AMBIVALENCIÁK

Wehner Tibor | 2020-12-21

Magasságok és mélységek Varga Imre szobrászművész életművében.

Vitathatatlan: Varga Imre szobrászművész közelmúltban lezárult munkássága révén a XX. század második felének, a XXI. század első két évtizedének művészete jelentős és meghatározó jelentőségű műegyüttessel gazdagodott. Ez a domináns műegyüttes azt tanúsítja – jóllehet ez az alkotó reneszánsz művészegyéniség lévén számos művészeti ágazatban, több alkotóterületen: a festészetben, a grafikában, a textil-faliképtervezésben és a költészetben is aktívan tevékenykedett, s a nagy méretű művek modelljei mellett készített kisplasztikákat és érmeket is –, hogy Varga Imre legelsősorban a monumentális szobrászatban jeleskedett. Hosszú, hét évtizedes pályafutása során kétszáznál több megrendelésre készített, közösségi rendeltetésű terekben elhelyezett, a (gyakran beteljesíthetetlen) állandóság igényével megvalósított, maradandó anyagba örökített alkotás született meg műhelyében. A történelmi mementókból, a politikai jellegű emlékművekből, az egészalakos emlékszobrokból, a portrékból, valamint a díszítő jellegű és szakrális kompozíciókból, síremlékekből felfűződő monumentumok hatalmas kollekciójának alkotásai – számos külföldön, európai városokban, túlnyomórészt Németországban otthonra lelt mű mellett – 1956 és 2020 között Magyarországon, koncentráltan Budapesten és az ország nagyvárosaiban, kisebb településein elszórva, a főváros mellett nagyobb számban a művész szülővárosában, Siófokon valósultak meg. A két évszám között feszülő évtizedekben ezen az európai tájon is mélyreható történelmi-társadalmi változások zajlottak le, egymással ellentétes érdekek által determinált korszakok váltották egymást, így a megrendelésektől függő, leginkább a hatalmi reprezentáció szolgálatában álló monumentális szobrászat ágazatának történetét is megannyi radikális beavatkozás kísérte, gyökeres változás avatta zaklatottá és nehezen áttekinthetővé. Talán elég, ha csak az 1989-90-es ún. rendszerváltozást követő szoborbontásokra és szobordöntésekre, áthelyezésekre, átalakításokra hivatkozunk, amely folyamatokban a központi pozícióba helyezett, kiemelt objektumokként megvalósult, Varga Imre által alkotott kompozíciók is szükségszerűen fontos szerepet kaptak: a Mester több alkotásának is távoznia kellett a korábban kitüntetett jelentőségű köztérről, illetve közösségi rendeltetésű belső térből.

A megrendelésre dolgozó, a mindenkori hatalom által adott megbízást teljesítő művész mindenkor veszélyes – mondhatni: kiszolgáltatott – alkotói szituációban van, mert a művet a külső programadás és a belső művészi autonómia találkozási, illetve ütközőpontján kell megalkotnia. Az alkotó kezét az anyagra, a technikára, a stílusra, a tematikára, a „művészeti üzenetre” vonatkozó megrendelői aspektusokon és követelményeken túl az anyagi lehetőségek (általában szűkös anyagi lehetőségek) egyként megkötik. Ezért, ezért is – amiként kortársaiét – Varga Imre életművét is súlyos ellentmondások terhelik: a csaknem kétszáz művet felölelő monumentum-együttesben esztétikai csúcs- és mélypontok váltakoznak egymást követve igencsak rapszodikus ütemben, az alkotókorszakok vonatkozó jellegzetességeitől függetlenül. Remekművek, a kor autentikus művészi összegzései mellett – oly sok rutinosan, mesterségbeli tökéllyel megoldott feladat-teljesítésről árulkodó mű kíséretében – súlyos kudarcokat, gyorsan feledhető, ám a köztereken újra meg újra ránk köszöntő munkát is regisztrálhatunk. A rendelkezésünkre álló terjedelmi keretek között természetesen nem tekinthetjük át, és e szempontból nem mérlegelhetjük és minősíthetjük a Varga Imre-oeuvre teljes monumentális termését, de néhány példával megvilágíthatjuk a fontosabb jelenségeket és tendenciákat.

 

 

 

 

 

 

 

Varga Imre a köztéri, a monumentális szobrászat konvencióinak búcsút intő, friss szemléletű, újító, kísérletező szellemiséggel áthatott korai munkái közül – amelyek körében fontos jelenség volt a pop art művészeti áramlatának magyar művészetre vetett hatása – kiemelkedő mű gyanánt illeszkedik az életműbe a magyar művészetkritika által nagy-nagy meghökkenéssel fogadott, később egy antwerpeni szoborparkban otthonra lelt Prometheus (1965) című krómacél kompozíció, majd a debreceni Professzor (1971), a siófoki Múló idő (1975) és a mohácsi-salgótarjáni Radnóti-emlékszobor (1970). A hagyományos posztamens, a szobortalapzat kiiktatása, illetve jelentéshordozó szoborelemmé való átalakítása, a kompozíció járószintbe helyezése, s ezáltal mintegy a monumentalitás fogalmának átértelmezése – az emberközelbe állított kompozíció –, a figura és a tárgyi elemek együttes szerepeltetése új, dinamikus, intenzív hatóelemekkel ruházta fel a műveket, amelyek kitágult eszköztárral állították az adott térbe a korábban heroikus vonásokkal karakterizált, itt már a mindennapok szereplőjeként megjelenített, deheroizált szoborhősöket. Mindez szétrombolta a korábbi hamis eszményképeket és ideákat, ugyanakkor különös atmoszférájú, sugárzó hatóterű, szokatlan hangvételű és a formai jellemzők révén meglepő kompozíciókkal szembesítette a befogadókat. Ez az alkotói törekvés végső soron a szobrász-pálya kései, utolsó korszakáig jelen volt Varga Imre munkásságában: ezt tanúsítja a hódmezővásárhelyi főtéren 2008-ban elhelyezett, a korábbi sok-sok bronzba foglalt mű után itt kőbe faragott, a település egykori legendák övezte polgármesterét hallatlan őszinteséggel megjelenítő dr. Rapcsák András-portré is.

Az esztétikai különösségek és magasságok mellett ijesztő mélypontokat jelzett a teljesen meggondolatlanul térbe állított, súlyos szakmai hibákkal előadott propaganda-monumentum, a mohácsi Lenin-emlékmű (1974) (amely mint a többi, ugyancsak Varga Imre által alkotott, reprezentatív Lenin-szobor természetesen már régen nem áll a helyén), és a formai leleménye és újításai ellenére is nyilvánvaló történelmi-politikai hazugságok szószólójaként megvalósított budapesti Kun Béla-emlékmű (1986), (amely napjainkban már, 1992 óta a budatétényi szoborpark kordokumentum-tárának, illetve plasztikai panoptikumának éke). Furcsa, sajátságos, nehezen értelmezhető alkotómódszer tanúja a dunaújvárosi Bartók-Kodály (1980) szoborkettős – amely a budapesti Bartók-emlékház Bartókjának (1981) és a pécsi Alsó sétatér Kodály-ának

 

 

 

 

 

 

 

 

(1976) egészalakos figurája párosítása révén, igencsak megkérdőjelezhető módon született meg. Hasonló problémákat vet fel Siófok több, korábban más helyre készült, más környezetbe illesztett művének másodlagos elhelyezésű köztéri alkotása, ugyanis a monumentális objektum helye, helyének kiválasztása mindig rendkívül érzékeny mozzanat. Mű és helye korrelatív tényezők. Vagyis a befogadó környezet ugyanúgy szerves része a szobornak, mint maga a szobor, és a szobor ugyanúgy a környezet részévé válik, mint az adott miliő elemei, s ezért ezek nem lehetnek variatív jellegű összetevők. Vagyis a debreceni Professzor (1971 – 1977), a budapesti Várakozók (1986 – 2003), a salgótarjáni Madách (1969 – ?), a budapesti Bartók Béla (1981 – 2004) és a szentendrei Czóbel Béla-portré (1977 – 2005), a mezőberényi La Charogne (1989 – 2003) siófoki adaptációja számos megválaszolatlan kérdést felvet. Ugyanúgy, ahogy a túlfokozott, színpadias látványra alapozott, hatásvadász komponálásmódról tanúskodó Krúdy Gyula-emlékszobor (2005), amelynek egyik, eredeti változata 2003 óta Nyíregyházán is fellelhető. (A Krúdy-szoborról írt jellemzés egyébiránt a siófoki Kálmán Imre-emlékszoborra (1997) is jellemző.)

A politikai mondandók rövid távon lejáró szavatosságának „áldozatává” vált számos Varga Imre által megformált mű, amelyek objektív megítélése során nehéz esztétikai értékekre és vívmányokra hivatkozni a hiteltelen tartalmi mondandók erőteljes jelenléte és közvetítési szándéka miatt. A budapesti hazug Kun Béla-emlékmű (1986) megtalálta méltó helyét a múlt monumentális relikviáit őrző szoborskanzenben, de az egyik legnagyobb szabású, egykor 1985-től néhány évig Kaposváron állt, többfigurás Lenin-emlékmű alakjainak maradványaiból meglehetősen abszurd módon új emlékszobrot, egy mártíremlékművet kreáltak 1995-ben Siófokon. A kopott, elhasználódott, levetett holmi szobrászati újrahasznosítása révén nem született átütő erejű, és főként így nem születhetett hiteles mementó. Ugyanígy súlyos elméleti és esztétikai kérdéseket vet fel az ország főterén, a budapesti Kossuth Lajos téren 1975-től több évtizeden át fennálló egykori Károlyi Mihály-portréemlékmű története: egy nyilvánvalóan történelmi-politikai üzenetekkel gazdagon átszőtt térből az eredeti tartalmi mondandókat semlegesítve hogyan kerülhet egy vidéki település, egy teljesen semleges siófoki köztérre egy monumentális alkotás 2012-ben csakis azon indíttatásból, merthogy az alkotó a település szülötte? Egyébiránt e mű esetében, amiként a régi budapesti közeg is érzékletesen illusztrálta, az új helyszín sem palástolhatja az alkotás súlyos térszervezési megoldatlanságait és nézet-egyhangúságát..

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nagyívű Varga Imre-életmű lezárulásával a művek élete nem zárult le: a köztéri kompozíciók múltunk és jelenünk jelenségvilágát tükröztetve itt vannak közöttünk, fontos részesei, szótlan de mégis bőbeszédű alkotóelemei hétköznapjainknak és ünnepeinknek. Vannak (voltak) olyan, maradandó anyagba foglalt, ünnepélyes keretek között felavatott egykori kompozíciók, amelyeket már csak a dokumentumok, vagy raktárak őriznek és csupán az emlékképeinkben rémlenek fel, és vannak olyanok is, amelyek változatlanul helyükön állnak, s szabvány-kifejezéseikkel vagy különösségekbe foglalt szépségeket csillogtatva a mindenkori jelenkornak érvényes mondandók összpontosítói és közvetítői. Varga Imre szobrászművész, amiként kortársai – a múlt század második felének, és az ezredfordulót követő két évtized művészetét, szobrászatát műveivel és művei hatásával meghatározó Ferenczy Bénivel és Borsos Miklóssal, Somogyi Józseffel és Kerényi Jenővel, Kiss Istvánnal és Marton Lászlóval, Pátzay Pállal és Vígh Tamással, Melocco Miklóssal és Kő Pállal egyetemben – ambivalenciákban játszó, súlyos ellentmondásokkal terhelt monumentális szobrászati műegyüttesbe foglalt korképet hagyományozott ránk.

Fotók: budapestgaleria.hu, Varga Imre gyűjtemény, kozterkep.hu, szoborlap.hu, kollergaleria.hu

KÉPJEGYZÉK

Főkép: Prometheus (1965)

Szövegközi képek: Radnóti-emlékszobor (1970), Czóbel Béla portré (1977 – 2005), Kodály Zoltán, Professzor (1971), Kun Béla-emlékmű (1986), Lenin-emlékmű (1974), Várakozók (1986),  dr. Rapcsák András-portré (2008), Zeusz (1972),

Galéria: Károlyi Mihály-portréemlékmű ( 1975), Krúdy Gyula-emlékszobor (2003), Beszélgetők (1967)

További képek