A bölénytakaró melege

Jász Attila – Csendes Toll Bölénytakarója egy magyar indián gyermekkori titkos rezervátumába vezet el bennünket.

A síksági indián törzseknél a bölény elejtése és megnyúzása után a bőrt kicserzik. Az állat bundája, a téli vadásznapokon a legalkalmasabb a takaró készítésére. A hosszú, sprőd szőr a látszat ellenére puha, kályhameleget ad használójának. Az éjszakai tipi füstös tűzénél megvédi a hidegtől, de a kinti vad fagyokban is védelmet nyújt gazdájának. A bölénytakarót a tarajos sült tüskéivel hímzik az indiánok. A díszes motívumok sok mindent elmondanak az öregek, a harcosok, az asszonyok, a farkaskölykök életéről. A bölénytakarón négy kör jelzi a gyermekkort, az ifjúkort, a felnőttkort, az öregkort.*

Jász Attila – Csendes Toll Bölénytakarója egy magyar indián gyermekkori titkos rezervátumába vezet el bennünket. A nagyszülők kertjébe, ahonnan a fák tetejéről messzire látni. Képzeletben egészen a falu nagy folyójáig, vízének sodrása a tengerig viszi el a napokat, heteket, hónapokat, éveket. A kert mégis az időtlenség hazája, ahol a gyermek megálmodhatja indiánéletét, hogy eligazodjon az érthetetlennek tűnő, idegen világban. Ehhez kell az ösztönös gyermeki és a felnőttkorban kiteljesedő szemlélődés, hogy lelkében megszólaljon és megőrződjön a „belső indián”. A Bölénytakaróban egyes szám második személyben, kívülről beszél Csendes Toll, az indián, és belülről a költő, Jász Attila: „érdemes végiggondolni, / hogyan lehet - vagy lesz -/ valakiből indián Közép-Kelet-Európában/ a 20. század második harmadában születve, / hiszen már az is bizonytalan, mikor történik,/ a születés persze,/ mert mindenki másképp emlékszik,/ mindenki, aki már rég nem él,/ így apád, anyád, nagyszüleid,/ és így már egy számítógépes horoszkóp/ is nehezen készíthető el,/ mivel anyád még életében összekeveri/ testvéreid születési időpontjaival a tiédet,/ pontosság kizárva,” (Amennyiben nem születés kérdése).

A szöveg végtelenített mondatai filmszerűen követik egymást, a gyermek- és az ifjúkor kezdő- és végpontjai között. Az előző zárósorával kezdődő fejezetek tagolják a történeteket, miközben egymásra rétegződnek, vagy a folyam kavicsaihoz hasonlóan, érdesebbre csiszolódnak. A kertben, az időtlenség hazájában, a fák karjai a gyermekkel együtt, magukhoz ölelik a természetet. A farkaskölyök lógázó lába alatt bölénycsorda vágtat át a veteményesen, hogy a kerítést letaposva eltűnjön a közeli olajfinomító hatalmas szabadtéri tartályainak ezüstös csillogásában. Egy kisgyermeknek könnyebb megszökni, el- és megbújni az indián mítoszban, csatlakozni a hadiösvényen Unkaszhoz, Csingacsgukhoz és Winnetouhoz. Ennél sokkal nagyobb feladat felnőttként megőrizni „indiánságunkat”, ehhez és ezzel alakítani viszonyunkat a világhoz. Ez a megállapítás elbírja az a kiigazítást, hogy a felnőttként „indiánnak lenni” túl van az akaraton, legfeljebb sejthető, mi az, ami elvezethet az indián önazonossághoz, és meghatározza a létezést a valóságnak ebben a terében. Megerősítésként ideírhatjuk Nemes Nagy Ágnes másra vonatkozó, de mégis ideillőnek érzett gondolatát: „egy szavakkal nehezen körülírható életérzés”, talán ez egzakt megközelítési kísérlet az „indiánság” mibenlétének is. A vers(es)regény a gyerekkor nagy folyójának évszakok szerint szabályozott áramlását idézi, a szabadvers száguldó, máshol csendesebb áradásával, hogy olvasója a nyugodt vízfelületen lebegjen, vagy kénytelen legyen nagyobb mélységekbe merülni.

„Így aztán lassan tényleg nehéz lesz neki,/eszedbe se jut,/ hogy hasonló helyzetbe kerülhetsz valaha is,/ miután rendesen eltemetted őket, egyiket ide,/ másikat oda, nyugodjanak békében immár,/ közben szentül hiszed, tanultál a példájukból,”. A szerző(k) állításával szemben, „vagyis a történetek és a szereplők nem valóságosak” ugyan fenntartásaink vannak, de nem érezzük lényegi kérdésnek, mert akár valóságosak is lehetnének. És ha igen, akkor igaz azon állításunk, hogy Csendes Toll önéletrajzi prózáját, Jász Attila költő formálta meg szabadversnek, és ezzel teremtette meg az alteregók találkozását is. Ha a Bölénytakarót megpróbáljuk elhelyezni az eddigi életműben, feltétlenül párhuzamba állíthatjuk a Xantusiána indián témájával. A kötetet a ráismerések könyvének is nevezhetjük, hiszen a szerző az érett férfikorból pillant vissza múltba, az indián bölénytakaró motívumkincsére hivatkozva, az első két kört, a gyermekkort és az ifjúságot teszi a maga életmérlegére: „apád régi barátjával mész át ugyanezen/ az átjárón, talán már egyetemista vagy,/ apádról mesél a volt barát, nagyon figyelsz/ hát rá, és mivel nincs sorompó, csak lámpa,/ mentek át föl se, körül se nézve, de ahogy átértek,/ közvetlenül a hátatok mögött elszáguld egy gyors-/vonat, egymásra néztek némán, megálltok,/ és mindketten leizzadtok nyomban,// és nem beszéltek már utána,/ nem szóltok egymáshoz se vonatról,/ se apádról, mentek csak fejlógatva/ egymás mellett a lakótelep felé,/ lassan araszolva a szürke délutánban.”

Jász Attila,  fotó - Hegedűs Gyöngyi

A vers(es)regényt rokonságba hozhatjuk Tandori Dezső „egy talált tárgyának megtisztításával”, de a versbeszéd „hétköznapisága” és az idősíkok változó egymásba csúsztatása okán, eszünkbe juthat a francia filmes újhullám rendezői közül Eric Rohmer is. A szerző(k) és a hozzá tartozó „emberi lények” versnaplójában az életutak párhuzamosan haladnak, keresztezik egymást, esetleg más irányt vesznek, ahogy a valóság csapdájában is. Ha már a filmet említettük, Jean-Luc Godard után szabadon: a műben szereplők „élik az életüket”, amelynek nehezen vonható meg bármilyen tanulsága. Legfeljebb az öreg indián varázsló intelme segíthet rajtu(n)k. Ha kimozdulsz a tipiből az erdőbe a hadiösvényre, a prérire vadászni, a folyópartra lánnyal találkozni, vidd magaddal a bölénytakaródat, szükséged van a melegére. (Jász Attila – Csendes Toll: Bölénytakaró avagy hogyan lehetsz indián. Kortárs Kiadó, 2020.)

 

* Ölveczky Gábor szíves közlése alapján.

BÖLÉNYTAKARÓ-plakát részlet -Szépírók Társasága