Soha nem volt világ

Még egyszer a 200 éves gondolat: ahhoz, hogy egy társadalom jó és emberi legyen, ahhoz elsősorban a művészet meglévő, alakító ereje kell.
Javaslom, semmiképpen ne nézzenek Szajkó után az interneten. Egyfelől nagyon sok Szajkó, sőt Szajkó István van s  a végén nem tudják kiről lehet szó: sportlövő, kántor, állatorvos, vagy festő.. S ne keressenek az értelmezéshez sem segítséget az interneten, mert eleve bennünk van Susan Sontag alapigazsága: „Az értelmezés az ész bosszúja a művészet felett.” Ráadásul eleve nagyon kevés tanulmány van róla, noha jelent már meg kismonográfia, elemzés, de közel sem annyi, mint amennyit ez az egyre gazdagabbá váló, kiteljesedő életmű igényelne.
Vagyis marad az eredeti szándékom: azért én nyitom meg a kiállítást – azaz kezdjük elölről: azért én beszélek e megtekinthetőségi pillanatban, mert a művész engem kért meg. Semmi oka nem volt rá, tudhatta, hogy a műelemzés nem hangzik el itt tőlem. Csak olyan embert szólított meg, akiről tudta, hogy szereti a műveit és kedveli őt is. Ilyen alapon persze önök közül bárkivel helyet cserélhetnék. 
Párizsból érkeztem Lókútra a műterembe. Múlt vasárnap még a Szent Mihály útján álltam, ott lent a szökőkútnál, hétfőn a Lókúti öreg ház nagyszobájában Szajkó képei között pálinkáztam. (Szűken mérte! Nem úgy, mint a képei látványát.) Nem olyan nagy távolság ez, mert Párizs elkísért egészen a Bakonyig. Louvre élményekkel voltam tele. Amikor átmentem a Márkó s Lókút közötti dombokon mintha Renoire domboldalát láttam volna s vártam, hogy a piros esernyős nő a nagy fűben szaladó gyermekkel megjelenik. 
Amikor a műtermében láttam a festett tökszeleteket, akkor Cujp  jutott eszembe  vagy Cornelis de Heem, hiszen  szombaton még ott álltam a németalföldi nagy életképek előtt, amelyek ugyanilyen életízűen adták vissza a természet bőségét, ízeit, szépségét, hangulatát, a habzsolás mámorát. S hogy a németalföldiek nagy dús asztalaiból csak ennyi maradt volna? Azt hiszem, ma már nem kell félbevágott ökröket, felszeletelt pirosló malachúsokat, asztalról lelógó színes tollú fácánokat, megdermedt vadnyulat, fehér spárgaköteget, megszelt sajtmalomkereket, hatalmas dinnyéket, kerekded őszibarackhegyeket rápakolni a piros bársonnyal fedett asztalokra, hogy boldogok legyünk. A világ elfér néhány festett narancsszelet átfénylő szín-világosságában a lókúti öreg ház fehér falán, Szajkó képén.
De meg kell mondanom, mivel tudtam, hogy hazatérve mily feladat vár rám, Párizsban is Szajkó képeket néztem, kerestem magamnak. De sem a Louvre, sem a D’ Orsay egyik termében sem tudtam helyet találni Szajkó képeinek. Talán a Pompidouban, a modern XX. századi anyagban, de ott is külön termet kérnék, mert a sok nehezen értelmezhető mű mellé egyszerűen nem illik a szép.  Most Madáchot idézhetem ide  - manapság sokat foglalkozom vele, aki a szépről értekezvén valami ilyesmit ir: „az emberben a szépnek érzéke egész egy új világot  tár fel lelke előtt… életet lehel az emberi elme műveibe… az ilyen ember mondhatja, hogy emberi szemekkel látja a világot”. Mert ez a Szajkó-világ nem csak szép, de egyedi is, nem függ össze semmivel és senkivel, s mivel egyedi, megmagyarázhatatlan. S mivel szóval nem adható vissza – egy szimfóniát sem lehet elmesélni – így mindenki magára van hagyva Szajkó képeivel. Ez a legjobb társaság: a kép és a nézője.
Egy közeli nőismerősöm mondta, hogy ezeket a képeket első látásra elfogadjuk, befogadjuk, tetszik nekünk, látni véljük, mi van a vásznon. Aztán a lakásunkban hetek, hónapok telnek el, amikor egy hirtelen fény pászma a képre vetül, vagy egy váratlan, személyes sors-pillanat a tekintetünket oda vezeti – s akkor valami olyat fedezünk fel, amit még soha nem vettünk észre –: s ez még mindig csak új képrészlet. A Szajkó kép teljességének befogadása hosszú lelki élmény-munka. Hiszen olykor ő maga is így fest, egy, másfél évtizedre félretesz az adott művet, mert valami nincs rajta, amit még ő sem tud, hogy mi hiányzik.
Kérem önöket, ne merüljenek el a Szajkó képek részleteiben, a motívumokban, annak ellenére, hogy számtalan ilyennel találkoznak. Szajkó képein az a varázslat, hogy az is ott van, ami nincs rajtuk. Hiszen amit fest, az nem a valóság, csak a földi mása. A valóság mindezek mögött van. A valóság lényege jön át, a képek és jelek letisztult, átszűrt, elvont és mégis tisztán értelmezhető szimbolikájával. Nem mondom, hogy könnyű befogadni, értelmezni, mert a művészethez nem vezet könnyű út. Sem a művész, sem a néző felől. Mert ha az lenne, akkor most kandalló előtt játszó cicákat néznénk. Miként a ma embere ezt is teszi: csak a könnyen és gyorsan befogadható, lenyelhető, megemészthető kell, de amin gondolkozni kell, ami fáradtságos, amiért az agynak működnie kell, azt már elutasítja. Szajkóval nem lehet cicázni. Nem azért, mert ő maga is robosztus, erős egyéniség, hanem mert soha sem választja a könnyebb utat. Lassan negyven éve van a pályán, sőt a művészeti középiskolát is beleszámítva ez már több is, és még mindig ugyanaz, aki volt. Nem a műveiben, hanem a világhoz való viszonyában. A világ alatt értsük magát a teljességet, amit pl. egy tenger látványa nyújt, és értsük azt a piros paradicsomszeletet, ami hirtelen, a lókúti műterem asztalán, megfestendő asszociációkat kelletőn felkínálva magát.
Ne tévesszen meg senkit tehát a biciklik sokasága. Szajkó nem nyitott kerékpár szaküzletet, összesen két biciklije van a műteremben, az is inkább dekoráció már, mintsem sporteszköz számára. A kerékpár a szülőföld jelképe. Egyfelől. Egyébként az szülőföldje odaát van, mert az ember lakhat több helyen, de a szülőföldből csak egy van. Partizán gyártmányú csodabicikli a szabadkai kerékpárgyárból, amelyen a gyermek Szajkó száguldozik ebben a „biciklivárosban”, vagy éppen a horgosi homokvidék buckái között. Másként múlik az idő biciklizés közben vallja Szajkó, de ez csak lefelé a dombról igaz, felfelé már más dimenziót kap az idő, meg a láb is.
Szabadka, gyerekkor, tágasság, végtelenség, annak bejárása, gyermeki kalandok – ez mind a kerékpár szimbolikája mögött rejtőzhet. És a nagypapa, azaz a családi múlt közös, erős emléke, hiszen az öreg bicikli az övé volt. És persze valahol a kerékpár látványa egy jel is – mondja Szajkó, s ezt a jelet kierősíti egy váratlan piros folttal, hogy itt mégis másról van szó..
Másfelől nála a kerékpár élőlény. Bárhol van a kép-térben, valamit akar ez a jármű:, valamire készül, belépni az ajtón, kilépni a piacról, átmenni az úton autók között, becsöngetni valahová, magára ültetni egy szép asszonyt, a kerékpár hozza a levelet vagy kiüríti éppen a postaládát – lehet, hogy ezek a kerékpárok mi magunk vagyunk. A biciklik tudnak lebegni is. Valahol a végtelenségben, egy móló végén, amely móló amúgy a végtelen tenger fölé magasodik, hívva az embert a szárnyalásra, a kozmosszal való egyesülésre, még ha csak annyi időre is, amíg a tenger vizében megérezzük az ősállapot varázsát és veszélyét. Már látom, magyarázok, de higgyék el, csak magamnak teszem, hiszen nekem ez a feladatom, hogy azt mondjam el, amit én érzek. Vagy annak a töredékét, hiszen amúgy is minden csak töredék. Egy megnyitót egyébként is csak egy elméleti fejtegetés tud tönkretenni, a megnyitó személy olyan kellék, mint egy pohár bor, bár az utóbbinak jobban örül a vendég.
Közbevetett gondolatként el kell mondanom, hogy e kiállítás megnyitón mennyire hiányzik innen az öreg Heha - azaz Hegyeshalmi László, akivel együtt fedeztük fel magunknak (illetve ő nekem) Szajkót talán a Mestermű Galéria megnyitásának második évében 1993-ban, majdnem negyedszázada. S mivel hiányzik nagyon nekem az öreg, Szajkó képei számomra megteltek egy újabb szívrésnyi fájdalommal e hiányérzet átélésében. S nagyon örülök most, hogy ebbe a galériába meghívták őt. Mert nekem valahogy Szajkó immár kitéphetetlenül e város, e táj művésze lett. Sokfelé járt ugyan a világban annak idején, sok helyen kiállított, de tartósan csak Szabadkán és a Bakonyban él.
És ha már a számok kikerülhetetlen könyörtelenségénél tartunk, azt is tudniuk kell, hogy Szajkó úr ebben az évben hatvan esztendős. Már el is múlt egy kicsit, de az a pár nap még nem látszik rajta. Üdvözlünk a klubban, szoktam volt mondani az új hatvanasoknak, akiknek egy dolguk van: figyelni a felgyorsult élet-idejükre, amit eddig észre sem vettek. Van egy szép Mikes Kelemen idézetem, már elhasználtam, de átadom Szajkónak: „Az idő csak telik, én is ballagok vele együtt” - s ez nagyon komoly figyelmeztetés.  Le kell lassulni, emberek, s a Szajkó képek éppen ezt teszik velünk. Kivesznek a gyorsuló időből s áttesznek a megálló-megállt időbe, amibe Faustus is szeretett volna jutni. Ilyen kegyelmi állapot persze nincs, de a Szajkó képek szépsége, színei, összetettsége, kép-tér szerkezete, motívumainak megdöbbentő egyszerűsége, hétköznapisága átemel bennünket egy soha nem volt térbe-időbe. S abba a világba  melyben mindig  szerettünk  volna  élni. 
Nekem ne mondja senki, hogy ezeknek a képeknek olykor nincs valami Krúdys hangulata. Lehet, akaratlanul, hiszen egy idő után a kép már elválik a festő eredeti alkotó szándékától, önmagát festi persze, de ez az elmúlt, soha nem volt világ. S ráadásul még itt sincsenek szép asszony-aktjai, akiknek lepelbe (lepedőbe) csavart test-pompája nemcsak a vásznat, hanem az férfi-teljességet is felizzítja. Veszprém van itt, ahogyan Krúdy nevezi: ez a „furcsa, ódon és romantikus szagú városka”. A veszprémi várba vezető keskeny utcán az Utazás a vörös postakocsin Rezeda Kázmérja megy fel Z. Alajos karnagy úrhoz és találkozván egy gömbölyű asszonykával, kezet csókol neki. Ennyi Krúdynál a megirt történet és a valóság, amihez oda teszem Szajkó páros képét, ami természetesen nem illusztráció, hanem a továbbgondolt, átlényegített Krúdy érzés. Szajkó képei azért vonzanak, mert nem tudjuk, miért vonzanak. Mitől s miért maradunk csendben előttük, mitől szeretnénk birtokolni legalább egyet (most megvehetik), miért nézünk rá évről évre figyelmesebben, otthonunkban.
Szajkó képein vannak ugyan dátumok, de nehezen fedezhetők fel. Mintha számára az alkotói folyamat nem lenne fontos. Pedig a folytonos megújulás, változás jeleit és jegyeit egyszer a szakirodalomnak majd fel kell dolgoznia, de akkor jaj nekünk, ha a magyarázat ideje elkövetkezik. Emlékeznek ugye a Sontag idézetre? Amúgy Szajkó szavaira is érdemes odafigyelni, ha ritkán is, de megszólal. Pályakezdés, a műterem, a mesterek, a műfaj, technikaválasztás véletlensége, a mai fiatal művészek, a modernség, a világ, kivonulás a Bakonyba, a kert – nagyon fontos szavai vannak mindezekről. Például amikor egyfajta alkotói vallomást tesz: „ A lényeg, a festői szenzibilitás, az alkotói ösztön, meg a harmadik dimenzió kézzel fogható alkalmazása a mű kialakításában is közös.”  Amelyektől közelebb érezzük magunkat a varázslatához, de a titkát soha nem is tudjuk megfejteni. Nem is igazi titok az, aminek a kulcsát megtaláljuk.
Maradjunk csak szavak nélkül ebben a tárlatban is. Illetve annyi azért legyen, hogy a képek élményét, magunkba zárva elvisszük, s megosztjuk mindazokkal, akiket szeretünk. Nem dobszóval, hangosan kiáltva mondjuk a másiknak, hanem a fülébe súgva, miként a gyónás meghitt pillanatában, szólunk ahhoz, akinek szíve van a meglátáshoz: Akarsz kicsit jobb ember lenni? Gyere, ismét vannak Szajkó képek Veszprémben.

Fotó: Miglinczi Éva

Tovább a galériába