A VALÓSÁG FESTŐI KÁPRÁZATA

Vecsési Sándor festőművész emlékkiállítása Nyergesújfalun

A körünkből és a magyar festészet műtermeiből és kiállítótermeiből életének nyolcvanötödik évében, hét esztendővel ezelőtt eltávozott Vecsési Sándor haláláig roppant erős, elszakíthatatlan szálakkal kötődött szülőhelyéhez, egykori gyermekkorának színteréhez, nyergesi rokonaihoz, barátaihoz és sorstársaihoz. Erről a meghatározó kapcsolatról személyes vallomásaiban és festészetében is vissza-visszatérőn megemlékezett. A nyolcvanadik születésnapja alkalmából Nyergesújfalun rendezett kiállítása kapcsán fogalmazta meg 2010-ben: „A magam akaratán kívül lettem az, aki vagyok. Így, ide születtem. Klottgatyában vittem el Pestre az összes, úgymond tudományomat. Az otthon itthon van. Amíg élek, nyergesi vagyok.” Ez a nyergesi kötődés, miként művészelődjei és kortársai munkásságában, az ő piktúrájában is mély és árulkodó nyomokat hagyott. A műveken újra meg újra megjelennek a település és a település életének motívumai és mozzanatai: de miként Kernstok Károly a Duna-partját és a nyergesi kerteket festette meg, Nyergesi János és Nyergesi István az itt élő emberek hétköznapjait és ünnepeit, mindennapjainak tovatűnő pillanatait rögzítette, míg Szalai Zoltán a nyergesi háztetők finom rendszerbe illeszkedő látványát, a nyergesi ipartelepek építményeinek képét foglalta feszes kompozíciókba, addig Vecsési Sándor a régi falusi házakat, a település templomát, és megfáradt öreg embertársait idézte meg vásznain. És mindegyik mester más és más indíttatással, más és más mondandót megfogalmazva hivatkozott festői közegére, szűkebb környezetére, s aligha tévedünk nagyot, ha azt mondjuk: Vecsési Sándor ecsetvonásait az emlékezés, az emlékek bensőségessége, a szeretet, az emberek iránti féltés vezérelte.

 

 

 

 

 

 

 

A művész monográfusa, a hosszú ideig Nyergesen élt és tevékenykedett Fecske András írja az egyik, Vecsési-piktúrát elemző eszmefuttatásában: „A XX. század második felének magyar képzőművészetében kevés alkotó van, akinek sikerült egy szűkebb-tágabb közösség értékrendjét olyan magas fokú, hiteles életműben összegeznie, mint Vecsési Sándornak.” E fontos megállapítást Fecske András a legjelentősebb, kulcsfontosságú munkák elemzésével igazolja: a gyermekkor világát megjelenítő alkotásokra, a hol egyedüli alakként, hol a feleségével, Bazsonyi Arannyal párban megfestett képmások, önarcképek festői szembesítéseire, s a festészetében központi problémaként végigvonuló házábrázolás metaforikus jelentőségére hivatkozva. A falusi, sokszor pusztulófélben lévő házak megjelenítésének fontosságára megint csak maga a festő emlékeztet: „A házak, amelyeket én festek, nemzedékeket neveltek fel, szeretet honolt bennük, nyomorúság volt a falaik között, de mégis kiröpült onnan egy-két tehetséges ember. Valahol megvannak, csak meg kell látni őket. És egy ilyen meglátott ház egy rég elmerült világot hoz felszínre az emberben. Egy házba belefesteni az egész magyar sorsot nem lehet. De úgy meglátni azoknak a házaknak a karakterét, színbeliségét, meg a formai rendszerét, egyáltalán a létük rendszerét, hogy abban minél többen magukra ismerjenek, azt lehet. Azt érdemes. Mert ezek a házak lényegében képviselnek valamiféle értéket – és kell, hogy valamiféle szellemi arculatot kapjon a száz év múlva megszülető gyermek is.”

Ez a kiállítás természetesen nem adhat teljes áttekintést a hatalmas életműről: 1954 óta – amikor tanulmányait lezárva Vecsési Sándor kilépett a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola kapuján – több mint hat évtized pergett le a festő 2015-ben bekövetkezett haláláig, és ez a hat évtized szüntelen, lázas alkotómunkával telt, amely így a korszak magyar táblakép-festészetének és grafikájának, valamint monumentális falfestészetének fontos fejezeteit teremtette meg. Tehát ezúttal is csupán futó bepillantást kaphatunk az egymásba kapcsolódó alkotókorszakokba és az egymásra épülő alkotóterületekbe. E művek – amelyek között felfedezhetünk az életművet fémjelző, emblematikus jelentőségű kompozíciókat és csak kevéssé ismert, magángyűjteményekben őrzött, ritkán látott munkákat is – egyúttal megjelölik azokat a tematikai köröket is, amelyek oly hangsúlyossá váltak Vecsési Sándor piktúrájában: így a tájképek, a városképek, illetve ebben az esetben a faluképek – és kiemelten az egy-egy házat megjelenítő, tulajdonképpen ház-portréknak nevezhető munkák –, az életképek vagy csoportábrázolások és a portrék, az önportrék műegyütteseit. Felfedezhetők e kollekcióban a hely, a körülvevő táj, a közvetlen környezet által, és a Duna menti természeti közeg varázslatos világa által inspirált alkotások, az itt élő ember szűkebb világának – épületek, kertek, udvarok, tornácok – meghitt, rejtett szépségeit feltáró kompozíciók, és az emberek: az önállóan megragadott karakteres alak-rögzítések és a különössé emelt hétköznapi életkép-jelenet-idézések is. De legyen szó akár tájról, akár házakról, akár emberről vagy embercsoportról, Vecsési Sándor piktúrája kissé mindig elbizonytalanít, annak ellenére, hogy művészetét kételkedés nélkül a természetelvű, a figuratív, a realista szellemű művészi megjelenítések nagy múltú, a XX. század második felében, bizonyos időszakokban kétkedéssel fogadott kategóriájába illeszthetjük. Elbizonytalanít ez a festő, mert a legnyilvánvalóbb valóságrészlet, a legrealistább természetrészlet-ábrázolása is elemelkedik a konkrét valóságtól és az emlék- vagy álomszerű valóság, a látomásosság szférájába invitál kalandozásra. A megjelenített dolgokat furcsa jelenésekké, különös jelentésekkel felruházott vízióvá, káprázattá avatja a festői, és sok esetben expresszív, felfokozott érzelmekkel átitatott kifejezés. A hallatlan finom, kicsit borongós, rendkívül mély ragyogású színek által összpontosuló kolorit kimunkálása, az eredeti formákat átformáló, néhol torzító formarend alkalmazása, a szokatlan nézőpontok megválasztása, és a képkivágások által is hangsúlyozott mesteri, egyensúlyokkal és megbillenésekkel hangsúlyozott kompozíció által összpontosul a Vecsési Sándor által tolmácsolt, költői ihletettségű mondandó a vásznakon és képtáblákon. Megszületik, létrejön a festői varázslat, és rádöbbenhetünk, hogy milyen jelentéseket hordoz, milyen gazdag, milyen összetett, és milyen más a körülvevő világ, amelyet tapasztalatainkban és képzeteinkben addig oly egyszerűnek és átláthatónak, logikusnak véltünk.

 

 

 

 

 

 

 

Vecsési Sándor művei azonban nemcsak ilyen alkalmakkor, egy-egy kiállítás vagy emlékkiállítás megrendezésekor vendégeskednek Nyergesen, hiszen jelen vannak mindig, a mindennapokban is: számos alkotás a nyergesi polgárok otthonaiban és közösségi gyűjteményekben, és egy nagyszabású mű itt, a városháza aulájában, az Emlék a gyermekkoromból című nagyszabású falkép, amely 1998 óta ad hírt egy XX. századi festő világképéről, szülőföldjéhez való kötődéséről, Nyergesújfalu valóságos és emlékekben élő múltjáról, a hétköznapok és az ünnepek pillanatairól, a legendákról, a tájról, a házakról, az itt élő emberekről, bánataikról és örömeikről. E nagy mű egyúttal nap mint nap tudatosíthatja azt a jelentőséget, cáfolhatatlan művészettörténeti megállapítást is, hogy kevés olyan viszonylag kis települése van Magyarországnak, mint Nyergesújfalu, amelyhez kimagasló jelentőségű mesterek kötődtek és kötődnek, s tevékenységük révén a helyhez szorosan kapcsolódó, a hely auráját, szellemiségét tükröztető és szétsugárzó életművek születtek. Erről adnak hírt a Kernstok Galéria falaira került azon művek is, amelyeket kivétel nélkül a tágabb Vecsési-család tagjainak gyűjteményeiből, illetve a város önkormányzata által gondozott kollekcióból válogattak az emléktárlat rendezői. Vagyis e kiállítás anyaga arról ad híradásokat, hogy a Nyergesújfalut és festőjét összekötő kapcsolatok, a Nyergesújfalu ihletésére született alkotások messze túlmutatnak egy festői sorson, messze túlmutatnak a személyes vonzódásokon: a művészet természetes mivoltáról, jelenlétéről, nélkülözhetetlenségéről tanúskodnak. Vagyis Vecsési Sándor festőművész alkotásai – a magánszféra falai között és időnként onnan kilépve valamely közösségi térbe – teljesítették, teljesítik hivatásukat.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Elhangzott 2022. május 6-án, a nyergesújfalui Kernstok Galériában, Vecsési Sándor festőművész emlékkiállításának megnyitóján.)

További képek