„Követtük Katit, mint a kiskacsák”

Ölbei Lívia | 2016-04-05

Csak arra kell majd vigyázni, hogy a hangja ne vonja el a figyelmet arról, amit mond. Császár Erika bábszínész a 20 éves szombathelyi Mesebolt Bábszínház tagja: a társulatban az egyetlen, aki ott volt már az alapításnál is. Mindenkinek, aki ismeri: Csaszi. És nagyon sokan ismerik, hozzátartozik Szombathely kulturális-művészeti életéhez. De tényleg ismerjük-e?

Az MMIK presszójában beszélgetünk, most ért véget a nemrégiben bemutatott meseboltos Márton-játék délutáni előadása. Erika játssza a folyton kísértő, karcos, huncut Ördögöt – különben jól áll neki –, de nem ezért embert próbáló a feladat. Hanem inkább azért, mert voltaképpen minden megvan benne, amit egy bábelőadás mostanában egy színésztől kívánhat: a folyamatos készenlétet igénylő különböző bábos technikák használatától az intenzív mozgásig és élő játékig. Közben különös játékot játszik maga az idő is: itt, ezek között a falak között született meg a Mesebolt, amely most bérlőként lakik az épületben, miközben az MMIK intézményként már nem is létezik, csak a közkeletű betűszó őrzi a nevét. MMIK, vagyis Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ.

- Bábos-színjátszó szakelőadónak vettek föl annak idején, 1984-ben az MMIK-ba – addig semmifajta kapcsolatom nem volt a bábbal. A tévés Mazsolán meg a Futrinka utcán kívül nem is láttam bábszínházi előadást. Valahogy ez kimaradt a mi gyerekkorunkból. Színházba jártunk, de bábelőadásra – hiába kutatok az emlékezetemben – egyáltalán nem emlékszem. Egyetlen egy bábos élményem mégis van: talán 3. osztályos lehettem, amikor gyermekpszichológushoz kerültem. Na, akkor életemben először fölhúztam a kezemre egy kesztyűs bábot – talán maci volt –, azt választottam a fölkínált játékok közül.

Miért kerültél gyermekpszichológushoz?

- Sokat fájt a fejem, szorongtam. Felnőttként is sok mindentől tartok. Néha a legapróbb dolgokból is problémát gyártok. Fontos, hogy amibe belevágok, jól sikerüljön; megfeleljek a magam és környezetem elvárásainak. Egyébként nem volt hosszú a terápia, néhány alkalom után megszületett a diagnózis: túlérzékeny vagyok. Ezzel persze lehet takarózni (nevet) – de tényleg az vagyok.

A színpad jó kis búvóhely a túlérzékenyeknek.

- A szereplés mindig természetes igényem volt: a versmondás például az óvodában kezdődött, aztán elkísért nagyon sokáig. Bár közgazdasági szakközépiskolában végeztem, a mi osztályunk nagyon jó kis csapat volt: színjátszóztunk, ünnepi műsorokat csináltunk. Sok mindenben benne voltunk. A 70-es években jártam középiskolába, a klubmozgalom nagyon erős volt akkoriban – engem is bevonzott.

Innen pedig csak egy ugrás a népművelő szak.

- Valahogy evidens volt számomra, hogy ebből a közegből csak népművelőnek lehet menni. Azt már nagyon korán eldöntöttem, hogy irodalommal, színházzal szeretnék foglalkozni. Ahhoz viszont a győri ruhaipari szakközépiskolába kellett volna jelentkeznem, hogy a jelmeztervezői pályához közelebb kerüljek – az is érdekelt –, de nem akartam elszakadni Szombathelytől. Úgyhogy az általános iskola után az „egyszerű” közgazdasági szakközépiskolát választottam, hogy minden eshetőségre szakma legyen a kezemben. A színművészetit végül meg sem próbáltam, ahhoz kevés volt az önbizalmam. Persze amikor fölvettek magyar–népművelő szakra a szombathelyi főiskolára, közel kerültem a színházhoz is. Pezsgő, eleven közeg volt ez. Benke Éva tanítványai közül többen jelentkeztek a színművészetire. Nem vették fel őket. (nevet). Többen a film felé fordultak, sikerrel: csoporttársam volt például Zsigmond Dezső.

A szombathelyi főiskolának szinte a széles látókört adó népművelő szak volt az emblémája – a mai művelődésszervező szak nem „kompatibilis” ezzel.

- Talán a mi csoportunk volt az utolsó, amelyik azt a klasszikus, Kiss Gyula bácsi-féle szellemiséget megtapasztalhatta, magába szívhatta a főiskolán. '81-ben végeztem.

Aztán?

- Diploma után Sárvárra kerültem népművelőnek: megkaptam a művelődési házban a természettudományos szakterületet. Első pillantásra nem volt igazán testhezálló, de igyekeztem úgy kitölteni tartalommal, hogy mindenki jól járjon. Az is jó iskola volt. Mindent magunk csináltunk, nem volt mögöttünk kisegítő személyzet, ha kellett, széket pakoltunk, ha kellett, jegyet árultunk. Bár nem vetette fel az intézményeket a pénz, a profitorientáltság még nem volt jellemző, nem várta a fenntartó a kulturális intézményeitől, hogy mindenáron nyereségesek legyenek. Most meg mindent leépítünk, ami nem nyereséges. És ami még nagyon klassz volt abban az időben: az embernek valamihez értenie kellett – és csinálni azt, amihez ért. Ma azt látom, hogy a kollégák, akik itt maradtak a házban, papírt tologatnak, aktákat töltögetnek ki, nem győznek beszámolókat gyártani, mert azzal tudják bizonyítani, hogy dolgoznak.

Hogyan lettél színjátszó-bábos szakreferens az MMIK-ban?

- '84-ben Horváthné Kati – akit akkor még személyesen nem ismertem – hívott föl azzal, hogy megürült itt az MMIK-ban a színjátszó-bábos szakreferensi állás, volna-e kedvem hozzá. Hogyne lett volna – azért az a természettudományos terület nem volt igazán nekem való. Akkor újabb tanulási folyamat kezdődött. Amint idekerültem, jelentkeztem a Ferrum Színpadhoz. A zalaszentgróti országos színjátszó táborban több kurzust elvégeztem: voltam dramaturgián, amiből nagyon sokat profitáltam, aztán voltam egy Sztanyiszlavszkij-kurzuson, ami szintén izgalmas volt. Nagyon jó emberekkel találkoztam. Szegény Montágh Imrével nem sikerült, mert a megelőző napon ütötte el őt a saját autója, amikor jött volna hozzánk. Csak a hír érkezett meg, hogy elmarad a beszédtechnikai foglalkozás.

Pedig ahogy beszélsz, Montágh-tanítványnak is gondolhatnánk.

- Már általános és középiskolában is gyakran hallottam a tanáraimtól, hogy szépen beszélek – pedig sose jártam beszédtanárhoz. Persze Benke Éva nénitől a főiskolán azért lehetett tanulni rendesen. Nagy Árpádné Ági néni pedig azt mondta egyszer, amikor esztétikából kiselőadást tartottam, hogy „rendben van, Erika, csak adja ide írásban, mert fogalmam sincs, hogy miről beszélt: kizárólag a hangjára, a beszéde dallamára figyeltem”. Szerintem a szép beszéd képességét anyámnak köszönhetem. Nagyon szerettem azokat a hétvégi, napsütötte reggeleket, amikor anyu hímezgetett, dolgozott – és közben mesélt. Sok verset, mesét hallottunk tőle. Talán ezek a legszebb gyerekkori emlékeim. De apámtól is sokat kaptam: katonakorában népművelősködött, színjátszó csoportot vezetett, játszott – ráadásul vette a bátorságot és jelentkezett a színművészetire. Garas Dezsővel együtt felvételizett; Garast fölvették, őt nem – mondván, ebből a karakterből egy is elég.

Te nem jelentkeztél a színművészetire, viszont a dolgok – vagy a személyiséged – természetéből fakadóan egyre közelebb kerültél a báb/színházhoz. Szakreferensként létező csoportokkal foglalkoztál, újabbak létrehozásában is közreműködtél?

- Amikor én az MMIK-ba kerültem, inkább a színjátszóélet volt élénk a megyében: csináltunk falusi színjátszó találkozókat, nyári színházat: a ferrumos Török Gáborral, a vasvári Gergye Rezsővel, a sitkei Nagy Gáborral. De mert akkor még se színháza, se bábszínháza nem volt Szombathelynek, az MMIK-nak színházpótló funkciót is be kellett töltenie: belevágtunk egy saját bábelőadás előkészítésébe. Pályáztunk, nyertünk. Így kezdte meg működését az MMIK-ban az az amatőr bábcsoportocska, amely egy János vitéz-előadással debütált. Rendezőként Cs. Szabó Pista segített nekünk, a Kaczmarski házaspár készítette az iszonyatosan nehéz botos figurákat. Rengeteget játszottuk – akkor még a népművelői munka mellett – azt az előadást, gyorsan kiderült, hogy itt valami elindult, folytatni muszáj. Akkor fordult Kati Balogh Gézához szakmai segítségért, hogy elvégezhessük a kétéves bábszínészképző tanfolyamot.

Ahogy mesélsz, az az érzésem, hogy egyszerűen belecsúsztál, belesodródtál a bábszínészetbe.

- Bele. Azt vettem észre, hogy egyik nap még népművelő voltam, másnap meg már hivatásos bábszínész. Igazából nem éreztem ennek a súlyát. Követtük Katit, mint a kiskacsák, és bíztunk benne, hogy jó az irány.

És tényleg jó volt.

- Azért az első előadásaink nem voltak túl magas színvonalúak. Az országban a kecskeméti Ciróka és a pécsi Bóbita számított zsinórmértéknek. Előfordult, hogy majd' a föld alá süllyedtem: nem volt jó kiállni, aztán meghallgatni a földbedöngölő szakmai véleményeket; kellett ahhoz lelkierő, hogy az ember ne adja föl, ne mondja azt, hogy jó, ennyi volt – inkább visszamegyek népművelőnek, mert ahhoz legalább értek. De nyilván sokat segített, hogy fokozatosan kitágult a látókörünk, ügyesedtünk. Közben megváltozott bábozás is, felbomlott a hagyományos paravános bábjáték, akkoriban kezdtek el a paraván nélküli szabad játékok divatba jönni – és sikerült olyan embereket megcsípni, akikkel sokat fejlődhettünk. Például Székely Andreát, aki hosszú ideig mellettünk állt, sokat rendezett nálunk. De az is gyorsan kiderült, hogy a család mellett baromi nehéz ezt csinálni: bejössz reggel 8-kor és este 10-kor még mindig itt vagy, tanulni kell, tájelőadásra kell járni. Akik ezt nem bírták, elmentek a társulatból.

Neked viszont még csak költöznöd se kellett: a Mesebolt az MMIK-ban lakik azóta is.

- Helyileg maradtunk ott, ahol voltunk – éppen ezért talán a mai napig vannak, akik azt hiszik, hogy mi egy bábozgatós csoportja vagyunk az MMIK-nak, vagy a művelődési ház foglalkoztatottjai. És még mindig elcsodálkoznak, ha meghallják, hogy Szombathelynek hivatásos bábszínháza van.

Amely ma az egyik, ha nem a legjobb bábos műhely Magyarországon.

- Ebből itt annyi érződik, hogy nincs velünk gond. Akivel nincs gond, azzal nem kell foglalkozni. Közben meg a fejünkre potyog a vakolat.

2009 azért nagy változást hozhatott a te életedben is.

- Mi történt 2009-ben?

Igazgatóváltás. Bár elegánsan zajlott: H. Nagy Kati Kovács Gézára bízta, jó kezekbe adta a Meseboltot.

- Soha nem kellett választanom, az egyik periódusból átléptem a másikba. Persze az embernek vannak rossz pillanatai, amikor a pokolba kívánja az egészet. Aztán jön a következő előadás és kihúzza a gödörből. De az igazi nagy váltást tényleg 2009 hozta el. Mindig tartottam Gézától egy kicsit, mert nagy szakmai elvárásai voltak. Megfordult a fejemben, hogy többek között én sem fogom megütni azt a mércét, amit ő elvár egy bábszínésztől. De Géza nagyon humánus ember. Senkit nem akart elküldeni, mindenkinek nyitott pályát kínált: ha tudunk együtt dolgozni, hajrá. Egy ideig tele gatyával ültem le márciusban az elbeszélgetésre, többször föltettem a kérdést, hogy biztos akar-e velem dolgozni. El kellett telnie egy-két évnek, hogy ne legyenek ilyen félelmeim.

Viszont körülötted kicserélődött a társulat. Hogyan viseled a generációs különbségeket?

- Ez egy fiatal társaság, húsz-harmincéves fiúk, lányok, tán még a szüleiknél is idősebb vagyok; ahogy ismerem a szüleiket. Hát, furi egy helyzet. De hál' istennek mégsem okozott egy pillanatig sem okozott problémát: természetesen alakult a kapcsolatunk. Rivalizálni nem tudunk, mert miben rivalizálnánk. Viszont megmondom őszintén, igyekeznem kellett, hogy ennyi ifjú titán között – akik valamennyien zenélnek, magas szintű mozgás- és játékkultúrával érkeztek – megálljam a helyem. De hát muszáj megújulni.

A Mesebolt legszebb előadásai nélküled nem jöhettek volna létre. János vitéz, Hideg szív –, de lehetne sorolni még.

- Ha a Hideg szívet mondod, akkor arról az jut eszembe, hogy el kell hinni: a legegyszerűbb gesztus a leghitelesebb, nem kell ahhoz semmit hozzátenni. És ezt elhinni nem is olyan egyszerű dolog. Az elmúlt huszonakárhány évben sok olyan sallang rátapadt az emberre, amitől nem könnyű megszabadulni. Gondolok a nagyon kitett gesztusokra, a látványos kommunikációs formákra. Közben pedig megváltozott a színjátszás: a természetes kommunikáció felé közelít. Géza a mai napig nagyon bátorít ennek a természetességnek a felszínre hozásában.

Neked viszont, gondolom, egy pillanatig nem volt furcsa kilépni a paraván mögül – éppen a korábbi színpadi tapasztalat miatt.

- Nem, persze: egyáltalán nem okoz nehézséget, ha nincs paraván. De néha meg jó visszabújni a paraván mögé. Ezt is, azt is szeretem.

Ha gyorsan sorolni kell a meseboltos kedvenceket, mit mondasz?

- Nyilván a sikerhez is kapcsolódnak a jó érzések. Nagyon szerettem A páfrány virágát Rumi Lacival – teljesen új volt a forma is, a nézők két oldalról, és nem frontálisan nézhették a játékot. Aztán szívesen gondolok a Szekrénymesékre Székely Andreával, háromszor újítottuk föl azt az előadást. Érdekes volt a Pinokkió Balogh Gézával. Nem volt szakmailag annyira sikeres, de szerettem a Boltosmeséket, abban szerintem színészileg nagyon jól sikerült megcsípni a feladatot. Szeretek dolgozni Tengely Gáborral: a nőt hozta hozta ki belőlem a Post mortemben, iszonyúan sokat kínlódtunk, rengeteget tanultam tőle; például azt, hogy miképpen lehet szöveg ellen menni, úgy játszani. Sajnos keveset játszottuk, de jó élmény volt A harmadik hableány, nagyon szerettem a Suttogó füzeseket, a János vitézt is – abban nem sok dolgom volt.

...pedig az emlék, a benyomás, ami megmaradt bennem a János vitézből: a hangod – és a kapcsolatod Szabó Tiborral, aki vendégként vett részt az előadásban...

- Nekünk is érdekes volt két idősödő ember szemszögéből megérteni ezt a Petőfi-mesét. És ki ne felejtsem a szívem csücskét, A titkos kertet: abból 150 előadást csináltunk, és végig én voltam a százötvennek az alapja, a kismama. A Hideg szívet is nagyon szeretem. Biztos lenne még, ha kutakodnék. Jaj, a passió, a Baltasar Espinoza utolsó üdülése és üdvözülése ki ne maradjon. A József és testvérei-előadással még barátkoznom kell. Pedig dolgozni jó volt Jelessel és az anyaggal: egy sosem volt, de lehetne nyelvezet, a feladatokat is szeretettem, amik adódtak. Nem, nem volt előzetes szereposztás.

Pedig azt hittem, az a kicsi, reszelős hangú csontváz direkt neked készült.

- Nem, Csák Zsolt, az előadás meghívott művésze hozta magával a figurát. Valamikor ő maga készítette, játszott vele egy Jelessel készült produkcióban. Most is rá hárult volna a feladat, hogy megmozgassa, de a próbák során kiderült, hogy neki más szerepben kell helytállnia. Így került hozzám.

Tanítani sose volt kedved?

- A főiskola elvégzése után szívesen tanítottam volna vagy dolgoztam volna olyan helyen, ahol gyerekekkel foglalkozhatok. De akkor nem volt ilyen megpályázható állás. Ám sohasem mondtam le annak a lehetőségéről, hogy valamilyen formában átadjam a tapasztalataimat, tudásomat: akár felnőtteknek – például a báb iránt érdeklődő óvónőknek –, akár gyerekeknek. A 90-es évek elején például a Szombathelyi Színházalapító Társaság ösztönzésére a Dési Huber általános iskolában – egy kiválasztott osztályban – kísérleti jelleggel elindítottunk egy képzést drámapedagógiai alapon: kidolgoztam a tanmenetét, aztán két éven át heti két órában – társadalmi munkában – jártam oda drámafoglalkozásokat tartani. Izgalmas volt, de egyre kevesebb időm jutott a felkészülésre, néha az órák megtartása is problémát okozott. Abba kellett hagynom. Amikor pedig elindult szombathelyi főiskolán a néptánc–dráma szak, Antal Laciék megkerestek, tanítanék-e dráma-történetet. Érdekes volt, magam is sokat tanultam, miközben az órákra készültem. Kár, hogy nem lett hosszabb kifutása. A tanításban az a jó, hogy mindazt, amit tudsz, az átadás érdekében újra és újra rendszerezni kell, karban kell tartani, s közben magad is sokat tanulsz: az adott témáról és önmagadról.

Ma két Márton-játékon vagy túl: egy délelőtt, egy délután. Szerintem jól áll neked ez hús-vér, folyton kísértő Ördög-figura.

- A duplázás nagyon kemény, de jó. Ez az előadás az összes porcikámat megmozgatja, alaposan igénybe veszi az izmokat. Csak ne törném mindig össze magamat: állandóan tele vagyok kék-zöld foltokkal. Én se bánom, hogy az Ördögöt játszom, és nem az Angyalt. Legalább nem fenyeget az a veszély, hogy meghatódom magamtól. Nem baj, ha a „szép lelkemet” néha titokban kell tartanom.

Fotó: Mesebolt Bábszínház/Trifusz Ádám, Mészáros Zsolt, Pócza Zoltán, nyugat.hu, Horváth Csaba

További képek