Távolodó közelség - Bondor Csilla / Menasági Péter alkotópáros
„A térben és az anyagban élő formák a tudatunkban élnek”. Henri Focillon
Bondor Csilla és Menasági Péter kihasított magának a világból egy szeletet. A Gerecse lábánál fekvő Héreg az a szilárd pont, ahonnan elindulnak, és ahová megtérnek. A természet immanenciája, a fa, a víz, a fény és árnyék játéka mélyen beépült mindkét művész szimbolikájába. A Bondor–Menasági világmindenségben megszületett alkotások együttesen, de külön-külön is harmonikus egységet képeznek. Az időpillanat és az elemek viszonyrendszere az a művészi teremtő gesztus, amely a faelemekben, a fémben, a kőben rejlő bennfoglaltságot felhasználva hozzák létre a természet és az ember közös fenségét. Nem érzik szükségét a tárgyak rekonstruálásának, hanem új filozofikus asszociációkkal ruházzák fel azokat. A spirituális és érzéki természet képződményeit látványperspektíva-játékok, hangeffektek variábilis motívumaival egészítik ki, s az így létrejött alkotásokkal felülírják az idő mulandóságát. Ezzel az environment tárgyalkotás-móddal értékpusztító világunk szabályait némiképp megváltoztatják. A lét külső burka mögött rejlő lenyomatok szépségét kiemelik, majd térélményként használják. A tárgyakban őrződő múlt és jövő közötti áthatolhatatlan tűnő tartományokat kibontják, s az alkotófolyamatok során hangsúlyos szakrális tartalmakkal személyessé teszik azokat. Elvonatkoztatnak a populáris, sztereotip képzettársításoktól, a művek esztétikai minősége messze túlmutat a közhelyes ideákon. Nem maradnak meg egy téma vagy gondolat primer szintjén, hanem mélyebben, időszerű impressziók mentén intenzív hangulatokat, mágikus rituálékat, képi képzettársításokat írnak át a látásközpontú kommunikáció nyelvére.
A 2012 tavaszán, Héregen felállított Zarándoklat című, public art installációjukkal (a 0. közös bemutatkozás) a helyszín és forma esztétikai egységén túl morális és szociális kérdéseket is felmutattak. A vidéki létformát, a rőzsegyűjtés nehéz munkáját átlényegítették, s a valóságot vindikáló, profetikus üzenethalmazzal ábrázolták. A tizenkét nőalak fele az erdőbe ballag, eltűnődve a tárgyi világhoz fűződő viszonyukról. A másik hatos csoport rőzsenyalábokkal a hátán az erdőből kifelé tart. Arannyal bevont arcukon a múltidézés elmagányosodás és az elmúlás közeledte tükröződik.
A lét örök körforgása, az útkeresés-vándorlás motívuma jelent, jelenik meg a Bondor–Menasági munkában.
2015 őszén, az Ars Sacra Fesztivál keretében mutatkozott be először közös, tematikailag összehangolt kiállításon a Bondor–Menasági házaspár. A Szent István Bazilika kupolája melletti kiállítótérben megrendezett, Exit című tárlatukon az installációk, objektek mondanivalója a „fénylő homályban” megsokszorozódott. Ez a szakrális hely fényeivel-árnyékaival az eltávolodás-megtérés felismerésének örömét emelte ki. Az alkotások divinációja felerősödött a szakrális térben, formálva a nézők szubjektív mű-befogadását.
Bondor installációja, a falnak támasztott lajtorja (Átkelő) s annak árnyéka a sehová nem vezető útban összeér, míg a járófelületre akrillal kékre festett , öntapadó fóliából kivágott álárnyéka felkínálja az átkelés lehetőségét, s egy valóságos utat mutat. Az installáció a látható, a látszattatás, a valós és valótlan közötti alternatívákat tárja a közönség elé.
A fényvizek, a vizek és vízhatások szimbolikája Bondor Csilla munkáinak meghatározó eleme. Kiállításainak gyakori témája a kéklő mindenség. A szintén e kiállításon látható 12 pohár víz installációjában a félig telt, félig üres poharak a közelgő természeti katasztrófára hívják fel figyelmünket – „az ember által tönkretett természetre is asszociálhatunk” –, ám ebben a térben először mégis a tizenkét apostolra, a tizenkét zodiákus jelre, a tizenkettes szám szakrális hatására asszociálunk. A kiállítás Exit című munkája (videóvetítés, 2015) a Gellért fürdő Béke kútjának elemeit átdolgozó videoinstalláció. A folyamatos vízcsobogás egyfajta hangmeditációs állapotot idéz elő, mely a hitnek és tudásnak létezését hirdeti. Előtte oltárszerű asztalon az életet, a elmúlást szimbolizáló pohár víz. Bondor vizei sohasem félelmetesek. A születés, a halál a keresztség szentségét hordozzák. A vízelem alkalmazása egyfajta megtisztulási folyamat része, a természetfölötti fizikai létezés megfoghatatlan matériája. A művész munkáiban a víz falra -vászonra vetülő képe a fizikai létezés visszfénye. Ebben a tükröződésben tetten érhető az élet megkettőzött időpillanatainak emlékképei.
„A kékesen fénylő víz transzcendens minőségű. A vödrök felfogják a vizet, mint az emberedény a fényt, a szellemit, ily módon a vödör az ember antropomorf megjelenésévé válik. A vödröket földdel veszem körbe, amely viszont a nehézkes anyagi világot, a sarat idézi. Az installációval azt a veszélyes helyzetet szeretném megidézni, amikor a víz túlárad, és az ember próbálja azt megállítani.” (B. Cs.)
A Szent István Bazilika lovagtermében is bemutatott Híd (deszka, olaj, 2009), A benned a létra (2009) s az ott nem látható A mélység felszínén (2011) és a 7 Csónak (2013), a Színültig (2012) egyszerre realista és érzékszervekkel fel nem fogható elméleteket közvetít. Bondor Csilla festett hulladékdeszkákat használ a perspektivikus festészeti elemek hordozóanyagaként. Sajátos kifejezésmódja virtuális felül- és oldalnézeti tárgyképeket tár elénk, s ezzel az örökké végtelen érzését kelti. A fal síkjából kiemelkedő reliefszerű kompozíciókkal a hétköznapi valóság és annak áttranszponált képe közti különbségeket keresi. A tájobjektek az anyatermészet kiragadott részletét vetítik a nézők elé. Bondor „deszkáinak” földszíne, a mélyülő térélmények drámaian határtalan, és egyensúlyát vesztett igazság-struktúrája átütő erővel bontakozik ki. A múlandó-állandó, születés-halál, zártság-nyitottság, szövetség-elválás témaköreit dolgozza fel munkáiban. Az ősi szimbólumokat, a pallót, a csónakot, a vizet megidéző tárgyszerű deszkakompozíciók mind intellektuális jelentésekkel bírnak. A palló a lét és a túlvilág közötti összekapcsolódást szimbolizálja, míg a csónak a menekülés lehetőségét, esetleg a reményt egy távolabbi szebb élet fellelésére. Freud álomszimbolikájában a hajó/csónak a női nem jelképe, így ez az összekapcsolódás-szétválás, az örök útkeresés jelképe akár Bondor Csilla önmaga is lehetne.
Bondor beláthatatlan mikro- és makrokozmosz absztrakciója nem csak esztétikai, hanem az alkotó magatartásbeli attitűdjének összességét is hordozza.
„Több éve foglalkozom elszíneződött, hulladék deszkák grafikai, festészeti hordozóeszközként való alkalmazásával. Az időjárás viszontagságainak kitett, használt anyag felületére tussal vagy olajfestékkel festek, majd egyes részeken visszafaragom, melynek nyomán előbújik a fa eredeti színe, belső fénye. Kezdetben tájképeket festettem, később az összeillesztett deszkákat formázott képpé alakítottam, fából készült tárgyakat ábrázoltam perspektivikusan, ennek következtében a munkák falra függesztve reliefszerű objektekké válnak. Eleinte a tárgyak személyessége, múltja, szépsége érdekelt, néhány éve pedig szimbolikus jellege, szellemisége foglalkoztat. Kiragadva őket a hétköznapi valóságból, magasabb szintre emelkedve mélyebb tartalommal töltődnek fel, esetenként szakrális gondolatokat sugároznak vissza.” (B. Cs.)
Bondor Csilla fa munkáiban a pusztulás fázisait értékképző üzenetre váltja át. Van mersze az organikus mitológia határait átlépni, s újabb szellemi alternatívákkal gazdagítani kompozícióit. Ezekben a formákban a belső erőt, a világot létrehozó erők egyensúlyát teszi hangsúlyossá. Összeköti a természetet a pszichével, s ennek kettősségnek jegyében tudatosan gazdagítja a művek befogadásának élményét.
A Menasági-művek nem csak konkrét térformákról, hanem a fantáziánkban megjelenő, elgondolt spirituális terekről szólnak. Gazdagon árnyalt vizuális asszociációk, a fénynek és emulzióknak rafinált optikai alkalmazása, az anyaghordozás sokrétű, imponáló gazdagsággal jelenik meg az alkotásaiban. A kifinomult eleganciával megmunkált művek mellett az izgalmas-rusztikus felületek sokszínűségével találkozunk.
A jó és rossz tudásának fája (2012) és Az Élet fája (2012) geometrikus elemei, a hasáb és a kocka síkjának komoly nyugalma és az újrateremtőn fénylő kárpitszög/spirálplasztika szakrális tartalmú, ősrégi jelek hordozója. A műtárgyak alaki minimalizmusa ellenére magukon hordozzák a célratörő kézműves munka gondosságát. Ez spirituális summázattal jelenik meg Menasági spirálszimbólumában. A spirál kanyarulataiban az idő–tér, a születés–halál szintézise fedezhető fel. A kozmikus kígyóspirál teszi férfiközpontúvá Menasági Péter a tudás- és életfáját.
Menasági tárgyalkotására a 2000-es években a keménykövek – gránit, andezit, bazalt – megmunkálása, faragása volt jellemző. Az Exit-kiállításon megjelenő Küszöbkő (2011) erre a korszakára reflektál. A küszöb-kőbe vésett végtelennel ‒ a szakrális és profán határán mozgó alkotás rácsalakban megjelenő világmotívumával ‒ a geometrikus szimbólumhasználat és az ornamentika összehangolására törekedett az alkotó.
A művész vidékre költözésével anyaghasználata permanensen megváltozott. A fa-alapanyagok előtérbe kerültek, s a zajos, kőmegformálásra használt gépek alkalmazása helyett a kézi megmunkálás kapott prioritást.
A világ harmóniájának ‒ az örök körforgásnak ‒, a végtelennek esszenciáját összegzi az Imamalom (2008-2009) című alkotásban, arra figyelmeztetve, hogy milyen ingatag, kicsiny a világunk. A paraszti tárgyakra emlékeztető ácsolt szerkezetnek a vízszintes hengertestében elhelyezett kavicsok a mágikus rituálé, a cselekvő szertartás meditációs hangeffektusai. Mormoló hangzása a hinduizmus gyökérmantrájának, az Aum/Om szóra utalásnak a sejtetése. A minden elemében kézi megmunkálású imamalom olyan meditációs eszköz, mely az abszolútum igényére törekvés, a világmodell szimbóluma. Az „A”, „U” és „M” három hangegysége a teljességre utal. Menasági magán imamalma keretet és határt szab a lélekvédő harmónia keresésének.
A Napról napra napkorongjának alapja egy alumínium parabolaantenna, méhviasz-felvivéssel és szárazon aranyozással készült. A szakrális geometria elemeit hordozó napkorong, s a napraforgó tányérral való hasonlatosság önmagában hordozza a természetközeli állapot vágyát. A napraforgó magjai az élet csodájára dicsőitik, míg a napkorong a művészet alaperejének, az egyensúlynak kódolt formája.
Kozmikus energiákat sugároz, mint a Napkapu (2010-2011), melyben a naphoz vezető égi kaput magasztalja a művész. Az anyagi világ jelenségeit elvetve, az eredendő isteni teremtés felé utat mutató tárt kapu és a napkorong együttes jelenléte a keresztény hagyományok egyetemes manifesztációja. Kétezer-kétszáz kárpit rézszög alkotta spirális körforma a tökéletes egység, a Nap-Isten szimbóluma, az isteni és a természeti élményvilág feltárulkozásának kezdőpontja. E világmodell egyszerre hordozza az új rend utópikus üzenetét, és az érzéki létélmény hitét. A keleti hatásokat is tükröző faépítmény - a kapu -, a földi tapasztalás és az égi tudás síkjainak átjárója. Az átjáró és a tengelyen függő örvénylő napkorong harmonikus egységet alkot a lélek evolúciója és a szellemi szféra között.
Menasági kézműves korszakának egyik jelentős alkotása a Napkút, melyet az Ars Sacra kiállításra készített. A művész kutatja azokat a lehetőségeket, melyek segítségével a tárgyak anakronisztikus megjelenését szellemi jelentéstartalmakkal helyettesítheti. A kút-szimbólum többértelmű üzenetén túl (mint pl. a kút maga a Szentlélek), a vizet helyettesítő olaj és aranypor emulzió a transzcendencia erősítését, míg a vödör lánca ‒ az axis mundi/a világtengely ‒ a szellemi és az emberi világ képzeletbeli hídját szimbolizálja. A kút mélységének, a vödör merülésének lehetősége a tárgyi-fizikális kérdések mellett spirituális ideákat vet fel. A totális tér nem kizárólag formai, hanem a jelentésorientált nézőpontok egységét, a művész világlátását, sajátos jelképteremtését szolgálja.
A körnek, mint a tökéletesség kiterjesztésének attribútuma többszörösen megjelenik munkáiban. Az Élet forrása (2012) műben az alkotó az őszinte világról szól. A körben a kör és az égtájak szerinti osztás a végtelen világmindenség artisztikus megfogalmazása. A parafinolaj felületén megcsillanó aranyszínű képtartomány az örökkévalóság és a transzcendentalitásnak összegzése. A koncentrikus körök, az arany sejtelmessége, a forma szimmetrikus megjelenése a fizikai racionalitást felülíró, tökéletes világkép szimbólumává emelik a tárgyat. Menasági kevés elemmel, mértéktartóan fogalmaz meg szakrális és profán kérdéseket. Úgy helyezi el a kompozícióban szereplő motívumokat, hogy azok morális értéke kiemelt szerepet kapjon. Apró rezdüléseket, összefüggés-jelenségeket drámaian szembesíti a tárgyi világtól elvonatkoztatott jelekkel. Van úgy, hogy puritán, geometrikus rendbe foglalja a felépítményeit, máskor pedig az anyag természetes szépségét is kihasználva szabad asszociációkra serkenti a szemlélőket.
Erőteljes metafizikus gondolkodást fedezhetjük fel a Bondor–Menasági művekben, ám míg Bondor az anyagok természetes körforgását – „porból lettél és porrá leszel”– sejteti, addig a Menasági- alkotások kimunkáltsága szinte az örökkévalósággal kacérkodik. A városi életmód felcserélése a vidéki lét nyugalmára megváltoztatta viszonyukat környezetükhöz. Az élet szakralitásának, szentségének helyreállítása, a természetfeletti tartalmak újrateremtése az az origó, melyből kiindulva és visszatérve alkotnak. A különböző kultúrák hit- és mítoszvilágának megjelenése, azok üzenetei meghatározóak a művészházaspár alkotói időintervallumaiban. Reménységről, félelmekről, várakozásról, titkokról mesélnek. A józan ráció és a spiritualitás határán mozgó alkotásaik megjelenésébe egyetemes érvényű megfogalmazásokat rejtenek, s azt, hogy a hitesség tartományai végtelenek.
Fotók: Menasági Péter, Miglinczi Éva, publicarta.hu, MKE