Shakespeare-rel sózott népmese

„Jaaajjj! - kiált fel boldog önfeledtséggel a Csodamalom nézőterén egy kisfiú, ahogy megjelenik az első báb, az öreg király a színpadon - hangjából vidám rácsodálkozás és teljes „gyönyörűség” érződik.

Matyi Ágota azonnali szeretetet és elfogadást kiváltó bábja mellett a jól ismert ének, az Éliás, Tóbiás, egy tál dödölle... teremti meg már a játék első pillanataiban az „otthonosságot” a legkisebbek számára is. A dalocska beiktatásának azonban más szerepe is van A só című bábelőadásban. Szász Ilona a szeretetet a só használatához hasonlító királylány meséjében ugyanis felerősíti az étkezés szerepét: az öreg király hatalmas étvággyal bír – a dal ezt is felvezeti. A nyitójelenet ennek megfelelően lakomával indul – mindez nemcsak előkészíti és erősíti a konfliktust, de ráadásul kimondatlanul is megmagyarázza a legkisebb lány szeretetről adott válaszának okát: hiszen valóban ismerve-szeretve atyját, ő az, aki tudja, hogy apja számára az evés a legfontosabb élvezetek egyike – így érthető, hogy a szokatlan hasonlattal él.

A nyitó dal mellett jól ismert mondókák, nyelvtörők is végigszövik a játék egészét, amibe Szász Ilona a shakespeare-i szálat is befonja. A magyar népmesében lánya elkergetése után is trónján marad az apa, míg a színpadi változatban Tóbiás király is végigjárja - persze visszafogottabban, az őrület színei nélkül - Lear király pokoljárását: szembesülnie kell lányai szívtelenségével, s maga is földönfutóvá válik. De a shakespeare-i drámát idézi az előadás látványvilága is. Magyar népmesei környezet helyett historikus közeget teremtenek az alkotók – akár a Lear ,,Lamb-mesei” variációja is előadható lenne ezekkel a klasszikus finomságú és szépségű, jól mozgatható bábokkal, melyek közül a már említett királyi atya karaktere „tudja a legtöbbet”: az első jelenetekben komikus alakként jelenik meg pocakjával, pipaszár lábaival, de egy pillanat alatt határozott és kemény mozdulatokkal válik szigorúvá. Később hatalmát vesztve korona és palást nélkül, fedetlen fővel, szürke köpenyében szánnivaló öregemberként megindító lesz a karakter.

Az árnyaltan kidolgozott bábokat körülvevő visszafogott játéktér viszont csak a korrekt jelzővel illethető. A királyi bútorzatot imitáló, csak jelzésértékű díszletelemek használata kiszámítható: ahogy szóba jönnek a királylányok, azonnal sejtjük, hogy a két oldalt elhelyezett szekrényekből lépnek majd ki... A barokk színházak prizmáinak technikájával élő három forgó kulissza leginkább a játék gyors menetét szolgálja – de a ritmussal a díszlettől függetlenül sincs baj: magabiztosan pergő a játék, aminek időről időre újabb lendületet adnak a beiktatott mondókák, ritmusjátékok is. Látszik az előadás egészén, hogy Sramó Gábor rendező otthon van Miskolcon, jóízű csapatmunkát sugall a produkció. Az öreg királyt játszó Lukács Gábor jó arányérzékkel, modorosságok nélkül találja meg a korban tőle messze álló szerep lényegét, és változatosan hozza a figura folyamatos értetlenkedéseit. A remekül tangóharmonikázó Károlyi Szabolcs az ellentmondást nem tűrő határozottság színeit szólaltja meg sokszínűen az egyik leány és a fiatal király szerepében. A két női szereplő szélsőségesen ellentétes karaktereket formál meg magabiztosan: erőteljes Juhász Judit nővérének mézesmázossága, majd elutasító keménysége. Tari Edit a legkisebb lány lírai színeiből a segítő róka szerepében léphet ki huncut mosollyal.

Érthetetlen módon épp az előadás kulcsjelenetéből hiányoznak a produkció egészére jellemző erények. A sótlan ételeket kínáló lakoma megvalósítása a szó átvitt értelmében is sótlanra sikerült. Pedig a két király szembeültetése a hosszú asztal végén az ellentétes viselkedések tükröztetéséből eredő humorral is kecsegtet: nagy ,,commedia dell' arte”-ra számítanánk – az asztal egyik végén a jóízű falatozás és a tréfa sikere miatti elégedettség látványos megjelenítésére, a másikon az ehetetlen ízekkel való küzdelem és az egyre nehezebben leplezett felháborodás buffói poénjaira. S minden újabb fogás után a reakciók erősödését várnánk, egyre fokozva a jelenet humorát. Ám ha máshol jó volt a ritmus, megfelelő a részletgazdagság, itt érthetetlenül gyorsan vagy inkább elnagyoltan zajlik a jelenet, mintha attól féltek volna, hogy már hosszúra nyúlik a játék. Az aggodalom fölöslegesnek tűnt, a gyerekek érezhetően bírtak volna még egy „fogásnyi” időt – a mese emblematikus része megérdemelte volna azt az árnyalt, felszabadult komédiázást, ami az előadás egészét jellemezte.

 Fotók: Mocsári László - Csodamalom Bábszínház

 

További képek