Labdával és maszkkal - szavak nélkül a Müpában

Nem kellett beszéd, hogy a színház közvetítsen, elég volt a tökélyre fejlesztett összmunka, a ritmus, a jól meghatározott, pontos gesztusok sokasága, az átgondolt történet és a lényegre törő, kifejező mozdulatok összessége. Mindent értettünk, és mindent jól értettünk szavak nélkül is. Vagy mégsem?

Persze, ki tudja, hogy egy történet kinek mit jelent, milyen emléket idéz fel, és gondolatokat ébreszt. Az előadás címe: Infinita, végtelenséget jelent; az előadás elkíséri a nézőt egy különös miliőbe, de a kezét sohasem fogja szorítani. Megmutatja az idő horizontját, amiben a legnagyobb csoda történik: az első felállás, az első lépés, az első bukás.

A darab már a székfoglaláskor elkezdődik, árnyjáték vetül a hátsó függönyre, ami egy vetítés, de ezt még az elején nem látjuk pontosan. A képek sűrűsödnek, megjelenik egy csoport, aki koporsót cipel, őt kísérik elszórtan a közeli családtagok, majd egyre többen és többen a távoliak. A gyászmenet végén egy búskomor, tolókocsis férfi érkezik a színre egy rózsával - az elmúlás, az emlékezés, a szerelem jelképével –, aki szerelmét búcsúztatja. Szerelmét, aki fehér angyaljelmezben gordonkán játszik, s akire emlékezve a gyermekkorba térünk vissza.

Az előadás felváltva repíti a nézőt a múltba, a gyermekkorba és a jelenbe, az öregek otthonába. A két szerelmes története már pelenkás korban elkezdődött, amikor együtt játszottak, civakodtak, feszegették egymás és önmaguk határait. A színpad közepére felállított óriás járóka - mint egy karám -, választja el a rugdalódzóba bújtatott óriáscsecsemőt és a külvilágot, a körülötte szaladgáló, babával játszó kislánytól. A kép groteszk, egyszerre humoros a csecsemőnek öltözött, babaként mozgó felnőtt férfiak játéka, és egyszerre érezzük otthon magunkat a gyermekek világában, ahol minden apró dolognak tétje van - ki kerül felülre, kié lesz az utolsó szó, ki az erősebb? Megmászni az óriási széket, hogy az asztali rádiót elérjük, kitörni a járókából egy babáért, mind-mind határaink feszegetése már akkor, ott a gyerekkorban is. Arra emlékeztet, hogy elérni valamit hosszú út, nagy munka és sok tanulás. A két gyermek sorsa összefonódik. Ahogy cseperednek, az összhang is megszületik közöttük, lelkileg és a zenében is; a gordonkázó lányt a fiú zongorán kíséri, hogy elnyerje szerelmét. Ám minden jónak vége szakad, a férfi kerekesszékbe, majd öregek otthonába kerül, búskomorsága minden mozdulatára rátelepszik.

Az otthon élete egyszerre nyomaszó és derűt keltő, sok helyzetkomikumot hozó három karakteres beteggel; a gyógyszerfüggővel, aki mindent megtesz egy plusz adag piruláért, a hasmenéses beteggel, aki éjjeli-edényével egyensúlyozva újra meg újra végig lépked a színen, rémületben tartva a kilöttyenő folyadékkal a többieket; és a sántikáló, de magát még mindig macsónak képzelő öregedő férfival, akinek határozott jelleme a lágy zenére szentimentálissá foszlik. Hozzájuk érkezik a zongorázó tolószékes férfi, akinek gyásza passzivitásában is kifejező és sokatmondó, aki mindenkinek eljátssza a nótáját hangszerén. A betegek életére a kulcsot csörgető csinos, fiatal ápolónő figyel.

A díszlet bravúrosan szolgája a megjelenő helyszíneket, a színpad két szélén, egymás mellett elhelyezkedő, csúcsos fülkéket látunk, amelyek ajtaja nyitható, egyszerre funkcionálnak a temetőbeli kriptaként és az otthonbéli szobákként.

A FAMILIE FLÖZ színház előadása „a nyelv előtti” formákon alapszik. Minden konfliktus először a testben manifesztálódik, onnan ered és keres utat magának a kifejeződésre, mozgással, ritmussal és zenével. A létrehozott produkció képes egészen mély, komplex, filozófiai szinteket megmutatni, nem nélkülözve a költőiséget és a virtuozitást. A darab tapsrendje is egy ritmusgyakorlat, egy rövid etűd, ahol a várakozó négy öreg botjaival különböző ritmust diktál, majd önnön határait átlépve egyesével akrobatikus elemet mutat be. Hasonlóan humoros a rádiós jelenet, amikor egymás mellett ülve próbálják behangolni a recsegő készüléket botjaik állítgatásával.

A rendezés nagyon jól vegyíti a tempót és a humort, a különböző életfolyamatok összefolyásánál. A megjelenő halál, gyász és komorság kellően oldódik, a nézők közé kirepülő labda dobálásába mindenki beszáll. A színészek groteszk és karikatúraszerű, szürreális, bizarr, félelmetes hatást keltő maszkokat viselnek, hol csecsemőket, hol aggastyánokat jelenítenek meg. Az élet két végpontját idézik fel, a csecsemőkben éppúgy képesek vagyunk meglátni a jövőt és az idős kort, az időskori traumákban a gyermekiséget. A merev, változatlan maszk képes mesélni a szó helyett, kifejező tud lenni és élő, kikerülve a színész arcát, elfelejtve hangját ­ ezt a két nagyon fontos színészi eszközt. Közelséget lehet érezni, a maszk nem lesz idegen vagy elidegenítő hatású, de meghatároz egy karaktert, pontosan megadja a keretét és az alakját. A maszk felvételével a színész átlép egy személyes határt, idegen, ismeretlen területre hív. A határokon kívüli térben és a maszkok dimenziójában van az igazi szabadság és a kreativitás.

A maszkok használatával egy extrém változást lehet elérni, s már ott vagyunk a színház titkának küszöbén, hiszen a mozdulatlan, rezdüléstelen arcok az ősi színházi formák részét képezték. Ez az ősi forma új köntösbe bújva vezet bennünket az erős látvány segítségével, s nyit meg új távlatokat és gondolatokat.

FAMILIE FLÖZ: Infinita

Közreműködők: Björn Leese, Benjamin Reber, Hajo Schüler, Michael Vogel

Alkotók: Dirk Schröder (hang), Reinhard Hubert (fény), Silke Meyer (animáció), Andreas Dihm (videó), Hajo Schüler (maszkok)

Rendezte: Michael Vogel, Hajo Schüler

Fotó: Familie Flöz