Tristan

Máthé Andrea esztéta beszélgetése Krajcsovics Éva festőművésszel a Karinthy Szalonban rendezett Tristan című kiállításának apropóján.

Mióta festesz így, ebben a stílusban? Mikor döntötted el/mikor dőlt el, hogy így festesz, hogy ez lesz a tárgya a festészetednek?

- Nem döntés eredménye volt, egyszerűen így alakult. Húszéves voltam, amikor egy művésztelepen - ott is először voltam - olajfestéket kaptam; kiültem egy kápolna apszisának a végébe, szépnek találtam a falát, a nap, a színek, a festék illata úgy elbűvölt, hogy azután a rajz már alig érdekelt. Most már tudom, hogy amikor csak rajzoltam, akkor is a festő működött bennem, mert általában nem a vonal, hanem a folt, a befoglaló forma érdekelt…

Amikor már jól benne voltam a festésben, akkor szinte észrevétlenül kezdődött az „elhagyás” öröme, mit tudok még nélkülözni a képen. Minden fontosabb kiállítás egy határ, nem tudhatom hogyan lesz tovább…

Vannak-e korszakaid? Te hogyan korszakolod alkotói életutad?

- Először csak festettem, mert egyszerűen festenem kellett, fel kellett fedeznem az anyagot, hogy mit tudok vele kezdeni, de leginkább azt, hogy miért van bennem ez az egész, miért muszáj…

Aztán, amikor már lassan elkezdtek érlelődni a dolgok, jöttek a korszakok; mondhatom, szervesen követték egymást, ablakok, ajtók, szobák, műtermek, székek, asztalok, ágyak, falak, kis tárgyak, könyvek, ruhadarabok és most ezek itt… mindig fontos a kiindulási pont, ahonnan el lehet indulni, az izgalmas az, hogy meddig jutok…

Hogyan indul el egy kép megfestése? Milyen külső-belső motivációid vannak – általában? Válasszunk ki a kiállítás képei közül egyet, és konkrétan annak mondd el a keletkezéstörténetét.

- Ahogy mondtam, szükségem van egy kiindulási pontra, éreznem kell vele a kapcsolatot, ebben sok minden segíthet, de van, hogy egy pillanat műve a „meglátás”, ezt szeretem a legjobban. Pl. itt vannak a Tristan-akvarellek, a ruhás képek már lassan kezdtek befejeződni, amikor még ki akartam próbálni, mit tudok velük kezdeni a merített papíron… közben pont Wagner Tristánját hallgattam. Volt a munka közben egy pillanat, amikor a zene átvette az irányítást, tudtam, most követnem kell… később, amikor folytattam őket, mert lassan tíz darab lett, mindig visszatértem a zenéhez.

Rátekintés saját munkáidra egy idő múlva – ezt többször említed. Hogy működik ez pontosan? Mi az, amit másként látsz, láthatsz később, mi a jel számodra, hogy „kész a kép”, hogy nem szabad tovább festeni?

- Szerencsés esetben azt megérzem, hogy mikor kész a kép, ez a legjobb lehetőség, van hogy hiányérzetem van, nem tudom hol a gond, ilyenkor félreteszem, de tudni kell majd időben elővenni, és van hogy hiába minden, elővehetem ötvenszer is, valahogy nem engedelmeskedik. Ezt nehezen veszem tudomásul, mert nagyon makacs vagyok, rosszullétig képes vagyok küzdeni, aztán egy világosabb pillanatomban rájövök, hogy rögtön a kezdetnél hibáztam. Ez súlyos, megoldhatatlan pillanat, ilyenkor csak az átfestés segíthet.

Szoktad-e átfesteni képeid? Sokszor? Néha? Miért általában? Vagy konkrétan?

- A legtöbb képem lassan, sok festés, sok réteg után készül el, számomra ez nem átfestés, hanem valahonnan el akarok jutni valahova, a kép mindig feladja a lehetőségeket, ez egy párbeszéd, ezt nagyon szeretem, ha nincs válaszom, félreteszem, ráérek. Olyan aránylag ritkán fordult elő, hogy egészen mással folytatom. Nem semmisítek meg, nem tépek össze szinte semmit, szeretem, becsülöm az anyagokat, addig dolgozom rajtuk, míg valami meg nem szólal rajtuk. De lehet, most valamiféle revíziót fogok véghezvinni, és előfordulhat, hogy több vásznat át fogok festeni, egészen határozottan.

Vágy – említed többször is ezt, ennek a kiállításnak az ismertető, ráhangoló szövegében is. Maga a Tristan is adja a hátteret ehhez. Kérlek, bővebben is beszélj erről, és arról hogyan hat ez a munkáidra.

- Erről a legnehezebb beszélni, a vágy az elérhetetlen megidézése, megkísértése. Szerintem nem érdemes nélküle élni, dolgozni, a vágy az, amivel kikényszeríthetek magamból valamit, amiről nem tudhatok nélküle.

Mennyire, milyen módon fontos számodra az elismerés?

- A barátaim, ismerőseim, a valódi „nézők” véleménye fontos, a kritika kell, sokszor a negatívot nehéz tudomásul venni, de abban szerencsésnek gondolom magam, hogy a kudarc a „csak azért is”-re sarkall. Az ilyen-olyan díjaknak persze örültem, de azt is be kell vallanom, a Munkácsy-díjat úgy tekintettem, hogy igen, most befogadott a szakma. De az igazán jó az, ha sok üresjárat, sok kínlódás után végre úgy érzem, hogy megy a munka.

Utca-műterem ellentétéről beszélsz a Festőnaplódban, hogyan jelenik ez meg mindennapjaidban? Hogy állsz a gyakorlati dolgokkal? Mi a hétköznapi és mi az ünnepi számodra?

- Sokszor nehéz az egész napos festés után magamat megtalálni a hétköznapiban, lemegyek az utcára, és minden idegen, van hogy egy darabig csak tévelygek, aztán minden helyreáll. Ha valami elintéznivalóm van, ami általában a terhemre van, elrontja az egész napomat, de gondolom ezzel mindnyájan így vagyunk. Néha erről azt gondolom, elkényeztettem magam; egyébként két lábbal állok a földön, nem vagyok szétszórt, pontatlan, teljesen normálisan mennek a dolgaim, szeretem a festészet körüli fizikai munkákat, alapozok, vásznat feszítek, fűrészelek, szögelek és hasonló munkákat, feladatokat is elvégzek, amelyek a festészet „hátteréhez” tartoznak.

Kit tartasz mesterednek vagy mestereidnek? Kitől, mit tanultál?

- Az egész művészettörténetet; sok festőt kedvelek, sok dolog érdekel, nagyon fontosnak tartom, hogy megőrizzem a kíváncsiságomat. Az első, akit mesteremnek mondhattam és valóban az is volt, az Kling György, aki 1991-ben váratlanul meghalt, előtte egy hónappal lettünk bérlőtársak a műtermében. Semmi nem volt körülötte elrendezve, de azt ünnepélyesen átadta nekem. Hogy mire tanított? Sok éven keresztül szinte hetente megbeszéltük a képeinket, megtanított „látni”, ami a legfontosabb.

Még gyakorlatban semmi dolgom nem volt a festészettel, csak a könyvekben nézegettem, amikor Rómából kaptam egy Morandi albumot, amit újból és újból meg kellett néznem, ez 1963-ban volt, sok időt töltöttem vele. Ma már tudom, hogy hívott, ez hívás volt… azóta többször láttam eredetiben a képeit, járhattam a szobában ahol dolgozott, még arra is engedélyt kaptam, hogy megérinthessem a tárgyait, a festőállványát. Van egy igazi, általa használt ecsetem. „Te is a Morandi családjába tartozol.”- írta nekem Hollán Sándor Párizsban élő festőművész barátom, akivel nagyon jól tudunk a festészetről beszélgetni, a legjobban…

Mit gondolsz az Égi Erők vagy az Ihlet (hogy neveznéd?) szerepéről – és mit jelent számodra?

- Az ihletben nem hiszek, az valami romantikus elképzelés. Nem tudnám megmondani még körülbelül sem, hogy miben hiszek, hogy mi az, amiben hiszek, de az biztos, létezik valami, amiben nagyon erősen hiszek.

*

A beszélgetés végén Palojtay János zongoraművész Claude Debussy egy művét, valamint Liszt átiratában egy Wagner művet játszott. Ezzel zeneileg keretet kapott az egész kiállítás, amelynek megnyitóján Rohmann Ditta  barokk csellón Bach-műveket játszott.

Ez úton is szeretnénk kifejezni köszönetünket Pintér Sonja galériavezetőnek, aki otthont adott a kiállítás egészének.

 

Képjegyzék:

Tristan II. - akvarell, papír - 75x75 cm - 2014

Kék víz -  akvarell, papír - 50x65cm - 2016

Sziget - akvarell, papír - 35x50cm - 2016

Tristan - akvarell, papír - 75x75 cm - 2014

Tristan III. - akvarell, papír - 75x75 cm - 2014

Sziget -  akvarell, papír, 35x50cm - 2016

Krajcsovics Éva és Máthé Andrea

Krajcsovics Éva és Máthé Andrea

Palojtay János zongoraművész

 

 

További képek