Egyszer volt – álmodtam, hol nem volt – rajzoltam - interjú Horváth Mártával
„Kicsi a világ” – szokták mondani. Most én is ezt mondom, amikor Balatonalmádiban, a könyvtárban Horváth Márta bábtervező, színész, író díszletét és bábjait látom kiállítva. Hogy kerül ez ide? Valamiről lemaradtam? Bár Márta most Hollandiában él, rendszeres a kapcsolata Almádival és a magyar bábosokkal is.
– Mi jut eszedbe arról, hogy Ládafia Bábszínház? Hiszen legtöbben innen ismernek.
– Báboskodásom egyik nagy élménye, hogy „Ládalányaként” kimehettem a szabadtéri színházi világba. Ott az addigi kőszínházas munkáim mellett egy egészen új oldalát ismerhettem meg a bábjátszásnak. Mindeközben bejárhattam egész Magyarországot, a legismertebb városok terein, fesztiváljain vagy a legeldugottabb falvak iskolaudvarain játszva népmese-feldogozásainkat.
– Milyen hosszú időszak volt ez az életedben?
– 15 év volt folyamatosan, némi kitekintéssel, mert a Ládafia mellett saját munkáimon is dolgoztam.
– A Márta meséin?
– Nagy ajándék! A Magyar Televízió egyik gyerekműsorában egy évig nem csak szereplőként vettem részt, hanem egyre gyakrabban egészíthettem ki a műsoridőt az általam rajzolt képekkel, animációkkal. A néhány hónapig tartó program lezárását követően így kaptam lehetőséget arra, hogy már ne csak mint mesemondó szerepeljek, hanem én illusztráljam az új történeteket. Ekkor került elő a fiókomból egy korábbi rajzom, amely egy mufurc macskát ábrázol, aki egy vaskályha mellett, egy hintaszékben ül, nyakában hosszú, piros sállal. Körömi Gábor, az akkori játékmester elnevezte Gerzsonnak, Pertics Róbert és Kiss József pedig megírták az első tizenkét mesét. Gerzson ember-barátja egy kislány lett, akinek azért adták meglepetésként a Márta nevet, mert a mesék elfogadása épp a születésnapomon történt. A gyerekműsor megszűnése után Fazekas Bence rendezővel és egy kisebb stábbal tovább folytattuk a munkát, így készült el egy szintén tizenkét részes sorozat, de már hagyományos papírkivágásos animációs filmként rögzítve, Márta meséi címmel.
– Sokfelé dolgoztál. Miskolcon végeztél a bábstúdióban, aztán Pécsre szerződtél, majd eljött életedben a tervezés ideje is. Debrecen, Zalaegerszeg, Pécs, Miskolc... Van olyan munka, amelyre szívesen visszaemlékezel?
– Minden egyes munka, amikor dolgoztam rajta, különleges és tanulságos élményeket és érzéseket hozott. A legjobban azt szerettem, amikor az elkészült tervekkel egy hónapra beköltözhettem a bábszínházak műhelyeibe, és együtt dolgozhattam - ”fúrhattam, faraghattam” - a műhelyesekkel. Ha csak róluk kellene beszélnem, egyik színház csapatát sem hagynám ki. Az előadások közül viszont szívesen említem meg a miskolci Csodamalom Egy kiállítás képeit (r.: Simándi Anna), a szombathelyi Mesebolt János vitézét (r.: Balogh Géza), és az egri Művészetek Háza által támogatott nyári produkciót, Haydn: Holdbéli világát (r.: Kerényi Mihály). Színházam előadásai közül pedig az egyik kedvencemet, az Árgyilus királyfi és Tündér Ilonát. Ebben két holland barátom is részt vett mint holland narrátor: Anneke Jonkers zenetanárnő és Nathalie Olijslager.
– Van-e olyan emlékezetes előadás, amelyet játékosként őrzöl magadban?
– A pécsi Bóbitás időszakomból kettő is: a Kós Lajos (Lulu bá’) rendezte Lenau: Faustja, és a Szelek ura és az Esők úrnője c. előadás (r.: Szász Zsolt). Nagy kihívás volt fiatal bábosként Mephisto szerepe! Alig tudtam leküzdeni kezeim remegését, amit a lámpaláz okozott. De két tapasztalt és nagyszerű bábszínésznő között álltam (Illés Ilona és Szabó Zsuzsa), akik rutinosan teremtették meg a darab belső életét, egymás felé a bizalmat, amire partnerként is építkezhettünk, és személyre bontva is kiteljesedhettek a karakterekre szánt alakításaink. A Szelek ura... szintén nagyon szép előadás volt. Különlegessége, hogy ebben a bábelőadásban megjelent egy kicsi bábszínház is, amelyben Hang Gáborral volt egy felejthetetlen játékunk. Egy talicskára épített, gyönyörű fából faragott bábszínházban, fából faragott marionett bábokkal mutattunk be egy falatnyi mesét. Az UNIMA Fesztiválon állva tapsolt bennünket a közönség, alig tudtuk folytatni az előadást. Megemlíteném még a Gyémántszavú madarat (r.: Rumi László), amelyben Székesfehérvárott vendégszerepeltem, és Szabó Zsuzsa egyik különleges előadását, az Alma és a Hold a tükrömben címűtl, amelynek verseit Kiss Anna költőnő írta.
– A sok tervezés sok kiállítást is eredményezett szerte az országban. Elismert bábos lettél. Hogyan lett vége mindennek, hogy kerültél Balatonalmádiba, majd külföldre?
– Hivatalosan tizenhárom városban voltam hol ideiglenes, hol állandó lakosként bejelentve. Vannak városok, ahol nagyon jól éreztem magam, és volt, ahol csak szükségszerű megoldásként maradtam hosszabb-rövidebb ideig. De mindig is a Balaton partjára vágytam, egészen kicsi koromtól. Az álmom lassan már tizenöt éve teljesült. Sőt a szüleimet is el tudtam csábítani az Alföldről. A munkámmal járó nagy utazások között – hogy én is összeköthessem a „kellemest a hasznossal” és hogy végre ha ”otthon” vagyok, a szüleimmel is egymás közelében lehessünk – Balatonalmádiban találtuk meg a nekünk legkedvezőbb feltételeket, no és persze a házunkat. Ebben a házban több mesefilmem és bábelőadásom is készült, miközben jártam Néder Norbival az országot, és egyre gyakoribbak lettek meghívásaim Hollandia felé egyszemélyes bábjátékaimmal. Aztán egyszer csak adódott egy új és izgalmasnak tűnő lehetőség, és összecsomagoltam két nagy bőröndöt – egyikben a bábjaimmal, másikban a legmelegebb pulóvereimmel és az esőkabátommal –, s „meghatározhatatlan” időre kiköltöztem Hollandiába. Ritkábban dolgozom bábosként, viszont heti rendszerességgel kint élő magyar származású gyerekeknek tartok magyar nyelvű foglalkozásokat, népzenével, népmesékkel, tánccal, dramatikus játékokkal mesélve hagyományainkról, ünnepeinkről, szokásainkról. Így minden évben elmaradhatatlan pl. a betlehemezés, a kiszebábozás, a busójárás. Ezekhez jelmezeket, maszkokat, kellékeket készítek, szövegkönyvet írok, majd játékmesterként vezetem végig a programokat.
– Mint egyfajta kulturális nagykövet?
– Kiskövet.
– Én magamban csak bábos polihisztornak nevezlek.
– Pedig volt egy időszak, amikor azt hittem, hogy el kell szakadnom ettől a hivatástól is. Olyan képességeket kaptam, amelyekkel a képzőművészet, a színház, a film és a zene világában is otthonosan mozoghatok. Eleinte nehéz volt egyikről lemondani vagy abbahagyni akár több évre is azért, hogy a másikra kerülhessen a hangsúly. Idővel azonban megtaláltam a nekem legjobb középutat. Párhuzamosan is tudok több munkán dolgozni, persze most már arra is figyelve, hogy ilyenkor kellő egyensúlyt tartsak fenn. Keramikus szakmával, rajzfilmes múlttal és bábszínész képesítéssel nagyon színes lett a palettám. Mindegyikben jó volt elmélyülve tanulni és kiteljesedni, elérni a tőlem telhető legjobbat. Alkotni és megosztani gyerekekkel és felnőttekkel bábszínházaim meséit, vagy pl. a klasszikus rajzolás tanításait, megmutatni kiállításokon a mappáimban, bábzsákjaimban összegyűlt kincseket.
– Van-e benned hiányérzet?
– Elsősorban az, hogy amit most Hollandiában megélek, azt nem tudom teljes mértékben itthon megmutatni, és fordítva. Pl. a Hágában készült Báboperámat még csak Békéscsabán láthatták fesztiválon, Hollandiában pedig a Ládafiás alakításaim ismeretlenek. A nagy álmom viszont egy napsütötte műterem, ahol a kis védenceim és a felnőttek is elférhetnek kényelmesen, hogy közösen alkothassunk, önálló kiállításokat rendezhessünk, miközben meséket hallhatunk, bábos produkciókat nézhetünk. (Még felépülhet ez a „Márta-lak”!) Szerencsére a hiányérzet nálam mindig annak a jele, hogy újabb kihívás elé nézek – és ebből születik egy új illusztráció, egy új mese, egy új darab... Most épp egy új zenei anyag.