Fénysejtelem légben és víztükrön- Gerzson Pál kiállítása a Vigadóban

Szakolczay Lajos | 2017-08-02

Ha jól számoltam, a csaknem tíz éve eltávozott mester, Gerzson Pál tárlatán százötvenkilenc (!) mű szerepel. A legnagyobb méretű festményektől egészen a szinte tenyérnyi akvarellekig. És ez az életműnek csak az a – számomra legizgalmasabb – része, amely maga mögött hagyván a "realista" képeket (portrékat, figurális ábrázolatokat), a fölszabadultabb, légiesebb, a valóságot absztraháló, hogy nem mondjam organikus absztrakt világot fogja magában.

Ez az korszak, az utolsó három évtized (?), amikor a több művészeti ág (irodalom, zene) iránt intenzív érdeklődést mutató szellemi ember – a közélettel is kacérkodva, s mégis azon kívül maradva – a festészetben rátalált a saját útjára.

Cézanne-tól Egry Józsefig (én az ősök közé venném Korniss Dezsőt is) hullt rá az a különös, a tájat, az embert, a mindenséget is jellemző, de mégiscsak benső fény, amely a szakrálissal rokon tárnák nyitogatója. Lírai absztraktja, a konstruktív avantgárd lekerekített, párában megfürdetett, a lég és a víz szeme tükrén átcsillogó formáival maga a tökély. Mert impresszionista emléktöredékek keverednek benne – nagy lélegzet kell ennek kimondásához – a klasszikus orosz vagy ahhoz hasonló, "bujkáló" úttörők motívumaival.

A harsányat szinte némává stilizáló, a színesztétikát csupán érzelemkoloncnak (fenséges érzelemkoloncnak) tartó bölcsesség és a természetet megjuhászító, a foltokban is lélekmozzanatokat tömörítő bátorság érződik minden képén. Az absztrahálás szentsége mint önkifejező módszer. Gerzson, mert tudós tanár volt, nemzedékek nevelője, nagyon is birtokában volt a szakmának, és mindenfajta technikának. Briliáns rajztudásán Barcsay Jenő őrködött. S avval, hogy mert megválni a műhely csillogó aranyaitól (karakteres figurák, élethelyzetek), s helyébe a bizonytalannak tetsző rézpénzt (nonfiguratív ábrázolás) ültette, valójában rálelt a tudósi taláron túli, a táj (Balaton) legkisebb részébe is érzelemkötegeket lopó terrénumra. Személyisége révbe ért.

S ez lett életművének aranya.

Ugyan kései korszakában még megpróbálta visszalopni, persze a korábbitól jócskán elütő formában, a figurális ábrázolás dinamitját – lásd a Purgatóriumot (1998), a Vízpartont (1997), de akár a kis méretű 2003-as akvarell-sorozatot is (Akt I.–IV.) –, de bármennyire dinamikus is "kubistára" szeletelt alakjainak a hálózata, a szép, jóllehet élettel teli "meghalás", nem tudja elérni a látomássá avanzsált organikus álomképek – egy öböl (Balaton – 1976), egy érzelmi kirándulás (Táj lilában és zöldben – 2003), egy fénytöréssel jelzett drámai pillanat (Szigligeti táj – 2005), egy Pannon-lelkület (Az élet dele – Berzsenyi, 1994) – utolérhetetlen hatásfokát.

Gondolhatnánk, hogy a festésben mint a bűnmegvallást kísérő zsolozsmában jobbára a gesztusecset játszik szerepet, az nyitja-zárja s keríti körbe-körbe a párába vesző kontúrokat. A fölhevülésnek ilyen toposza itt-ott tapasztalható. Ám Gerzson Pál érzelmi kivetülése, absztraktjának jól kivehető "mértana" mégis csak valaminő bölcseletben leledzik: a lét tartós szerkezetébe (sajátságos építőművészként) úgy építi be önkifejezésének akár legkisebb szikráját is, hogy a couleur locale, a helyi szín univerzumában egyetemessé tágul. Ha azt mondom világszimbólumokká, talán nagyot mondtam, de emberiség-szimbólumokká mindenkép.

Egry Józsefet, a Balaton szerelmesét – neki áldozik a még konstruktivista festmény, az Egry II. (1973) – a tó tükrén megcsillanó fény és a sejtelmek sejtelmébe burkolt pára tette valósággal ittassá –, míg Gerzson Pált a láthatón túli, a tájszerkezetbe olykor az érzelemkisülések drámaiságát is szemléltető "valóság". Senkivel össze nem téveszthető képvilága – egy múzeummal kellene megtisztelni a mestert! – az organikus lét sokszor színorgiákba végződő látomásaiban ér arra a pontra (arra a magaslatra), ahonnan nézve a kifejezőerő méltósága nem csupán járulékos eleme a humánumnak, ám maga a humánum.

A szín, a szerkezet, a motívum- és szimbólumvilág sosem a hatalmas műveltségélmény foglya. Sokkal inkább kiteljesítője. "Legirodalmibb" műveiben sincs nyoma az elbeszélő jellegnek, lásd a Berzsenyi Dániel verseiből kibomló látomásokat (Osztályrészem – 1994; A magyarokhoz; "Hol vagy te Széphalom?"; A reggel – mind 1995)! Gerzson magyarságélménye úgy földszagú, hogy benne a honi táj együtt lélegzik az európaiság eszméjét is megvillantó csillagokkal.

Akár kisebb grafikáit nézzük (közöttük is a leheletfinom ecsetmozgást lírai lélekfutamokká emelő akvarelleket), akár nagyméretű festményeit (Szél és napsütés – é. n.; Madarak I.-II. – 1982; Dombok –1980; Táj magasból I.-II. – 1993), ugyanaz a hév kerít hatalmába: a kozmikus áradás fensége. Víz és lég ebben az univerzumban édestestvérek. A hullámok redőiben ott van komor-korom létünk fájdalmainak tapasztalata (hat darab cím nélküli kis olajkép), a levegőt megpezsdítő hancurkában pedig az összetartozás líraiságában is emelkedett nagyszerűsége (Madárbalett – 1990).

Ha Gerzson univerzumában a sallangtalan "semmi" is csoda – a Rét I.-II. (1983) eszköztelensége mellett is észlelni valaminő nehezen megnevezhető, talán a szakrális köröket is érintő érzést –, hogyne volna az két lenyűgöző sorozata: a Szigliget csodái I.-XII. (1988 – 2003) és a Fecskék I.-IX. (1990-1991). Egy-egy képet kiemelve az egyikből is és a másikból is – I. Látvány, VIII. Közjáték, III. Összekapcsolódó formák, VI. Színesedő motívum, VII. Közel és távol, illetve II. Levegőben, IV. Káprázat, VI. Közel, VII. Közelebb, IX. Belenyugvás –, megbizonyosodhatunk eme organikus absztrakt látványvilágának, rejtelmes sokarcúságának erejéről. A folttá, kanyarulattá növő intenzitás mint léggyakorló szabadság (szárnyalás) jelenlétéről, súlyáról.

A legletisztultabb forma is, középpontban Szigligettel, a tó és a hegy varázslatával, arra készteti a szemünket, hogy meglássuk a gerzsoni létkozmosz fényét. Öröm és fájdalom találkozását. Hiszen az 1981-es Öt világos forma a természet asztalára teríti, konstruktív létjózansággal, az élet megannyi, szűkösen is gazdag boldogságfutamát, míg az Öregkor (2005), jóllehet női test hullámzású, fekete hegyvonulatában ott a halál-sejtelem szívszorító képe.

Fotó: MMA - Vigadó