70 éves a Bányász Képzőművész Kör

Kövesdi Mónika | 2017-09-06

A Komárom-Esztergom megye képzőművészetével foglalkozó irodalom számos alkalommal hivatkozott arra a szerepre, amit a tatabányai Bányász Képzőművészeti Szabadiskola, később hivatalosan Bányász Képzőművész Kör – röviden: „szakkör” - a megye művészeti életében betöltött.

Komárom megye komoly művészeti hagyományok nélküli vidéke az országnak, bár művészeti értékeiben és eredményeiben gazdag, de iskolák, műhelyek nélküli régió. Ezen a helyzeten változtatott a szakkör immár 70 éves múltra visszatekintő tevékenysége. „A füstös, nehéz levegőjű, sok helyt ma is kopárnak tűnő város a múltban nem vonzotta az ecset, a véső művészeit. Mély gyökerű tradíciókról nem beszélhetünk Komárom megyében, különösen, ha összehasonlítjuk múltját Szentendre vagy Hódmezővásárhely hagyományaival” – írta Artner Tivadar 1958-ban, majd egészen más hangnemben folytatja: – „Alkonyodik, amikor a fiatal művészekkel beszélgetve baktatunk a hosszú város állomása felé vezető úton. Annyi a lelkesedés, az igaz művészet iránti elhivatottság szavaikban, olyan meggyőző hangon szólnak a tatabányai művészet jövőjéről – nem kevés nehézséget vállaltak és küzdöttek már le érte eddig is – hogy semmi kétséget sem érzünk aziránt: Tatabányán a magyar képzőművészet góca van születőben”. A fiatal művészek alatt pedig minden bizonnyal a szabadiskola hatósugarában élő művészeket, a szakkör mestereit, a szakkörből művészeti pályára indult, és diplomával visszatért művészeket, és a szakkör tehetséges növendékeit lehet értenünk.

A tatabányai szakkör alapításától kezdve fontos tényezője volt a formálódó város, a megyeszékhely kulturális és művészeti életének, de szerepet kért országos szinten is. Talán a legfontosabb művészeti műhelyek közé tartozott évtizedeken keresztül. „A Bányász Szabad-iskola, később Bányász Képzőművészeti Kör még sokáig az ország egyik legerősebb képzőművészeti köre maradt” – írja a megye 50-es évekbeli művészeti életéről Győry Csaba.

A szabadiskola alapítása elválaszthatatlan a fiatal művész nevétől, aki az ipari övezet várossá fejlesztésének időszakában érkezett Tatabányára. Luzsicza Lajos (1920-2005) 1947-ben végezte el a Magyar Képzőművészeti Főiskolát, és ekkor került Tatabányára. Maradandó értékű városa az életben való elindulásom időszakának Tatabánya.” – írta Luzsicza. – „Rajztanárként kezdtem pályafutásomat itt, sok akarással, lendülettel. Az egész országra jellemző életütem a bányászvárosban fokozottan jelen volt. A városépítésre jellemző lendület a kultúra területén is megmutatkozott. … A közművelődés részeként a képzőművészeti kultúra ügye ez idő tájt kezdett üggyé válni. E téren Tatabányán sok tennivaló akadt ekkor. Űrbetöltő feladatnak látszott egy képzőművészeti szabadiskola megszervezése, amely létrejöttével nemcsak a bányászváros tehetséges fiainak tanulását tette lehetővé, hanem egyúttal a képzőművészeti kultúra bázisává is vált Tatabányán.”

A volt Munkáskaszinó első emeletén árválkodó nagytermet már 1947 őszén rendelkezésemre bocsájtották, - emlékezik vissza Luzsicza Lajos, - ahol kezdetben a tehetségesebb kisdiákjaimmal foglalkoztam még. Ahogy azonban elterjedt a városban munkálkodásunk híre, felfedeztek bennünket a tanulni vágyó idősebbek, felbukkantak a város amatőrjei is. … Hivatalosan 1948 szeptemberében alakult meg a Tatabányai Bányász Képzőművészeti Szabadiskola. Két szakkal csupán, rajzra és festészetre, valamint szobrászatra iratkozhattak be az érdeklődők. Ekkor már túl voltunk az első bemutatkozáson. Ugyanis 1948 tavaszán kiállításunk nyílt a Népházban. Kiderült, a város jelentős kulturális eseményének számított már ez a tárlat is, amire illett odafigyelni, és persze oda is figyeltek a vezetők, a párt, a szakszervezet, a helyi sajtó pedig érdeklődéssel és várakozással tekintett munkálkodásunkra.”

A szabadiskola tevékenysége egy formálódó közösség sokrétű érdeklődéséről és az együtt töltött idő fontosságáról számol be: „Könyveket kaptunk a Munkáskaszinó hagyatékából, írógépet is, az asztalosműhely vezetője, egyik tanulóm papája – Török papa – „felajánlásként” a rajzbakokat, a festő és szobrászállványokat készítette el, a rajztáblák is meglettek, tehát a tanítás mellett sok egyébre is gondolnom kellett. Később 1948 második felében már a bányairodától kaptuk az ellátmányt a tiszteletdíjakra, anyagi kiadásokra, a szakszervezet pedig vállalta a patrónus szerepét. Jöhetett Pestről a másik tanár - Balázs István szobrászművész – és mint ingázó oktathatta a szobrászokat.”

Nem mellékes körülmény a szabadiskola indulása körül az, hogy a támogatást, sőt a fenntartást a bányavállalat vállalta fel. Így vált a Tatabánya életének minden területet átható bánya a rajzszakkör meghatározó tényezőjévé is.

1949. január 4-én a szakkör vezetője, Luzsicza Lajos, az oktatási felelősnek választott szakköri tagnak, Alusán Tódor bányásznak, valamint a vb-titkárnak és a városi kultúrbizottság vezetőjének aláírásával levelet küldött a Minisztériumba, melyben állandó művésztelep és művészeti középiskola létesítését kérték, vagyis a már meglevő kezdeményezés szentesítését és további támogatását. Indoklásul a szabadiskola céljaként a tehetségek felismerésére és pályára küldésére, gyakorlati oldalról az üzemek ízléses dekorációjának elkészítésére, távlatosan az új művészeti ízlés kialakítására és terjesztésére hivatkoztak.

1949-ben látogatta meg a szakkört K. I. Filogenov Sztálin-díjas szovjet festőművész. Komoly elismerésnek számított ez a fiatal szakkör életében. A sajtó részletesen tudósított az eseményről. Filogenov elismerően nyilatkozott a szakkör és a mesterek munkájáról, és értékes ajándékot is hozott: nagy szovjet képzőművészek munkáinak reprodukcióit. Ezt követően Ortutay Gyula kultuszminiszter is ellátogatott ide, s ezzel a szabadiskola megkapta azt a figyelmet, elismerést, támogatást, amely a további évtizedekben is a szakköri munka biztos hátterét jelentette.

Még ebben az évben nagyszabású bemutatkozó, beszámoló kiállításra került sor Budapesten, a Fővárosi Népművelési Központ Rákóczi úti kiállítótermében. „A munkásosztály, amely ma vezeti a dolgozó népet s az államhatalom birtokosa, birtokába veszi a kultúrát is, meg akarja ismerni, a műértő szemével akarja látni a művészetet - mondotta megnyitó beszédében a kultuszminisztérium művészeti főosztályának vezetője, majd így folytatta: - A Szabadiskola feladata kettős: egyrészt műértő közönséget nevel, másrészt helyes irányba tereli a komoly tehetségeket, akik előképzés után a Főiskolára kerülnek majd. A tatabányai Szabadiskola eddigi eredményei mutatják, hogy a népnevelés és tehetségkutatás szempontjából egyaránt helyes úton jár. A minisztériumnak gondja lesz arra, hogy minél több, a tatabányaihoz hasonló jó szabadiskola működjön országszerte” - idézte a megjelent méltatás a megnyitó szövegét.

A korszak országszerte szabadiskolák (szakkörök) megalakulását eredményezte, az elhagyott kastélyok egy részében művésztelepek leltek otthonra, az új kultúrpolitika jegyében, és talán a hagyományosan magas szintű magyar rajzpedagógiának is köszönhetően. A szakkörök felülről nézve a káderképzés érdekében és a kulturális-művészeti élet csoportjainak jó ellenőrizhetősége miatt élvezték a rendszer támogatását, míg alulról nézve a civil gondolkodás utolsó szigetei voltak. A két ellentétes szándék szerencsésen esett egybe, s eredményezte a népművelés részeként annak a tevékenységnek a felkarolását, amely látszólag a propaganda, valójában a szabad művészi gondolat eszköze volt.

A korszak szelleméről, és a fiatal szakkör lendületéről is sokat elárul Palás Tóni története. A szakkör lelkes, fiatal tagjai az üzemekben zajló munkaversenyhez hasonló gesztusként, felajánlás formán egy propaganda rajzfilmet készítettek 1953-ban. A film hőse a selejtet gyártó szabotőr, a szorgalmas bányászok között a Fekete Péter, aki beszélő nevet is kapott: ő volt Palás Tóni. A korszak ideológiájában fontos szerepet játszó negatív hős alakját természetesen karikaturisztikusan formázták meg. A rajzfilmet közösségi alkotásként hozták létre a szakkörben, többen is dolgoztak rajta, üveglapok százaira rajzolva az egyes fázisokat; míg a film végül Budapesten, stúdióban nyert végleges formát. A film készüléséről a Filmhíradó tudósította az ország filmszínházba járó közönségét. „Tatabányán is folyik a harc a jobb minőségű szénért” – halljuk a film alatt. – „Fábián Imre sztahanovista vájár nemcsak jó munkájával segíti ezt a harcot. A tatabányai bányászképzőkör tagjaival együtt rajzfilmet készítenek. Így született meg Palás Tóni figurája, aki saját kárán tanulja meg: a szén jó minősége közös érdek. Frecska István és Troll István bányászok Palás Tóni történetét rajzolják. Kovács Gábor a film legfiatalabb rajzolója. A rajzokat gondos munkával üveglapokra festették. A felvételeket Pesten szakemberek segítségével készítették el. És a tehetséges bányászok munkája nyomán életre kel Palás Tóni, hogy tanulságos történetével is segítse a bányászok harcát.”

A szakkör szorosan kötődött mestereinek szemléletéhez, művészetéhez. Luzsicza Lajos fiatal művész volt, stratégiai pontnak gondolva, odaadóan foglalkozott a tatabányai művészekkel, fiatalokkal és felnőtt munkásemberekkel, köztük művészi tehetséggel megáldottakkal, és lelkes amatőrökkel. Balázs István (1908-1997) szobrászművész, aki Budapestről járt le, egy idősebb generációt képviselt. 1948-49-ben, Luzsicza meghívására a tatabányai szabadiskola növendékeit oktatta szobrászatra. Nagy tudású szobrász volt, a Százados úti művésztelepen dolgozott, köztéri alkotásai az országban több helyen megtalálhatók.

1958-ban ismét kiváló mestere lett a szobrász szaknak Brém Ferenc személyében. Brém a szabadiskola legelső tagjai közé tartozott, Balázs István készítette fel a főiskolára. A nagyszerű szobrász az alkotómunka, a köztéri megbízások és az iskolai tanítás mellett húsz évig foglalkozott a szakkör szobrász növendékeivel.

A Budapesten minisztériumi állást vállaló Luzsicza Lajos helyét 1950-ben Szlávik Lajos (1922-1997) vette át, aki feleségével, Győrfy Klárával friss diplomásként érkezett Tatabányára. Ekkor már a Népház emeleti műterme jelentette a szakkör tágas, világos otthonát. Már Luzsicza is egy új szemléletű piktúrát képviselt, ugyanez vonatkozik Szlávik Lajos művészetére is. Szlávik a Képzőművészeti Főiskolán Szőnyi István tanítványa volt. A realizmus határain belül maradva egy erőteljes, összefogott formavilágú, konstruktív stílust képviselt, amely lassanként egyre szűk­szavúbbá vált, az ikonok lakonikus igazságait azok síkszerű dekorativitásával ötvözve. Szlávik később is foglalkozott tanítványokkal, Budapesten vezetett szakköröket, majd a zsámbéki tanítóképzőben tanított. A tatabányai években felesége volt segítségére, aki művészettörténeti előadásokkal gazdagította a növendékek tudását. Szlávik Lajos távozása után, 1957-ben vette át a szakkör vezetését Görgényi István (1917-1973). Ő talán a legkülönösebb művész a szabadiskola mestereinek körében, aki a szakkör tagjaihoz hasonlóan, a fizikai munka, a bányász-lét közelségében élt. Bánhidai bányászcsalád gyermeke volt. Aba-Novák Vilmosnál, majd a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyulánál tanult. Ezután Tatabányán telepedett le, ahol csillésként dolgozott, később tanított, és a szakkör vezetését is vállalta 1957-től 1958-ig.

Érdekes világ volt ez, a maga pezsgésével, újdonságával, és – mivel Tatabánya kiemelt ipari és munkáskörzet volt – zártságával, sematikus politikai kereteivel. A szakkörök munkáját (is) figyelték, statisztikai szinten is, nyilvántartották, milyen gyárakból hány ember jár, és elvárták, hogy a modell, illetve a rajzok tárgya a munkás, a munkaábrázolás legyen.

1958-tól a szakkör mestere Krajcsirovits Henrik (1929-2007) volt.

Ő maga is a szakkör neveltjeként ismerkedett a képzőművészettel, 1947-es megalakulásától járt a Luzsicza-féle szabadiskolába. Az 1949-es tárlat egyik díját, még, mint középiskolás diák, ő kapta. Társaival, a legtehetségesebb fiatalokkal együtt került ekkor innen a Képzőművészeti Főiskolára. Krajcsirovits Henrik és Szamosvári József festő szakra, Brém Ferenc és Bondor István szobrász szakra került. A diploma megszerzése után Krajcsirovits Henrik Tatabányára kérte helyezését, és hamarosan a szakkör munkájában is részt vett, mint az úttörő korosztály vezető mestere. 1958-ban vette át teljesen a szakkör irányítását.

Krajcsirovits egészen 2001-ig vezette a Bányász Képzőművész Kört. Kiállító művészi, grafikusi, kiemelkedő művészetszervezői munkássága mellett nagy szeretettel és odaadással foglalkozott tanítványaival. „Vagy ezer-ezerötszáz ember biztosan járt hozzám az elmúlt húsz évben. Közülük a képzőművészeti szakmába jutottak körülbelül negyvenen. De nemcsak arra a negyvenre vagyok büszke, hanem arra a sokra, aki megtanult nálam rajzul beszélni” – vette számba tanítványait 1985-ben a mester.

Heti két szakköri foglalkozás mellett nyári táborokat szervezett a szakkörösöknek. Technikák, modellek, közösségi élmények, beszélgetések egy fáradhatatlan pedagógus kisugárzásában: így válhatott igazi műhellyé és közösséggé az ő szakköre. A több száz szakköri tag között megfordult itt számos fiatal tehetség, akiket művészi pályára készített fel a mester: Jurida Károly grafikusművész, Kovács Gábor festőművész, Droppa Judit textiltervező iparművész, Révész Napsugár grafikusművész, Nausch Géza iparművész, grafikus, Oláh György grafikus, Karkus István grafikus, Neuberger István festőművész, Fülöp József animációs filmrendező, Hegyi Csaba festőművész, Izing István formatervező iparművész, Szunyogh László szobrász, Sipos Marica szobrász, Sipos Barbara szobrász- és festőművész, és még sokan a szakmából, akinek a pályán való elindulását ő egyengette.

Tanítványai a mai napig hálásan gondolnak vissza rá. „Képes volt mindenki számára létrehozni egy személyes frekvenciát, bensőséges hangvételt találni. Mindig kérdezett, tanácsolt, mindezt úgy, hogy mondanivalóját közvetlen keretekbe foglalta, az a bizonyos hullámhossz csak neked szólalt meg, neked hozta létre, ezzel megajándékozott” – emlékezik Fülöp József. – „Mindez már az érettségi után vált nyilvánvalóvá, amikor én is elkezdtem a képzőművész körbe járni, ahol nagyon színes volt a tagság összetétele, nyugdíjas bányászoktól diákokig mindenféle korú tanuló, alkotó ember volt része a közösségnek. Ő volt ebben a rendszerben a központi égitest, mindannyian olyan pályán keringtünk, amire nagy hatással volt, az én esetemben egészen meghatározóvá vált, hogy ott lehettem, hogy vele tölthettem egy évet.”

Oláh György emlékei is a közvetlen, nagy hatású, odaadó tanáregyéniséget mutatják fel. „Krajcsi megnézte a dolgaimat és máris az ő szakkörében találtam magam a Népházban. Elárulta, hogy létezik egy művészeti gimnázium és mikor látta a hajlandóságomat, módszeresen felkészített rá. Felsorolni is nehéz, hányan kerültek be az Ő neveltjei közül. Csak bámultam a szervező energiáját: futtatott engem mindenféle rajzversenyen, ahol a “Három bányász” c. csoportképemmel rendre taroltam. Nyári táborokat szervezett, ahol a helyi iskola osztálytermébe zúdított szénán éjszakáztunk. A kocsmában portréztunk, nagyokat kirándultunk, tájat festettünk (Rábapatona, Nemesgulács). Időnként, amikor színes linót nyomtatott, meghívott segédnek és egy halom rajzpapírral, festékkel ’fizetett’ érte.”

Krajcsirovits Henrik 2001-ben vonult vissza a szakkör vezetésétől, s átadta ezt a feladatot korábbi tanítványának, Rochlitz Györgynek. Rochlitz György (1941) 1953-tól a Bányász Képzőművész Kör tagja volt, Szlávik Lajos és Krajcsirovits Henrik irányítása mellett. Építészmérnöknek tanult, de néhány évtized után visszaérkezett a képzőművészet területére. 1982-től újra a szakkörben dolgozik, jelenleg a szakkör tevékenységét is irányítja. „2001 decemberében bízta rám szeretett szakkörének – a Bányász Képzőművész Körnek - vezetését, mellyel mindvégig bensőséges kapcsolatban maradt - írta Rochlitz György Krajcsirovits Henrik halála után, 2007-ben a nekrológban. - Csír Tanár Úr a 78. születésnapján (hat héttel a halála előtt) elmondta: az élteti még, hogy mi szakkörösök vele vagyunk. Túlzás nélkül, és hálás szívvel állíthatom, hogy a Bányász Képzőművész Kör azért él még ma is, mert Csír Tanár Úr 60 évig barátként velünk volt, itt szolgálta a képzőművészet ügyét. Reméljük, hogy példája továbbra is segít bennünket, hogy sugárzó szelleméhez méltón még sokáig működhessünk!”

Rochlitz György Krajcsirovits Henrik szellemében vezeti tovább a szakkört, abban a baráti hangnemben, amely korábban is összetartotta a szakkör közösségét. Az utóbbi években (2002-2016) a szakkör elnyerte a Tatabánya Kultúrájáért Díjat, a Csokonai Vitéz Mihály Közösségi Díjat és a Megyei Príma Díjat. Szerveztek 16 nyári tábort, nyitottak évente 10-15 csoportos és legalább ennyi egyéni kiállítást. A tagok száma jelenleg 46 fő.

Szólnunk kell a szakkör munkája kapcsán arról a művészről, aki, ha mesterként nem is, de pártolóként komoly szerepet játszott a képzőművész kör életében. Papp Albert festőművész (1938-1915) folyamatosan, szinte Tatabányára érkezésétől, Krajcsirovits Henrikkel való megismerkedésétől kezdve végig figyelemmel kísérte a szakkörösök munkáját, segítette őket tanácsaival, nyitotta meg kiállításaikat. Az ő végtelenül szelíd, de a művészet dolgaiban nagyon is határozott egyénisége hozzátartozott a szakkör életéhez.

A Bányász Képzőművész Kör a várossal együtt született és izmosodott meg. Fenntartója, akárcsak a város eltartója, sokáig a bánya volt. Hátterét a politikai-társadalmi változások, és a várossá válás jelentette, de kezdettől fogva több volt, mint a propaganda eszköze, mint a káderképzés fóruma. A művészet szeretete kovácsolta eggyé, és a hosszú ideig a kört vezető mester egyénisége tartotta össze a nagyon különböző társadalmi csoporthoz, életkorhoz tartozó, más-más céllal, tervvel a szakkörbe érkező művészetkedvelő, rajzolni szerető tatabányai és környékbeli embereket. Egy biztos: a szakkör, amit kezdetben a politikai szándék emelt fel, nagyon hamar önálló útra lépett, megtalálta helyét a megyeszékhely és a régió képzőművészeti jelenségei között, sőt hírnévre tett szert országosan, és 70 éves múltja okán immár helyet kér a művészettörténetben is.

 

Képjeyzék:

1/ Fiatal művészek a szakkörben

2/ A szobrászok stúdiuma, Balázs István-nal

3/ A szabadiskola csoportképe, középen Luzsicza Lajos

4/ Krajcsirovits Henrik korrigál

5/ Rochlitz György

6/ A jubileumi tárlaton - 2017. szeptember 08 -  kiállító művészek

7/ A Népház az 1960-as években

8/ A Bányász Képzőművész Kör logója

 

További képek