Danny Bain- Ez a típusú színház sokkal tünékenyebb

Szántó Viktória | 2017-10-30

Danny Bain az USA-ban született és nőtt fel. Zenélni hazájában, Afrikában és Dél-Amerikában tanult, 2010-ben érkezett Magyarországra. Mesemondó stílusa afrikai zenei hagyományokra épül, tradicionális és saját népmeséket ötvöz fülbemászó dallamokkal és hipnotikus ritmusokkal „gyil” (afrikai balafon) kíséretében. A „Danny mesél”-program gyerekeknek ad lehetőséget arra, hogy fejleszthessék nyelvi készségeiket, zenét és táncot tanulhassanak, és új kultúrákat és hangszereket fedezhessenek fel.

Mikor jöttél Magyarországra?

Hét éve érkeztem Magyarországra, azóta élek itt. Előtte Brazíliában éltem összességében egy évet, és fogalmazhatunk úgy, hogy egy hirtelen jött ötlet segített abban, hogy ide kerüljek. Brazíliában tanárként dolgoztam és közben zeneiskolába jártam. Szerettem volna ott letelepedni, volt állandó állásom és sokáig úgy tűnt, hogy nem lesz probléma a vízumügyintézéssel, de az utolsó pillanatban mégsem maradhattam az országban. Három hetem volt újratervezni az életem. Lett volna lehetőségem hazautazni az Egyesült Államokba, vagy elmehettem volna Argentínába is, de az annyira nem vonzott. Mikor diákként körbeutaztam Európát jártam Budapesten, s akkor nagyon tetszett, illetve volt egy ismerősöm, aki Budapesten élt. Vele az USA-ban ismerkedtünk meg, úgy volt, hogy zenekart alapítunk, de ez meghiúsult valamiért. Úgyhogy valahogy spontán alakult, hogy Brazíliából indulva Budapestre vettem repülőjegyet.

Hogy nézett ki egy napod, mikor megérkeztél?

Nagyon szép időszaka volt az életemnek, pedig nem volt egyszerű az elején. Elég kevés pénzem volt, és nem tudtam, hogy mit fogok dolgozni. Azt reméltem, hogy hamar el fogok tudni helyezkedni angoltanárként. Az első hónapban a már korábban említett barátom lakásán laktam. Reggelente, amikor felébredtem – helyesebben mondva délutánonként – megfogtam a dobjaimat, és nekivágtam a városnak. Akkoriban egy brazil csörgődobon zenéltem a legtöbbet, aminek pandeiro a neve. Brazíliában felvettem azt a szokást, hogy pénz és igazolványok nélkül kóboroljak a városban, s ezt itt is így tettem. Majd éjszakákba nyúlva zenéltem az utcán, és a magyar barátaim, ismerőseim nagy részét így ismertem meg.

Mi volt a terved?

Egy idő után éreztem, hogy ez így nem mehet tovább, így elkezdtem beadni az önéletrajzomat különböző nyelviskolákba. Nem volt se nyomtatóm, se okos telefonom, szóval kézzel rajzoltam le magamnak az útvonalakat, hogy merre kell mennem. A mai napig találok ilyen általam rajzolt Budapest térképeket a régi ruháim zsebeiben. Majd két hónap elteltével lett állásom.

Tervezted valaha, hogy színész legyél?

Nem. Meg se fordult a fejemben. Pedig édesapám színi egyetemet végzett, édesanyám pedig táncosnő volt.

Ha jól tudom, zeneművészeti diplomád van. Nem vonzott a dalszerzés?

Őszintén szólva egy zenei diplomával nem sok mindent lehet kezdeni. Nem nagyon voltak terveim. Az Egyesült Államokban szereztem a diplomámat, de utána huzamosabb ideig tanultam Afrikában és Brazíliában is. Az felmerült lehetőségként, hogy világzenét tanítok majd valamilyen formában. De egyre inkább azt éreztem, hogy az egyetemi kötöttségek között elveszítem a kreativitásomat. Nem motivált az akadémikus életpálya modell. Mikor rájöttem, hogy az angol nyelv tanításából meg tudok majd élni, elhatároztam, hogy inkább zenekari formációkban szeretném megmutatni magam. Magyarországon is nagyon hamar csöppentem bele az alternatív zenei életbe. 2010 júliusában érkeztem, de augusztus végén már koncerteztem párszor. De ha visszakanyarodunk az eredeti kérdésre, én most sem gondolok úgy magamra, mint zeneszerzőre. Nem ezt tartom az erősségemnek.

Mit tartasz az erősségednek?

Szerintem van tehetségem hozzá, hogy fülbemászó dallamokat írjak. Vagy humoros dalokat. De nem inspirál, hogy szimfonikus zenekarra írjak műveket. Az egyszerűséget szeretem. Azokban a zenekarokban, amikben játszom, nem én vagyok a főzeneszerző, de a banda minden tagja hozzájárul ahhoz, hogy a végső hangzás megteremtődjön. Viszont jó fülem van a hangszereléshez például.

Mi volt az első bábszínházi vagy bábos tapasztalatod?

A leginspiratívabb az volt, amikor részt vettem Karel Van Ransbeeck tárgyanimációs workshopján a Kabóca Bábszínházban. Nagyon megmozgatta a fantáziámat mindaz, amit Karel mondott, és sok mindent építettem be az angolóráimba.

Te voltál A hét királyfi című bábelőadás zeneszerzője. Hogyan kezdtél el dolgozni, amikor megkeresett Székely Andrea rendező?

Általában úgy dolgozom ilyenkor, hogy hosszasan olvasgatom a szövegkönyvet, és közben olyan szófordulatokat keresek, amelyeknek van valamilyen zenei csengése. A hét királyfi kapcsán nem volt nehéz dolgom, mivel tele van mondókákkal a szöveg. De ha például olyan különleges szavak szerepelnek egy szövegkönyvben, min a pipirity vagy a bajbajó orvosság, akkor biztos, hogy fel akarom őket használni. Ennél a munkánál inkább a ritmika volt, ami mindent meghatározott, mert tudtam, hogy 7/8-adban szeretném megírni – elvégre hét királyfi történetéről van szó. A mondókáknál megtartottam az eredeti dallamokat, ha voltak, és inkább a ritmusával, a szövegek újrarendezésével játszottam.

  A hét királyfi, r. Székely Andrea

A Kodzsugukila, a boszorkány* című előadást egyedül játszod és zenéled végig. Hogyan dolgoztál a saját előadásod zeneszerzése során?

Amikor Sándor Annával, az íróval leültem egyeztetni, egyedül annyit tudtam, hogy szeretnék majd egy varázsdalt a történetbe. A többit idővel dolgoztam ki. Amikor például a sérült állatok dalban mesélik el, hogy mi történt velük, az azért alakult így, mert úgy éreztem sokkal izgalmasabb, ha melódiában hangzik el a magyarázat. A dalszövegek írása során pedig bambara szótárat használtam, így néhány különleges afrikai hangzású névnek, szónak valódi jelentése is van. A Kodzsugukila név például gonosztevőt jelent. Viszont szeretnék kiemelni valakit: a feleségemet, Melindát. Rengeteget segít nekem a dalszövegek írása során, s mivel nagyon jó zenei érzéke van, ezért a zenei döntéseknél is kikérem a véleményét. Az ő kreatív energiai is nyomot hagynak a munkámon.

Kodzsugukila, a boszorkán, r. Szántó Viktória

Már régóta ismerlek, dolgoztunk közösen a Danny mesél sorozatodon, ahol a balafon nevű hangszereddel mesélsz afrikai történeteket, illetve Ez nem az apu hangja! című könyved fordítói munkájában is részt vettem. Mégis, amikor megkerestél, hogy szeretnél egy egyszemélyes bábelőadást, nagyon megleptél.

Valójában előadóként kerestem magamnak nagyobb kihívást. De amikor felkértelek, hogy rendezd meg ezt a történetet, amin korábban Annával már régóta dolgoztam, nem sejtettem, hogy ennyire sok bábot fogok benne használni, és hogy valóban animálnom kell majd. Ma már persze nagyon örülök ennek, de bevallom, még mindig ideges vagyok kicsit, amikor színpadon vagyok, és nem hangszer van a kezemben. Szeretek elbújni a hangszereim mögé.

Nem érzed úgy, hogy a bábok mögé is elbújhatsz?

Nem igazán. Ebben a szerepben még nem vagyok magabiztos, és semmiképpen sem nevezném magam bábosnak. Egy olyan zenész vagyok, aki időnként a hangszereit félretéve, vagy éppen azokat átalakítva játszik is a színpadon. Én őszintén csodálom azt a viszonyulást, ahogyan egy bábjátékos nyúl egy anyaghoz vagy tárgyhoz. Nekem ezt még tanulnom kell. Székely Andrea hívta rá fel a figyelmemet, hogy ütős zenészként rengeteg különböző hangszeren kell játszanom, és miközben egy előadást kísérek, gyakran kell váltanom is őket. Ebből a szempontból nagyon hasonlít az én munkám egy bábszínész munkájára: magabiztosan kell kezelnem a kellékeimet és gyorsan kell tudnom váltani. Tökéletesen kell ismernem, hogy mi milyen sorrendben következik, különben elcsúszik a ritmus.

A veled való közös munka során számomra szép meglepetés volt, hogy milyen magabiztosan kezelted a kellékeidet, hangszereidet. Egyedül működteted az előadást, és egy pillanatra sem bizonytalanodtál el a próbák során.

Dehogyisnem. Képzeld: korábban sokkal bonyolultabb zenét írtam az előadáshoz. Majd mikor jöttél a különböző ötleteiddel, rájöttem, hogy jobban járok, ha leegyszerűsítem, így talán lesz rá esélyem, hogy megcsináljam azokat a dolgokat is, amiket te kérsz.

Szeretsz a mesemondó zenész bőrébe bújni?

Igen, de valahol nagyon nyomaszt is. Amikor zenekarban játszik az ember, akkor a sok koncertezés után rögzít a banda egy lemezt, és az utána örökké elérhető a közönség számára. Itt sokkal jobban ki vagyok szolgáltatva az elmúlásnak: játszom még párszor az előadást, aztán egyszer csak nem játszom többet és elfelejtődik, hogy valaha volt ilyen.

De azért sok a hasonlóság az élő koncertezés és egy színházi előadás között. Ez a tapasztalat nem segít?

Valahol igen, valahol nem. Ez a típusú színház sokkal tünékenyebb. Mesemondóként jobban ki vagyok szolgáltatva az éppen aktuális közönségnek, mint zenészként. De legjobban azt élvezem, amikor élőzenei kíséretet adhatok egy produkcióhoz. Az minden alkalommal különleges élmény.


 

*Kodzsugukila, a boszorkány- A 9. Gyermek és Ifjúsági Színházi Szemlén a veszprémi Kabóca Bábszínház Kodzsugukila, a boszorkány című előadása is versenyprogramba került. A Sándor Anna írta különleges afrikai történetet Szántó Viktória rendezésében és Bodnár Enikő tervezésében, a főszereplő Danny Bain komponálta zenékkel mutatta be a veszprémi teátrum.  Az indoklásban a szakmai zsűri kiemelte Danny Bain előadó színpadi jelenlétét, a bábok és hangszerek egységben való elgondolását és a színpadi csoda utaztathatóvá tételét.

Fotó: Kabóca Bábszínház, Danny Bain, Szántó Viktória

További képek