Billentyűk- Blattner Géza kísérleti bábszínháza az avantgárd Párizsban

A PIM–OSZMI, a Csokonai Színház, a Déri Múzeum, a MODEM és a Vojtina Bábszínház szakmai összefogása eredményeként a 20. századi európai avantgárd bábszínház, valamint a hazai modern bábművészet megteremtőjének számító Blattner Géza munkásságát bemutató kiállítás nyílt meg a MODEM-ben.

Nem biztos, hogy pontosan érthető miért épp én vagyok itt, erről a szervezőket illene megkérdezni, ha illene ilyesmi kérdést feltenni, azonban ha e kérdés feltehető lenne, talán el sem vállaltam volna, hisz vállalásom indoka a személyesség nélkülözhetetlensége, ami meg a hitelesség záloga. Hisz én pontosan érteni vélem, miért engem talál meg egy ilyen történet, bár a személyes indokaimról vajmi keveset tudhatnak az engem felkérő szervezők. Ezzel a bonyolult felvezetővel nem a saját személyem fontosságát szeretném mentegetni, hanem a szervezők érzékenységét szeretném szóvá tenni, hogy ki tudja miért, pont rám esett a választásuk, amiben a személyem teljesen lényegtelen, de a személyesség szempontjából meg telitalálat. És ez az, ami megtisztelő.

Köszönöm, hogy beletaláltatok a történetembe ... hálás vagyok, hogy valamiért, minden bizonnyal nem véletlenül, nekem adatik meg a lehetőség, hogy megnyissak egy kaput, egy olyan univerzumba, amiben létezni érdemes, amibe belefeledkezni lehetőség, amiben lubickolni öröm, játszani pedig kötelező. Mert megnyílik egy olyan szellemi játszótér, amiben felelőtlenül lehet sétálni, vagy belerohanni, vagy elmélázva matatni kicsit, egy olyan univerzum, amiben hagynak létezni, ésszel vagy ösztönnel egyre megy, gyerekként vagy felnőttként méginkább mindegy, mert emberi lényegünk mibenléte a játékra való képességben leginkább tettenérhető.

A játszásra való elengedhetetlen késztetésünknek végre nem kell gátat szabni, a viszketést a legilletlenebb helyen is meg lehet végre vakarni, és azért mondom, hogy kötelező itt játszani, mert ha nem veszel részt a játékban, akkor az olyan, mintha nem vennél részt a saját életedben, ami által se a játéknak se az életnek semmi de semmi értelme nem lenne, az életnek meg azért mégiscsak kell, hogy legyen valami értelme. A játék létszükségletté válik, mint ahogy nem tudsz nem lélegezni, maximum visszatartani fulladásig, de ahogy a lélegzésbe is belefelejtkezel, a játszással is így kellene ... belefeledkezni szőröstül bőröstül, tetőtől talpig, fanatikusan, élni, csak játékból meghalni, és feltámadni újra és újra.

Erre meg egyedül a báb képes, erre a feltámadásra. A bábos meg a feltámasztására, Istenhez hasonlatosan. Istenről feltételezzük a feltámasztásnak ezt a képességét, amennyiben hiszünk benne, a bábos ennyiben képmásához hasonlatos. Mágikus művész. Miként a gyermek, amikor játszik. Nem gondolkodik rajta, teszi.

A bábművészet, az összes műfaj szintézise. Az előadóművészetek legmagasabb foka. Mágia. Mert a bábosnak mindent tudnia illik például a testről, legalább annyit, mint egy táncosnak, de rögtön képes túlszárnyalni ezt a tudást, hisz a bábja, bármikor leküzdheti akár a gravitációt is, de az összes előadóművészeti műfajban énekben, prózában, pantomimben stb stb is professzionálisan jártasnak illene lennie, merthogy a bábja így lehet majd képes bármire. Persze ez a mindent tudás kényszere, súlyánál fogva azonnal összeroppantaná a bábost, ha erről játéka közben tudása lenne, nem merne játszani, s így a báb folyton halott maradna. 

Blattner Gézáról a játszás képességét feltételezem. A játékosságot, mint létszükségletet. Mindenáron játszani, olyan játékszabályokkal, ami a szabadságot nem korlátozza, a képességet meg nem kérdőjelezi és olyan komolysággal játszik, ahogy a gyerek belefelejtkezik, és nem kérdezi, hogy ő most festő-e ha fest, bábművész-e ha bábozik, táncos-e ha mozdul, és színész-e ha üvölt, mint a fába szorult féreg, és énekes-e ha mondókát karattyol, egy kis dombra lecsücsülve, csüccs, mert persze, hogy az, miként is lehetne más, és a komolyan vett játék, aminek a belefelejtkezés a mércéje, a szabadság pedig a hőfoka, nem engedhet a műfaji korlátoltságok eleve elrendelt szabályszerűségeinek, hogy amit most csinálok akkor az képzőművészet, vagy színház, vagy tánc, vagy mi a fene? Gondolja a fene játék közben, hogy az mi, talán még azon sem gondolkodik, hogy művészet-e. Kivülről nézve ez evidencia, belülről meg csak egy fontos,hogy az a báb él-e? Feléled-e?

Ezek a műfaji skatulyák olyan hálátlanok, hogy valaki biztosan jobban tudja, sőt meg is mondja, nem úgy kell szavalni, nem úgy kell táncolni, nem úgy kell azt játszani kisfiam, na majd én megmutatom. Hát egy fenét. Ne mutogasson itt nekem a bácsi, tessék engem hagyni játszani. És a bábozás, mint művészet, valahogy a legszerencsésebb a műfajok között, mert valóban, bármit megtehet, de megítélése szempontjából meg a legszerencsétlenebb, hisz bábozni mindenki tud, aki volt gyerek. 

Talán ezért tapad hozzá, hogy ez olyan gyermeki műfaj, olyan gyermeteg. Infantilis ahogy a plüss-színészek gügyögnek, és ott csak meséket játszanak, amin a felnőttek már mind túl vannak, komolykodásukkal, felnőtteskedésükkel degradálják ezt a mágikus életet, s így nem képesek játszani a saját életüket sem, csak megjátszani.

Reményeim szerint ez a kiállítás erre enged rálátást, erre a mágiára, amire a báb és bábosa együtt képes lehet.

Zárásként Dragomán György egyik monológját szeretném felolvasni, amit a Befalazva – in memoriam Ország Lili című felnőtt bábelőadásunkhoz írt:

Ki mozog és kit mozgatnak? 

Csak fekszem mozdulatlanul, nem is vagyok, halott, néma anyag. Aztán történik valami.

Nem tudtam, hogy ez lehetséges, eddig semmit se tudtam, csak a semmit tudtam, a nemlétet.

Aztán egyszer csak megérzem, hogy megmozdulnak a testemre kötött zsinórok.

Eddig nem is tudtam a létezésükről, éppúgy ahogy a sajátomról se, de most megfeszülnek, összekötnek valami mással, valaki mással, ez már nem csak a saját nem létem, ez több annál, a zsinórokban már ott a készülődés, ott a mozdulat.

Ez már másfajta mozdulatlanság, tele várakozással, tele az erő ígéretével.

Aztán megtörténik.

A zsinórok megfeszülnek, érzem, hogy megmozdítja a karom és a lábam és a törzsem és a fejem egy nálam nagyobb erő, felfelé húz, zsinórokon ránt a hold felé, fel a sötétből a mozdulatlan feketeségből, ki a gravitáció kútjából. 

Mozogni kezdek, élni kezdek, lenni kezdek, a karom igazi kar, a lábam igazi láb, a testem igazi test, a mozdulataim igazi mozdulatok.

Mozgatsz, táncoltatsz, értelmet adsz a létemnek, finom zsinórokkal hívsz a létezésbe.

Egy pillanatig egészen a tied vagyok, egy pillanatig csak a tied vagyok, a részed.

A zsinórok hozzád kötnek, a tiéd vagyok, nélküled nem létezhetek.

Az én vállamé, az én karomé, az én csuklómé lesz a mozdulat, ami a te csuklódból a te karodból a te válladból indul.

Te mozgatsz, de én mozdulok, a súlyom az akaratom a testem nélkül, az erőm nélkül nem érne semmit a mozdulatod. 

A fonalak hozzám kötnek, az enyém vagy, nélkülem nem létezhetsz.

Ki mozog és kit mozgatnak? 

Már nem te kérdezed, már én kérdezem, én beszélek a te hangodon, bennem vagy, az enyém vagy.

Azért mozdulsz, hogy én mozdulhassak, átadod magad nekem.

Minden felerősödik, a szívverésedtől remeg a hátam, rázkódik a mellkasom, nem is, a mellkasom rázkódásától ver a szíved, mintha miattam léteznél, igen, miattam létezel.

Minden mozdulatod százszorosára erősítem, minden rezdülésed ezerszeresére nagyítom, kisebb vagyok nálad és nagyobb vagyok nálad, felnagyítalak, túlnövök rajtad,  irdatlan lábakon állva, irdatlan testet ugratva, irdatlan karokat szétvetve mozdulok, te a zsinórokba kapaszkodsz, megpróbálsz visszahúzni, megtartani, lefékezni, megállítani, azt akarod, hogy ne mozduljak többé, hogy visszazuhanjak a nemlétbe, de már nincs erőd, már csak lógsz rajtam, most már én mozgok, most már én mozdulok, minden erőd az enyém lett, nagy vagyok, erős vagyok, szabad vagyok, hatalmas vagyok.

Lógsz rajtam, megtartalak, magammal viszlek, én mozgatlak.

Tovább a galériába

Tovább a galériába

Fotó: Miglinczi Éva

További képek