Ne félj, a szeretet ereje mindig meg fog védeni! - 1.

| 2017-12-08

90 éve született Kovács Ildikó rendező - születésnapi köszöntők Kötő Betty, Sigmond Júlia, Salat Lehel, Szilágyi Júlia, Szilágyi-Gál Mihály, Marék Veronika, Köntés Béla, Doina Dejica, Corneliu Uţă és Fekete Anetta tollából.

Kötő Betty - Születésnapi levél Kovács Ildikóhoz

A mai napig tisztán emlékszem az első és az utolsó találkozásunk néhány apró részletére. Az elsőre valamikor a kilencvenes évek közepe táján került sor. Programkoordinátor voltam a Soros Alapítványnál, és te Pályi Jánossal jöttél egy pályázatot leadni. Egy nyári, temesvári bábszínháztábor megszervezéséről volt szó, amelynek a végén egy háromnyelvű (magyar, román, német) utcai előadást készültetek bemutatni. Pályi Jánoson egy hosszú piros sál volt, neked meg több – különböző méretű – színes kő és medál volt a nyakadban. Nem tudtam levenni a szemem róluk, miközben arról beszélgettünk, hogy a különböző nemzetiségek együttélésének egyik alapfeltétele egymás kultúrájának megismerése, elfogadása és tisztelete. Később aztán elmesélted, hogy mindegyiknek külön története van, és számodra nemcsak egyszerű „kiegészítők”, hanem különösen fontos tárgyak; soha nem váltál meg tőlük. A tábor megvalósult, az előadásnak nagy sikere volt, és az alapítvány az elkövetkezendő két évben is támogatta a programotokat. Utoljára a lakásodban találkoztunk 2008 januárjában, néhány nappal a halálod előtt. Még tartott a téli vakáció, de kérted, hogy a lányokat ne vigyem magammal. Pár hete leestél a lépcsőházban, és nem szeretted volna, ha meglátják a lilás foltokat az arcodon. Úgy döntöttem, inkább nem mondom meg nekik, hogy hozzád készülök, hiszen annyira szerettek nálad lenni, hogy nem tudtam volna őket lebeszélni. Ültünk a konyhában, teáztunk és arról beszélgettünk, hogy habár voltak, akik próbáltak nyomást gyakorolni rád, te semmiképpen nem akartad, hogy nyilvánosan is megszervezzék a 80. születésnapodat, mert számodra az nem lett volna ünnep, ha kiállítanak egy színpadra, elmondanak néhány hivatalos beszédet, és átadnak egy virágkosarat. „Akinek valóban fontos voltam, az megtalált” – mondtad, és én teljes mértékben igazat adtam neked. Néhány bájos gyermekrajz, személyre szabott kedves, apró ajándék a barátoktól, rózsacsokor az egykori hódolódtól, torta a szomszédaszszonytól sokkal többet jelentett neked. Gyorsan elrepült az idő. „Vigyázz magadra! Menjél és pihenjél egy kicsit” – búcsúztam, miközben már indultam a kijárat felé, de még odanyomtam a szokásos búcsúpuszit a homlokodra. Mindig az előszobában váltunk el; bezártam magam mögött az ajtót, és aztán rohantam lefele a négyemeletnyi lépcsőn, vissza az irodába, vagy haza a gyerekekhez. Aznap azonban kijöttél a folyosóra, megfogtad a korlátot, és hosszasan követtél a tekinteteddel. A másodikról még visszaintegettem, és menet közben felkiáltottam, hogy „menj be nyugodtan, majd hívlak”. Ez a kép örökre beégett az emlékezetembe.

A két találkozás között közel tizenöt év telt el, köztünk pedig egy olyan különleges kapcsolat alakult ki, amely jóval több volt, mint barátság.

Gyakran szaladtam fel hozzád egy finom teára vagy zöldséglevesre, és ilyenkor sokat beszélgettünk a konyhában, vagy a nappaliban. Komoly döntéseket is hoztunk: egy ilyen találkozó alkalmával döntöttük el együtt, hogy milyen nevet adjunk a pocakomban mocorgó második gyermekemnek.

Te tanítottál meg arra, hogy soha ne engedjem, hogy megalázzanak. Gyakran cseng ma is a fülembe a határozott mély hangod: „Az Isten áldjon meg Bettykém, te egy nagyon értékes ember vagy, ne hagyd, hogy megalázzanak!”. Alapvetően továbbra is konfliktuskerülő vagyok, de azért sokat fejlődtem az elmúlt években, és a legtöbb esetben meg tudom védeni magam és az álláspontomat.

Két sikertelen kapcsolat után, te adtál erőt nekem ahhoz, hogy tovább tudjak lépni, és bízzak magamban. Rengeteget tudtunk beszélni telefonon. A gyermekeim már tudták, hogy ha téged hívtalak, egy ideig nem lehetett rám számítani, mert az akár egy jó órát is igénybe vett. „Ne félj, a szeretet ereje mindig meg fog védeni!” – bátorítottál. Igazad volt, megvédett….

Hálás vagyok neked, amiért annak idején, amikor Budapesten megrendezted felnőttek számára a Don Quijotet, a bemutató előtti izgalmak közepette még arra is oda tudtál figyelni, hogy olyan meghívót kapjak, amelynek köszönhetően aztán – az előadás alatt – Alföldi Róbert mellé ülhettem. A színpadon pedig Kálid Artúr nagyszerű játékát nézhettem, akitől aztán szintén kaptál egy nyakláncot, amelyre nagyon büszke voltál…

Meggyőződésed volt, hogy minden kisgyermeknek három alapművet feltétlenül ismernie kell: Pinokkiót, Micimackót, és A kis herceget. Mindhárom műből készítettél előadásokat, és van olyan, amelyet a mai napig játszanak. Az általad képviselt értékrendek, nem hogy avultak volna, de még inkább aktuálisak lettek. Milyen jó lenne egy ilyen előadás után újra hosszasan elbeszélgetni veled…

Gyakran mondogattad, hogy a felnőtt emberek akkor tudnak igazán boldogok lenni, ha sikerül megőrizniük a gyermeklelküket, a játszani tudás örömét. A legkedvesebb emlékeim veled kapcsolatosan ehhez az elmélethez fűződnek: közel voltál már a nyolcvanhoz, amikor álltál – az akkor 10 éves – Mesikével a kádban, két nagy pemzlivel a kezetekben, körülöttetek pedig festéktubusok hevertek szanaszét. Öröm volt nézni, ahogy önfeledten festettétek a színes tengeri állatkákat, sellőket a fürdő- szoba zöldes falára. Utána már csak óvatosan merted használni a vizet, nehogy megrongálódjon a „nagy mű”. A nappali szobában levő asztalod alatt pedig ott lapult a gyurmából készített „Paradicsom”, amelyet soha nem fejeztetek be, mert minden látogatásunk alkalmával kellett még egy új állatkát készíteni hozzá, vagy egy már meglévő díszlet szorult némi „restaurálásra”. Néhányat megőriztünk közülük: egy szép kis dobozban ülnek valahol a Mesike szobájának egyik zugában…

Ahogy telnek az évek, egyre többet gondolok rád. Hiányzol, de valamennyire vigasztal a tudat, hogy ha fizikailag már nem is vagy itt, azért továbbra is velünk maradtál. A táskád fel van akasztva az előszobai fogasunkra, mintha csak arra várna, hogy felkapjad, és elvigyed egy sétára a téli napsütésben. És örökre velünk marad Pinokkió, Micimackó és A kis herceg üzenete is...

Boldog születésnapot Kovika! 

Sigmond Júlia - Felejthetetlen

Boldogságom egyik fő forrása: barátaim lélekszáma. Igaz, hogy mindig kerestem a jó barátokat, de volt amikor ők találtak rám. Hosszúra nyúlt életem folyamán, sok igaz barát tette széppé az éveket. Ildikó felejthetetlen barát volt és maradt. Nemcsak nagyon szerettem, de igazán tiszteltem is őt! Hihetetlenül sokrétű volt tudása. Fantáziája meg egyenesen utólérhetetlen.

Amikor felfedezte a bábszínháznak, a bábosnak, a bábnak az igazi jelentőségét, teljes szívvel-lélekkel az „ügy” mellé állt. Tulajdonképpen egész életét erre áldozta. Mindig mindenkinek segített, istenadta tehetséggel alkotott és ösztönzött másokat is az alkotásra. Munkalehetőségeit nem nevezhetem kimondottan jónak vagy könnyűnek, de a cél érdekében, óriási kitartással, mindig minden akadályt legyőzött. Lenyűgöző biztosággal rendezett és képes volt kihozni mindenkiből a maximumot.

Talán ezért rajongtak érte sokan, talán ezért maradt meg mindenki emlékezetében, akik nem irigyelték kiváló, egyedi, nem mindennapi képességeit, hanem tisztelték, csodálták, szerették rendkívüli egyéniségét, bár megható szerénységgel viselte tehetségét.

Sok mindenért vagyok hálás Ildikónak, mindenért, amit tőle tanultam, amit neki köszönhetek. Elmúlhatatlan szeretettel gondolok felejthetetlen barátságára.

 

Salat Lehel - Ildikóhoz mindig hazamentem

Nekem ez nem olyan egyszerű. A visszaemlékezés. A legnagyobb örömmel és szeretettel gondolok mindig Ildikóra. Valamiért mégis nagyon nehéz. Nincs olyan hét, hogy ne jusson eszembe. Ildikó második Anyám volt.

Úgy emlékszem rá, mint akihez bármilyen helyzetben a legnagyobb őszinteséggel lehetett fordulni. Kevés olyan ember volt az életemben, akivel bármit meg tudtam osztani.

Ildikóhoz mindig hazamentem, mindig otthon voltam, mindig otthon éreztem magam. Istenem, milyen jókat tudtunk beszélgetni! Hétköznapi dolgokról, színházról, bármiről. Persze mindig az éppen aktuális darab vagy előadás volt a fő téma, amiben épp játszottam, vagy amit rendezni készült. Bármikor mentem, bármilyen órában, mindig valamelyik előadásnak a munkalázában találtam. Nem lesz könnyű, de megpróbálom elmesélni azt a napot. Életem egyik legnehezebb napját. Ha nem a legnehezebbet. Ahogy családom lett, a találkozások, beszélgetések Ildikóval nagyon megritkultak. Soha nem tett ezért szemrehányást, soha nem kérdezte meg, miért nem hívom fel telefonon, miért nem érdeklődöm a hogyléte felől. Ha nagyon őszinte vagyok, azt is mondhatom, évekig feléje se néztem. Húsz év boldog házasság és családi élet után eljött az a nap, amikor össze kellett pakolnom. Kéttáskányi ruhámat kivittem és beraktam az autóba. Fogalmam sem volt, hová megyek. Hanna lányom jött velem. Azt mondta, neki tudnia kell, hová megyek. Beültünk az autóba. Elindultunk. Pár perc múlva csengettünk Ildikó ajtaján. Felmentünk a negyedik emeletre. A táskák az autóban maradtak. Ildikó ajtót nyitott. Megöleltük, megpusziltuk egymást, aztán belehuppantunk a két fonottszékbe. Ildikó elkezdett mesélni és csak mesélt, csak mesélt. Egy árva szót nem szóltam. Egyszercsak rám nézett, abbahagyta a mesélést és csak annyit mondott: – Hozd fel a táskákat. Költözz vissza a szobádba. A Jóisten akarta, a gondviselés rendezte így, hogy utolsó hónapjaiban, napjaiban együtt lehessünk, valamennyire mellette lehessek. Nem tudom pontosan meddig maradtam, meddig laktam ott. Az a pár nap, az a pár hét számomra ajándék volt az élettől. Ildikó épp azokban a napokban töltötte a 80-at. Sokan jöttek köszönteni. Valami kitüntetést is hoztak neki. Folyton azt mondogatta, nem akar nagy felhajtást, zavarják az emberek, amúgy se nagyon hallja, amit mondanak. „Nem hallom, nem értem mit mondanak, csak a Te hangodat hallom és értem, Fiam.”

A többit nem tudom elmesélni, leírni. Köszönöm a Fentieknek, hogy ismerhettem.

Annyi szépet, annyi csodálatos dolgot tanulhattam Tőled! Köszönöm, hogy ismerhettelek! Várom, hogy újra együtt lehessünk. Hadd lám, miket „rendeztél” Odafenn....

 

Szilágyi Júlia - Kovács Ildikó világa

Banális napi tennivalók szerepelnek ugyanazokon a lapokon, egyfajta naplóban, ott, ahol a következő sorban már szárnyal a képzelet, egy-egy ötlet a következő előadás tervéhez, egy-egy felidézett tapasztalat – átadnivaló. Utolsó napjaiban papírra vetett és nem az utókornak szánt feljegyzései is azt bizonyítják, amit mindenki tudott, aki igazán közel állt hozzá: Kovács Ildikó élete a munka volt, és a munkája maga az élet. Persze ez így közhely, csakhogy ez az élet és ez a munka azt bizonyítják, hogy a legigényesebb művészet kapcsolódik a legszorosabban a valósághoz. De hát miféle valósághoz? Hiszen a bábszínház nem realista mű- vészet! A bábu nem is akar realista hős lenni, átlényegül, hogy közelebb kerüljön a valósághoz. Abból, ahogyan Kovács Ildikó magáról mesél és ahogyan bará- tok, kritikusok, pályatársak, tanítványok, gyerekek és felnőttek szólnak róla, valójában erről az átlényegülésről tudunk meg egyet-mást. Érdekes és közös vonása ennek a könyvbe foglalt sok és nagyon sokféle vallomásnak, hogy a tárgyszerű elemzés is odavezet, ahol az elemző képes vagy kénytelen személyesen, sőt szenvedélyesen állást foglalni. És ezen a ponton találkozik a kiskorú vagy koros jóbarát érzelemteli Ildikó-képével. Ő maga úgy építette fel az előadásait, hogy áradt belőlük a személyesség, és igen: a szenvedély. Titka, ha volt, ezért megfejthető. Nyíltan kiállt mint közösségi ember, mint nagyon határozott egyéniség, mint teremtett világáért felelős, és egyáltalán az emberi felelősséget mélyen átérző művész az embertárs tisztelete, a művészet öröme és becsülete mellett. A szakmai eszközök céltudatos használata mellett ezt értette Kovács Ildikó a tiszta művészeten. Tiszta művészet? Igen! De hát Kovács Ildikó a beavatkozó művészet híve és gyakorlója volt. Jóval azelőtt, hogy erre mifelénk is megszűnt volna nézőtér és színpad mint két külön világ élete a színházon belül, az ő előadásain, a represszív nevelést gyakorló szülők és pedagógusok szörnyülködése és élénk tiltakozása ellenére, a gyerekek az életkor spontaneitásával, őszinte hitével abban, ami a paraván mögött, előtt, fölött történik, beszóltak és felmentek a bábjáték terére, szereplők lettek maguk is. A játék tere egyféle harctér lett, félig vidám, félig borzongató harc tere, erkölcs és emberség iskolája, gyerekek beavatása az igazságért, a jóság diadaláért folyó végtelen küzdelembe mindenféle komisz erők ellen. Életük első tevékeny művészi élménye egyben szolidaritásélmény volt!

A játék világa nem volt tehát Kovács Ildikó számára menekülés életünk gyakran nyomasztó tényei elől, a való világtól távoli földrész, bolygó, galaktika, extrém kísérletek színhelye. Hanem bátor és bátorító válasz a kegyetlen kihívásokra, az erőszakra, a félelemre, az önzésre. A maga módján – politizált. Nem elvont doktrínák, nem hatalmi szenvedélyek, nem csoportérdekek irányították művé- szi tettei irányzatosságát. Felnőtt és gyermek közönség szá- mára egyértelmű üzenete a szabadságeszmét hirdette. Talán éppen ezért volt barátsága a gyerekekkel olyan természetes: nem hajolt le hozzájuk és nem emelte fel őket magához, hanem azonos szinten volt velük az őszinteségben, az életörömben, a szabad alkotásban. Ezért kutatta az emberekben az elvesztett vagy megőrzött gyermekkort, onnan eredeztette lényük sebeit és épségük fokát. És ezt mutatták fel a rendezései: az emberi folytonosságot, az embert mint folyamatot.

Előadásait mindenki értette. Hogy lehet ez? – csodálkoztam sokáig, hiszen világa, ez a színes, áttetsző, egészséges világ mélyen filozofikus. Nem tett semmilyen engedményt holmi olcsó tetszésnek, semminek, amit – talán tévesen – népszerűségnek, közérthetőségnek neveznek. Lassan aztán beláttam, hogy Kovács Ildikó világában a nézők, kicsik és nagyok önmagukra leltek. Félelmeik, humoruk, értelmük és ösztönviláguk, cselekvőképességük, reményeik által ismertek magukra és kerültek közelebb egymáshoz meg a művészethez. Felfedezték jobbik énjüket, a vállalhatót. Építeni kezdtek, belülről kifelé, kívülről befelé. Együtt. A cél közös. Csak a felelősség személyes, egyéni, megoszthatatlan. Minderre játszva tanított mindenkit, aki szeret játszani és tud figyelni. Most már, az életpályán végigtekintve látszik igazán, hogy Kovács Ildikó mindenkinek tudott adni valamit. Éppen azt, amire kinek-kinek szüksége volt, éppen azt, amihez köze lehetett, holott nem is tudta addig, mi mindenhez van köze. Kinekkinek éppen azt, amire várt, mert addig hiányzott az életéből. Kovács Ildikó erre a maradandó értékű adakozásra azért volt képes, mert mindvégig életközelben volt, az emberekre figyelt, nem az intézményekre. Hihetetlenül sokat olvasott, tudott nyelveket, értett a zenéhez, a képzőművészethez. Totális rendező volt, mert teljes ember volt. Tanulóként sem magolt, tanítóként sem tudálékoskodott. Otthonában pedig a meghittség, a jóízlés és a ceremóniamentes vendégszeretet teremtett olyan légkört, olyan hangulatot, amilyen csakis a nagy egyéniségek szellemi és tárgyi környezetét teszi egyedivé és felejthetetlenné.

Köszöntésnek készült ez a könyv Kovács Ildikó nyolcvanadik születésnapjára. A születésnap elmúlt, és elmúlt hirtelen az élet is. Vagy nem egészen? A maga sokféleségében ez a könyv valahogy mégis egységes. Egy alkotó ember halhatatlanságáról szól, nem arról, amit elvesztettünk vele, hanem arról, ami Kovács Ildikó nyoma az időben, /hatása mindenkire, akihez személyesen vagy a művészeten keresztül eljutott az ő üzenete.

(Megjelent a Kovács Ildikó bábrendező című, az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum, valamint a Koinónia közös kiadású emlékkötetében, 2008-ban. A könyv eredetileg Kovács Ildikó 80. születésnapjára készült, időközben azonban Kovács Ildikó elhunyt)

Főkép: Kovács Ildikó (1927. december 5.–2008. január 24.) – Rohonyi D. Iván felvétele (archív)

A fotók forrása: Salat Lehel archívumából -  Kovács Ildikó lakásában készültek és  Pályi János honlapja

szabadsag.ro, OSZMI