Ne félj, a szeretet ereje mindig meg fog védeni! - 2.

| 2017-12-08

90 éve született Kovács Ildikó rendező - születésnapi köszöntők Kötő Betty, Sigmond Júlia, Salat Lehel, SZilágyi Júlia, SZilágyi-Gál Mihály, Marék Veronika, Köntés Béla, Doina Dejica, Corneliu Uţă és Fekete Anetta tollából.

Szilágyi-Gál Mihály - A gyerek és a felnőtt – Kovács Ildikó emlékére

Kovács Ildikó számomra lelki múzeum, a gyerekkorom tele van vele. Legrégibb barátom volt. Negyvennégy évvel volt idősebb nálam, kisgyerekként ismertem meg és már rég sajnálom, hogy nem tudtam annyira gyerek maradni, amilyen ő haláláig lenni tudott. Ildikó fantáziavilága nem csak a művészetében szüntette meg a gyerek és a felnőtt közötti határokat, felszámolván ezáltal a bábszínház és a felnőtt színház közötti esztétikai különbségeket. Hanem őt magát a legmegközelíthetőbb, legnyitottabb emberré tette, akit valaha ismertem. Ildikó nem csak művészként gondolkozott totális emberben, hanem emberként is így érzett. Ahogyan pillanatok alatt bárkiben meglátta az őszintétlen embert vagy a mesterkélt szakembert, a bábuban is meglátta a tiszta emberit, amivel el lehet játszatni bármit, amivé az ember lehet. Ildikó körül nemcsak a bábuk, hanem a többi tárgy sem volt pusztán dolog, mert körülötte a dolgok éltek. Nem járt egyetemre, hanem mindenkitől tanult, majd tőle tanult mindenki. Ildikótól az ember nem csupán szakmát tanult, hanem viszonyulást a természethez, valami közelhozott világegészhez, amiben minden megszelídíthető. Talán ehhez értett legjobban: a szelídítéshez. Ha visszagondolok, teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy az éjszakákban kígyózó kenyérsorok, a még gyászjelentéseket is megcenzúrázó állam teremtette mindennapok és a külföldre utazás jogi és anyagi ellehetetlenítésének világában, az iskolában naponta megvert gyerekek olyan élményt kaphattak Ildikó bábszínházában, amitől akkor is, most is elámul a honi és nemzetközi közönség. És erre a csodára semmi, de semmi esély nem volt. Sem arra, hogy valaki saját művészi nyelvet hozzon létre ott, ahol egy külföldi újságra sem volt szabad előfizetni, sem pedig arra, hogy gyerek és felnőtt önfeledten kacaghasson a Micimackó, a Karnyóné és a történelem összes zsarnokságát kicsúfoló Übü király előadásain, és legalább addig lehessen szabad, amíg Ildikó megnevetteti. 1975-ben, négyévesen voltam főszereplője egy filmnek, amelyet Ildikó rendezett. Akkor még fel nem ismert tüdőbajommal rossz munkaerő voltam. Nyűgösen, fáradtan, szófogadatlanul utasítottam vissza a rendezői utasításokat. Külön busszal vittek Kolozsvár melletti erdős helyszínekre forgatni a tikkasztó hőségben. Az egyetlen jelenet, ami tisztán megmaradt bennem abból állt, hogy egy dombtetőn elhelyezett sehonnan, sehova (vagy mindenhonnan, mindenhova) vezető ajtón kellett ki-be lépnem. Mivel kezelhetetlen voltam, a filmet nemzedéktársammal és sorstársammal, László Herbert Péterrel fejezték be. Talán akkor dőlt el, hogy nem leszek színész: szembesültem azzal, hogy a játék nem játék. Ildikó egész életében játszott és játszani tanított másokat, hiszen a játék volt számára a legkomolyabb dolog, a legigazibb eszköz a komolykodó világ komolytalansága ellen.

(Megjelent a Kovács Ildikó bábrendező című, az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum, valamint a Koinónia közös kiadású emlékkötetében)

 

Marék Veronika - ...olyan volt, mint egy buddhista szerzetes

Örülök, hogy ismerhettem. Különleges ember volt.

1960-ban színészgyakornokként bementem egy próbára az Állami Bábszínházba. Tudtuk, hogy egy kolozsvári vendégrendezővel fogunk dolgozni. Meg is érkezett egy csinos, fiatal nő. S felborítva a szokást, nem kezdte el az olvasópróbát Árgyilus királyfi és Tündér Ilona meséjéből, hanem megállt velünk szemben, és megkérdezte:

 – Ki tudja megmondani, mi az a bábu?

Döbbent csend lett. Ilyet még senki, soha nem kérdezett ezektől a kiváló, rutinos színészektől, akik már sok sikeres bábelőadást játszottak el. Megpróbáltak válaszolni így-úgy, s kiderült, ez nem is olyan egyszerű kérdés.

Ő mosolygott, aztán megoldotta a rejtélyt.

A bábu holt anyag, amit mi, bábjátékosok keltünk életre.

Elámultam. Íme egy bábszínházi ember, aki gondolkodik, és aki erre másokat is rávesz! Feltétlen híve lettem, mert az is nagyon tetszett, ahogy rendezett. Pontosan tudta, milyen bábokat szeretne kapni a műhelyből. Kerek, elnagyolt fejű figurákat, s ruhának gyönyörű színes anyagokat. A kezek maguk a pálcák voltak. Árgyilus királyfi ruhája piros volt, Tündér Ilonáé kék, a haja sárga, lebegő anyag. Valóban tündérszépnek láttuk őket a bábszínpadon. A gyerekközönség is elfogadta őket. Némán ülték végig az előadást. De az utolsó percben, az utolsó, nagy küzdelemben váratlanul egy emberként ordítottak fel, hogy megsegítsék a királyfit. Azóta se hallottam ilyen elemi erejű kirobbanást. Amikor Kolozsvárra értünk egy társasutazással, azonnal felkerestem. Ő éppen utazás előtt állt, nem tudta nekem megmutatni a várost. Elküldött Sigmond Júliához, akivel azóta is jóbarátok vagyunk. Azokban az évtizedekben gyakran jártam Kolozsváron, s mindig megkerestem Ildikót is. Barátok lettünk. Megismertem a Bábszínházát és a csapatot, a bábosokat, akiket gondos munkával kinevelt olvasó emberekké, színészekké és pantomimesekké. Sok-sok előadást láttam a kedves, kicsi, szőlőlugasos bábszínházban: Micimackó, A haza, Eljöhetnél hozzám, Cini Samu.

Összeállított egy Báboskönyvet, amelyik kicsi volt, de minden benne volt a bábjátékról. Tőlem is beleválogatott néhány darabot, erre ma is büszke vagyok.

Külön állomás az Adjátok vissza Pinocchiót  budapesti vendégjátéka.

Miféle Pinokkió volt ez? – mérgelődött néhány csalódott pedagógus. Nem vették észre a legnagyobb csodát, amikor a játék hirtelen valósággá vált: a gonoszok üldözik Pinokkiót, s valaki a gyerekközönség kezébe adja a bábut. A gyerekek egy emberként mentik az üldözöttet: bújtatják, dobják, rejtik, kézről kézre adják – s hiába keresik égen, földön, Pinokkió végül megmenekül. Zseniális ötlet, zseniális megvalósítás!

Csodás emlékem van egy szilveszterről. Álarcosbált rendeztünk Ildikóéknál, aztán éjfél után felkerekedtünk, s a frissen hullott térdig érő hóban énekelve bandukolt az egész csapat, hogy boldog újesztendőt kívánjunk Péter Jánoséknak...

Emlékezetes felnőttelőadásokat is láttam: Sânziana és Pepelea, Übü király, a csodálatos Karnyóné és Don Quijote. Az előadásokat magyar és román nyelven is megrendezte, volt, hogy németül is. Ildikó igazi világpolgár volt.

Idősebb korában olyan volt, mint egy buddhista szerzetes. Már nem volt semmije. Hónapokig élt hol itt, hol ott, rendezett, tanított. Mindent, amit tudott, átadott a fiataloknak. Amikor eltemettük, a búcsúztató után hirtelen nagy csend lett. Sok-sok embernek szólnia kellett volna, de csak álltunk ostobán, és csalódottan mentünk haza.

Legyenek ezek az írások a búcsúzás kései szavai azoktól, akiknek az életében olyan nagy szerepet játszott.

 

Köntés Béla - Élete végéig művelte a szépet

Kovács Ildikó alkotói személyiségét nagyon nehéz lenne pár szóban megfogalmazni. Szerepe megítélésében azonban sokkal könnyebb dolga van a kívülállónak és a volt munkatársnak egyaránt. Tudniillik, ez az apró, szemüveges (előszeretettel vastag keretben viselte lencséit, divatáramlatoktól függetlenül) asszony a kelet-európai bábszínházi mozgalom kiemelkedő alakja is lehetett volna, ha nem kisebbségi sorsba születik. A cseh Jiří Trnkával most elégedetten, nagyokat kuncoghatnak együtt, a kivételes tehetségek meglehetősen gyér páholyában.

1976 és 1982 között voltam a kolozsvári bábszínház magyar tagozatának tagja, elsőként helyettesítve a kezdeti aranycsapat egyik nyugalomba vonult férfitagját, dr. Benedek Dezsőt. A tagozat hat női és hat férfi tagból állt, akiknek mindent maguknak kellett végezniük. Betegnapot csak végső esetben vettünk ki. Ha a betegség annyira levert a lábunkról, hogy aznap nem voltunk képesek bábut mozgatni, akkor is bementünk és székből segítettünk a beugró kollégának, hogy az előadás ne szenvedjen hiányt.

Első szerepem Szent Péter volt Sütő András Ördögűző tarisznyájában, amihez úgy emlékszem Vermessy Péter írt kísérőzenét. Ildikó, úri kedvében, úgy döntött, hogy a bábuk most az egyszer (Andrej Rubljov hatására? Lehet, hogy akkortájt jutott el hozzánk Tarkovszkij filmje) ikonok lesznek! Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy valaki a kezembe nyomott egy gondosan kifestett lapítót (vágódeszkát), és „Isten hozott a bábszínházba!” felkiáltással bedobott a mélyvízbe. Eredj, fiam, játszani! Hat hétig vért izzadtam, de tisztességgel megálltam a helyem. A kritikustól (inkább recenzortól, Krizsán Zoltántól) még dicséretet is kaptam értelmes szövegmondásomért.

Mindegyik társamat megihlette Ildikó őszinte nyugtalansága, a mindig újra való törekvése, kiegyezésre képtelen lendülete, tévedhetetlen ösztöne, és felsorakoztunk mögé, mert tudtuk, hogy addig nem nyugszik, amíg valami eredetit ki nem hoz, meg nem valósít, és az ránk is jó fényt vet. Hat évig, amíg a bábszínház tagja voltam, alkotó-műhelyben éreztem magam. És én csak a hanyatló végét kaptam el az aranykornak! Ildikó, 1957-től kezdve, ebből a nagyon heterogén, az előadóművészetektől elég messze eső, nagyobbrészt értelmiségi emberekből álló közösségből egy felszabadult, egységes, fegyelmezett, kompetens csapatot tudott kinevelni és egy nagyon különleges, sajátságos színházi műfajban alpesi magaslatokra felvezetni.

A bábmozgatás saját testünk mozgásának kicsinyített, sűrített kivetítése. Természetesen ezt is Ildikó óta tudjuk. Kézügyesség, koordináció, nyitott idegpályák, előadói készség esetén az élettelen tárgy és saját testünk mozgása közti csatornákon mindkét irányban özönlenek a jelek, jelzések.

A hatvanas évek vége felé Amszterdamban is óriási sikerrel szerepelt a Bábszínház magyar tagozatának MIM-7 csapata, miután itthon minden irodalmi klub közönségét meghódították. Ez jóval az én időm előtt történt, de műsorukat ismerve (és gyönyörködve!) az ötleteket csapatmunkában dolgozhatták ki, Ildikó finomításaival. Később, már Kanadában, kétszer is volt alkalmam Marcel Marceau tudományának szemtanúja lenni. 18 év telt el két előadása között, de a mester nem átallotta újracsomagolni nagyjából ugyanazt az árút. Legfeljebb az inasok feladata nőtt meg. Ildikó mesélt ugyan a pantomím 20. századi atyjáról a mímeseknek, de ő is csak fényképről ismerhette, gondolom. Meggyőződéssel állítom, hogy kollégáim teljesítménye egyenrangú volt a francia mester produkciójával.

Ildikó autodidakta módon leszűrt különböző elméletekből minden bábszínházban alkalmazható fogást, magyarázatot, átültetésre érdemes ötletet, amit mi már általa csomagoltan kaptunk meg, és az elvi részletek addigra elhomályosodtak. De addig ösztökélt, buzdított, intett, vezetett, kényszerített a jóra, míg végre megvilágosodott előttem (is), mit akart. Ez volt Ildikó. Egy eltökélt, elméletileg kissé zavaros, maximalista esztéta, aki menetközben tájékozódva szerezte meg mesteri és doktori címfokozatait és érdemeit. Kimagasló szépérzéke, makacs hite, szívóssága, az a gyermeki lélek megfigyeléséből eredő meggyőződése, hogy a gyermekhez ne leszóljunk, hanem alkotókészségének elsorvadását késleltessük amíg csak lehet, olyan egyedi előadásokban nyert kifejezést, amelyekre generációk emlékeznek. Engem egy negyvenéves anyuka most is Tigris bácsinak szólít.

Minden rendezése más volt. Egyetlen közös vonásuk az esztétikai érték volt, ami minden alakjában megnyilvánult. Igazi bukása sosem volt. Ha ráerőltettek valamit, vagy gyenge volt a szövegkönyv, akkor is jó előadás jött létre.

Sikerült mindenkiből saját képességeinek színe-javát kisajtolni. Ez érvényes volt díszlettervezőre, bábosra, igazgatóra, színházi asztalosra, díszletmunkásra, kapusra egyaránt. Akivel rögtön szót értett, az is elfojtott magában néha egy-egy szitokszót, de lenyugodva sietett aztán bemutatni neki az új terméket, lett légyen az egy újravarrt bábú vagy egy megfelelően elmondott replika, mert tudta, enélkül nem lehet fokról fokra haladni és az egyén szűk látókö- rűsége a többiek munkáját hátráltatná s a közös sikert aláásná.

Gyermekelőadásainkkal az országot jártuk és gyermekseregek tapsai sürgettek és emlékeztettek a jóra, a tisztára, a cselekedet hitelességére. Igyekeztünk is megfelelni. Felnőttelőadásainknak az egyetemi diákokból és a város értelmiségéből toborzott, hűséges tábora volt. Bemutatóink élményszámba mentek és a sajtó kitartóan foglalkozott velünk. Mindez Ildikónak köszönhető. Nélküle, ha nem is ártó, de mindenképpen meddő középszer lettünk volna.

Ő élete végéig művelte a szépet.

(Ottawa, 2017. november 8.)

Doina Dejica - Ildikó kis ékszereket alkotott...

Hosszú bábművészi karrierem során lehetőségem volt együttműködni egy fantasztikus színházi emberrel… Kovács Ildikó rendezővel. Erős személyiség, veleszületett művészi érzékkel, különleges kreativitással megáldott ember, aki mindig új kifejezési módokat keresett, és akinek egyedülálló tehetsége volt a színészekkel való bánásmódban. Kovács Ildikó gyakorlatilag azonosult a színházzal.

A kolozsvári bábszínház aranykorában, annak két elit társulatával, a román és a magyar szekcióval, felejthetetlen előadásokat valósított meg: felnőtt- és gyermekprodukciókat, pantomím- és kísérleti előadásokat, különböző utcai eseményeket – a hazai és külföldi siker garantált volt.

A bábu mindig a figyelem központjában volt. A próbákon azt mondogatta nekünk: játszatok gyerekek, fedezzétek fel a báb nyújtotta lehetőségeket, legyetek őszinték, higgyetek a karaktereitekben, óvakodjatok a modorosságtól... mert akkor, kortól függetlenül, a közönség is hisz majd nektek. És így is volt.

A felnőtteknek szóló előadásokban, mint a Szentivánéji álom (W. Shakespeare), Sânziana és Pepelea (V. Alecsandri), Übü király (A. Jarry), nem lehetett érezni a megvalósításukhoz szükséges hatalamas erőfeszítést, csak a játék örömét.

Kiváló összeállítások modern feldolgozásban, ember-báb kapcsolat, az egyes produkciók számára komponált zenék, a különleges díszletek vonzották a közönséget. Érzékeny pszichológusként, Kovács Ildikó értette és tudta, hogy azoknak a művészi alkotásoknak egyetlen haszonélvezője van: a néző, kortól függetlenül. Ildikó kis ékszereket alkotott a gyermekelőadásokból. A szereplőknek olyan hatásuk volt a gyerekekre, hogy szinte szemmel látható volt a teremben, hogyan élik meg a történetet, hogy örülnek vagy lázadnak a történésektől függően.

Kovács Ildikó bizonyítékként megtartotta az összes rajzot vagy gyurmafigurát, amelyeket az előadások szereplőiről készítettek a gyerekek. Nem feledkezhetünk meg a folklórból ihletődött előadásokról sem, amelyek arról tanúskodtak, hogy mennyire ismerte az autentikus népszokásokat. Nem hagyhatjuk ki a Sarea în bucate, az Olt és Maros  című előadásokat.

Nagyon sokat tudnék mesélni, de a szavak kevesek ahhoz, hogy kifejezzem, mit jelentett Kovács Ildikó a bábművészetnek, kifejezni mindazt, amit tanulhattunk tőle és alkothattunk bábszínészekként, és azt az örömöt, amit a nézőknek ajándékozhattunk általa.    

A szerző  nyugdíjas bábművész

Corneliu Uţă - Köszönjük, Ildikó!

Köszönet elsősorban azért, hogy részese voltál az életünknek, csodálatos, érzékeny ember, különleges tehetségű, rendkívüli szellemi képességű, tökéletes pedagógus, igazi barát.

Köszönjük a kiváltságot, hogy veled dolgozhattunk, és olyan különleges művészi értékű előadásokat hozhattunk létre közösen, amelyek országos és nemzetközi díjakat érdemeltek ki.

Ma is büszkén emlékezünk a norvégiai Tromsø városában szervezett fesztiválon való részvételünkre 1978-ban, ahol az általad rendezett Lelkecske című előadásunk elnyerte a legjobb előadásnak járó díjat. Vagy a zágrábi fesztiválra, ahol 1980-ban Mihai Crişan Öt csodálatos testvér című, egy kínai népmese alapján született művéből készült előadásunk négy díjat tudhatott magáénak: két egyéni díjat, ezenkívül megkapta a legjobb előadásnak járó elismerést, és különdíjat érdemelt ki a hagyományos kínai árnyszínház felélesztéséért. De megemlíthetem a budapesti fesztivált, ahol 1993-ban a szintén általad rendezett Grimm-mese, a Hamupipőke elnyerte a nagydíjat. Az országban rendezett fesztiválokon is díjazták előadásaidat, 1976-ban a bukaresti, 1977-ben a konstancai fesztiválon nyertünk a Lelkecske című előadásunkkal. 1979-ben Iaşi-ban, az UNICEF Fesztiválról hoztuk el a legjobb előadásnak járó díjat a Haza (Krystyna Milobedzka) című produkciónkért. Csupán néhányat említettem meg színházunk sikereiből, amelyeket neked köszönhetünk. Az általad rendezett előadások 1971-től napjainkig a Nagybányai Bábszínáz műsorrendjén szerepelnek, és továbbra is örömöt szereznek megannyi gyermeknek.

Köszönjük, Kovács Ildikó!

A szerző a Nagybányai Bábszínház igazgatója 1968–1982 és 1991–1995 között

 

 Fekete Anetta - Don Quijote végigkísérte egy életen át

Kovács Ildikó a maga módján politizált. Nem a férfiak hatalmi játszmáiban és küzdőterén akart érvényesülni, hiszen azt már pályája elejétől megtapasztalhatta, hogy ott nem kap lehetőséget. Nőként megtalálta azt a területet, ahol a saját eszközeivel, a saját nyelvén beszélhet a szabadságról, az emberi tartásról, az önbecsülésről, és ez a bábszínház volt.

A legfontosabbak voltak számára a gyerekek. Az irántuk érzett mély tisztelet határozta meg a legkézenfekvőbb dologban is viszonyulását, értékítéletét. Felelősségvállaló közösségi emberként félelmek nélkül alkotott.

Markáns értékválasztás jellemezte, melyet rendezéseiben mutatott fel, és tett fel mindenkihez szóló morális kérdéseket.

A magyar bábtörténet határon túli, míg a román kisebbségi bábrendezőként tekintett rá, vagyis mindkét ország marginalizálta őt. Ez egész munkásságának megítélését jelentősen meghatározta.

Kovács Ildikó pályaképe a magyar határon túli kisebbség történetével ugyanúgy összeolvasható, mint a magyarországi bábszínházi struktúra történetével. Önmagát és tetteit felvállaló erős nő volt, és ezt a kiállást és protestálást akkor is fenntartotta, ha nem érte el a kitűzött célt. A Don Quijote-i küzdelem végigkísérte pályáján, de tudatosan vállalta ezt a szerepet.

A szerző bábtörténész

Főkép: Pályi János honlapja

A fotók forrása: Salat Lehel archívumából -  Kovács Ildikó lakásában készültek, Wikipédia

szabadsag.ro, OSZMI