Szenzaburu, ahogyan Geszler Mária hajtogatja

Ölbei Lívia | 2018-03-05

Különös, besorolhatatlan könyvet írt-szerkesztett Geszler Mária Garzuly keramikusművész. Önéletrajz? Pályakép? Önarckép? Újabb Geszler-alkotás – csak most nem agyagból, hanem papírból?

Se ez, se az. Ez is, az is. A lírai-informatív szövegekkel kísért, Női vonal címmel megjelent képeskönyv – vagy fotóalbum – voltaképpen saját jogán is műtárgy. Tervezője és társszerkesztője Bonyhádi Károly grafikus, akinek (művészi) érzékenységét, empátiáját jelzi, hogy a kötet a maga tárgyi valójában tökéletesen kifejezi az áttetszőségében is bonyolult, természetes nyíltságában is szemérmesen rejtőzködő, kislányosan ártatlan és derűs (azok a kockás szoknyák!), egyúttal időtlenül szelíd, az archaikust a jelenkorival, a természetet a második természettel összekapcsoló Geszler Mária-jelenséget. A „japánosan” letisztult, nagyon-nagyon titokban piros-fehér-zöld fedőlapon jellemző módon nem látható se portré, se Geszler-kerámia, helyette erdei út fölött összehajoló, védelmező sátrat képező sűrű lombú fák; az ösvény gyorsan elkanyarodik - mint valami kecses betű. A kalligrafikus kanyar vonzza a szemet, a fűben csak fölsejlő út folytatódik – de hogy valójában mi lehet ott, a kanyar mögött, titok marad. Vagy talán: ezen az úton indul el, aki a könyvet kinyitja: suhogó madárszárnyak a fényes lapok. A hátoldali borítóról eltűnik a zöld (szürkébe-feketébe tűnik át), a piros és a fehér marad. Az ösvény már sehol, csak a lombok egy darabja az ég alatt – és a finom-japános női alak (mint kecses betű), háttal nekünk. Nyilván – minden bizonnyal – Geszler Mária, akinek a kötet alaphangját megadó vallomása így szól: „Írás – jelek sokasága. Írás, a madarak V formájú vonulása az égen, / a lombok különös rajzolata, kezünk érintése ajtókon és kilincsen, / lábunk nyoma a Földön. A vonatok síneket írnak és a gyárak kéményei / füst-formákat lélegeznek, kertek bokrai zöld nedvességet / suttognak – én az életemet írom az agyagba.” Hogy a betűk milyen könnyen válhatnak titokzatos jelek sokaságává, bizonyítja: az öt sor a magyar eredeti alatt angolul, végül japánul is „olvasható”. A kötet alapvetően kétnyelvű – magyar és angol -, a japán betoldások a keramikusművészre mély benyomást gyakorló japán kultúra iránti hódolat jelei. Geszler Máriának nemcsak a kerámiához – akár a még képlékeny agyag papírszerű gyűréséhez, hajtogatásához -, hanem az íráshoz – akár a kerámia „teleírásához” – is eredendő érzéke van. Ez az érzék (tehetség) megmutatkozik minden sorában:

a röviden összefoglalt regényes családportéban, a „szép szál” Geszlerek és a Timkókból meg Eperjesyekből összefonódó, Kárpátaljáról származó anyai ág plasztikus bemutatásában is. A felmenők között van – a 19. század közepétől - pesti tisztiorvos, énekesnő, festő, közíró, zongoraművésznő, görög katolikus püspök; édesapja Geszler György zeneszerző. Gazdag örökség. Ő maga a csellót hagyta el az agyagért, a színpad szorongató semmibe vetettségét a műhely termékeny magányáért. De a cselló – mint archetipikus női vonal – kerámiáiban születik újjá. Különös hadsereg, mintha általuk – és József Attila nyomán – „idesereglene, ami tovatűnt”. A művészet – mint folytonos születés. A vallomásos önportréban Geszler Mária azt írja, hogy az út- és önkereső, kételyekkel teli iparművészeti főiskolai évek után a magyarszombatfai kerámiagyárban; abban a világvégi „befelé fordulásban”, magára hagyatva lelt rá „arra a bizonyos belső hangra” – amely azóta se hagyta el. (1966-tól 1980-ig volt a kerámiagyár tervezője.) A szakmai közegét aztán a kecskeméti kerámiastúdióban megtaláló, ma is Szombathelyen élő keramikus megejtő, könnyed természetességgel számol be szűkebb családi viszonyairól: ideggyógyász férjéről, a Bach lábnyomát őrző Lipcsében otthonra talált muzsikus lányukról, az unokákról - és ragyogóan tehetséges, tragikusan korán elveszített Gábor fiukról. Geszler Mária életének sűrű élményszövedéke – fönn a csillagos ég, belül az erkölcsi törvény - ezer színből, hangból, illatból, tapasztalatból áll össze. És a pop art müncheni vörös szőnyege, a pályatársak, a népművészet, Tolsztoj és Balzac regényei, a gyerekkori kuporgás a zongora alatt, a fotózás szenvedélye, az alföldi nyár, a poros utak, Jancsó és Fellini filmjei, aztán a Kizil Kum fölött (a szovjet időkben vagyunk) átrepülő kis Jak sárga színe ugyanolyan fontos lehet, ugyanúgy nyomot hagy, mint a sivatag sárga homoktengere, a Kaszpi-tenger vizének olajos illata vagy Buhara és Szamarkand színes kerámialapjai: „Azóta tudom, hogy a boldogság színe türkiz.” És amikor azt meséli, hogy Timkó nagypapa egyháztörténeti könyveihez, előadásaihoz bizánci, orosz, örmény, kopt templomok alaprajzát másolta fekete tussal, vékony, finom papírokra – akkor a befogadói képzelet ezt a fekete tust is hajlamos a japán hatás előzményének, bevezetőjének tekinteni. Az albumban vannak családi fotók, műtárgyfotók – és vannak különös, „geszleres”, önálló képpé váló kompozíciók: a Magányos pad című 2009-es porceláncselló például a téli parkrészlet elé állítva óriási gólemmé változik, árnyalva a jelentést, az értelmezési lehetőségeket. (A fotókat Dallos László, Nagase Michitika, Bonyhádi Károly és Geszler Mária Garzuly jegyzi.) A kötet végén életrajz, a díjak és kiállítások katalógusa segíti a tájékozódást az (egyáltalán nem lezárt) életműben. Csak egy apró megjegyzés: éppen azért, mert a könyv nagyon szép, az érzékeny Geszler-esszék megérdemelték volna az alaposabb szöveggondozást.

Hiszen az írás megmarad. Akkor is, ha a hátsó borító belső „fülén” ez a Geszler-kétsoros olvasható (angolul és japánul is): „és hull szívemre / a felejtés hava”. Geszler Mária kötete titokban mintha Szabó T. Anna japános meséjének, a művész fájdalmasan szép létmódját föltáró Senki madarának párdarabja volna. A mesében a Tori után vágyakozó Tátos ujjai alól repülnek ki a papírmadarak, formát kap az üres fehérség, Tátos minden emlékét, minden fájdalmát, minden sóvárgását belehajtogatja: ezer darumadár (V alakban), ez a szenzaburu origami. Aki ezret hajtogat, minden kívánsága teljesül.

(A Női vonal megjelenését az MMA, Szombathely Polgármesteri Hivatala és a Kecskeméi Kortárs Művészeti Műhelyek Nonprofit Kft. tette lehetővé. A kötet kereskedelmi forgalomba nem került, létmódja: ajándék.)