A GRAFIKUS, FESTŐ ÉS KÖLTŐ - Püspöky István-búcsúztató

Wehner Tibor | 2018-03-28

Darabokra hullva hevertek
koszos lepedőkként az évek.
Hiába akartál szembenézni
hiába próbáltál
újra meg újra felállni
izzadt álmaidból.
Csak egy marék
homok maradt
ujjaid között…

Püspöky István Az összegyűrt égen című költeménye az életrajz azon szikár megállapítását igazolja, amely most már fájdalmasan múlt időbe zárva így szól: „Az 1970-es évek óta kiállító művész és verseket publikáló költő” volt. Mert Püspöky István is grafikus, festő és költő volt egy személyben, ugyanúgy, mint vezérlő csillaga, a nemzedékét megelőző művészgeneráció zseniális mestere, Kondor Béla is. Miként megkerülhetetlen életművet teremtett elődje, Püspöky István számára is egyenértékű volt a költői és a képi kép: minden a kifejezés, a megjelenítés, a megtestesítés, a jelhagyás alárendeltje, eszköze volt.

Az életút és az életmű a múlt század hetvenes éveinek derekától napjainkig, az új évezred második évtizedének végéig ível és csaknem öt évtizedet fog át: a miskolci, hallatlan inspiratív művészi közegben megnyílt felkészülési periódussal, a hetvenes években lezajlott budapesti főiskolai stúdiumokkal, a szocialista rendszer hosszú végelgyengülésének időszakában, majd a rendszerváltásnak nevezett fordulatot követő, visszatekintve egyre zűrzavarosabbnak tekinthető periódusban kifejtett, aktív munkássággal. Hosszan sorolhatnánk önálló tárlatainak sorát, számba vehetnénk a rangos kiállításokon való szerepléseit, a műveit, törekvéseit honoráló elismerések és díjak nyilvántartását, a műveit őrző múzeumok és gyűjtemények listáját és a visszhangot, a fogadtatást tanúsító irodalmi-kritikai hivatkozásokat, – igazolván, hogy a történelmi-társadalmi determinánsoktól, a kicsinyes aktualitásoktól elszakadni vágyó életmű eredetiségeket, egyediségeket, karakteres és sajátos jellemzőket csillogtató, különös értékekben játszó művészeti örökségként hagyományozódik ránk, illeszkedik a magyar művészet és irodalom közelmúlt-béli történetébe. Művészetének elemzői és méltatói sokszor elmondták és leírták, hogy ennek a művészi világnak, ennek a kifejezésnek a legfontosabb eleme vagy jelensége a súlyos szimbólumok felmutatása, a képi metaforák és ezek hol konkrét, hol absztrakcióba foszló motívumainak megragadása volt: az oly sokszor megjelenő és visszatérő madár, a kalitka, a rács, a ház, a fej, a korpusz és a népművészet, a népköltészet által ránk hagyományozott alakok, amelyek önnön jelentéseiket hordozva Püspöky István számára kiterjesztett érvényességű, az érzelmi azonosulás lehetőségét feltáró, példázat-erejű médiumok voltak. Velük, általuk az emberi létezés megismerhetetlen titkait feltáró kutatómunkáját végezte, a beteljesíthetetlen szabadság eszményének lehetőségeit kereste, és mindezek következményeként a transzcendencia, a mítosz legmélyebb hullámaiban süllyedt el. És a hol lírai, hol szürreális, hol expresszív szólamokat megpendítő és felerősítő, konkrét és elvont műveinek körében elvarázsolja szemlélőit és befogadóit a fantasztikusan magabiztos mesterségbeli tudás, a technikák és matériák nagyvonalú kezelése, a klasszikus értékek tisztelete és a legkorszerűbb, egyéni kísérletekkel fémjelzett kezdeményezések alkalmazása. Lebilincselő erejű művészetében a grafikai és a festészeti műteremtés szintézise: a pontos rajz és a gesztus rendkívül izgalmassá olvasztott egységében rejtetten jelen van a higgadt, fegyelmezett és a fékezhetetlenül szabad, korlátokat nem ismerő művész világszemlélete is, jelen vannak a logikus gondolkodás tudatos kijelentései és az érzelmek háborúit tolmácsoló, elsöprő indulatok is. Itt végső soron maguk a végletek csapnak össze valamely megtisztulás reményében, amely összecsapásoktól a közelmúlt történelme e tájon oly jellemző módon tartózkodott.

És még olyan sok mindenről kellene beszélnünk. Különös egyéniségéről, a szemüvege mögött résnyire összehúzott szemeinek villanásairól, a szája sarkában játszó, a mosoly és a keserű fintor között talányosan váltakozó arckifejezésről, egy-egy kemény, karcos, szarkasztikus, a lényeget összefoglaló, tömör megjegyzéséről. A lemondó kézlegyintéséről. És arról, hogy az önálló művészi munkásság mellett művész-családjával, feleségével és gyermekeivel egy széleskörű tevékenységet kifejtő stúdiót, az általa oly kedvelt alakról, Árgyélusról elnevezett kiadót is létrehozott és működtetett, amelynek talán legfontosabb vívmánya, teljesítménye a magyar kultúra, művelődéstörténet és művészet sokszor alig-alig ismert alakjainak, történéseinek és jelenségeinek szöveges-képi feldolgozása, bemutatása. E művek önnön erényeiken túl egyszersmind a családi összefogásnak, a családi művészeti műhely felépítésének és működésének reprezentánsai is.

Műveinek hitelességén – régi rendszerek bukásával és tovatűntével, újak felvirágzásával –nem fog az idő.” – fogalmaztuk meg a Püspöky István munkásságát összefoglalni szándékozó, 2011-ben megjelent, felesége, Vertel Beatrix által tervezett, és fia, Püspöki Apor által fotografált gyönyörű album bevezetőjében. És mert nem fog ezeken a műveken az idő – hacsak nem fényezi mindig fontosabbakká és nemesebbekké –, ezért újra meg újra elő kell majd vennünk Püspöky István rajzait és sokszorosított grafikáit, meg kell majd néznünk képeit, el kell olvasnunk verseit, ha a XX. század utolsó harmadának, az ezredforduló első két évtizedének valóságát szeretnénk felidézni, ha a periódus emberének történetét, létállapotát és létszemléletét szeretnénk megrajzolni, ha a korszakról megfogalmazható tanulságokat szeretnénk összegezni.

Püspöky István, magyar grafikus, festő és költő – itt, az általad oly nagyon szeretett tájon, ahol oly sok műved megszületett – Dömös földjében nyugodj békében.

 

(Elhangzott Püspöky István temetésén, a dömösi temetőben, 2018. március 26-án.)

 

 

 

 

 

További képek