A természet és az ipari táj ütközőpontján

Egy sokoldalú képzőművészre emlékeztet, egy értékes, kicsit az ismeretlenségben lappangó életműre hívja fel a figyelmet ez az emlékkiállítás, a Wieszt József grafikus- és festőművész hagyatékából válogatott tárlat műegyüttese - Wieszt József grafikus- és festőművész vajai emlékkiállítása.

A művésznek az 1951 és 2007 között lepergett öt és fél évtized nyílt meg életútja megjárására, és a tanulmányainak lezárása, az 1973-tól a 2007-ben bekövetkezett korai halála között eltelt harmincnégy esztendő adatott meg munkássága kifejtésére, művészete kibontakoztatására. A Dorogon született, művészeti tanulmányait az egri tanárképző főiskolán a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején végző, pályáját a magyar grafikai művészetek fővárosában, Miskolc városában kezdő Wieszt József egy néhány esztendős szentendrei állomásozás után, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján tért vissza szülővárosába, hogy aztán itt és Esztergomban, a hosszú ideig általa vezetett Esztergomi Művészek Céhe keretei között dolgozzon. Vagyis vidéki színtereken, nem egy periódusban magányosan élt és tevékenykedett, de munkálkodását néhány kiemelkedő szakmai siker, és elismerő szakmai visszhang is kísérte. A kortárs magyar művészete lexikon 2001-ben megjelent harmadik kötetének Wieszt-címszava részletesen felsorolja elismeréseit és szerepléseit: így a rangos, három esztendőre szóló Derkovits-ösztöndíj elnyerését, vagy a Babits Mihály-pályázat díját, a Honvédelmi Minisztérium három éves ösztöndíját, a Miskolcon, Pécsett és külföldi városokban rendezett önálló tárlatait, a szakmai seregszemléken, így legelsősorban az Országos Grafikai Biennálékon való fellépéseit. A lexikoncímszó Wieszt József művészetének lényegi vonásait két rövid mondatban összegzi: „A klasszikus grafikai eljárással megoldott nyomatainak központi témája a társadalom önpusztítása és az ember természethez való viszonya. Hasonló alapállással festi képeit a magányról.” A magyar grafikai művészetben az 1960-as években megnyílt felívelést, majd a hetvenes években megélt fénykort követően – amelynek alaphangját olyan korszakos alkotó életműve teremtette meg, mint Kondor Béla – seregnyi, ironikus-groteszk szemléletű, tehetséges fiatal művész lépett fel: a Rékassy Csaba, Somogyi Győző, Szemethy Imre, Almásy Aladár, és a Wiesztéhez hasonló problémaérzékenységű Prutkay Péter és társaik műveivel jellemezhető korszakjelző áramlatba kapcsolódott be alkotásaival Wieszt József is.

E kiállítás kétszólamú, a grafikai és a festői munkákat egyensúlyban, azonos arányban bemutató együttese talán nem tükrözteti pontosan, hogy Wieszt József elsősorban egyedi és sokszorosított grafikákat készítő grafikus volt, aki rajzokat, és hallatlan precíz kivitelű, a nagy mesterek igényességével kidolgozott, fantasztikusan érzékeny rézkarcokat, rézmetszeteket, aquatintákat alkotott. Művei hol a megjelenítő vonal kifejezőerejére, hol a foltok puha, festői hatásvilágára hangoltak a fekete és a fehér ellentétei között villódzva, a szürke megszámlálhatatlan árnyalatát megjelenítve és kiaknázva. A művészetét átfogón elemező Goda Gertrúd művészettörténész jegyezte fel Wieszt József grafikai világáról: „Konokul hitt saját természetelvű szemléletében, ami gyakorlatilag meghatározója lett művészetének. Olyannyira, hogy később is sokszor képes volt elmenni – közönsége nem kis örömére – egy egészen új biedermeier világig. Holott valójában Dürer tanulmánylapjait, Vermeer intim világát, Rembrandt grafikáit tartotta követendőnek és örök érvényűnek.” A hadieszközöket, a hajókat, a tengeralattjárókat, a repülő alkalmatosságokat megjelenítő lapjain „… az emberi alkotás, a civilizáció helyét és értelmét boncolgatja, s próbálja elhelyezni azt a természet nagy egészében. A hangsúly a leleményes, nagy, egykor korszakalkotónak vélt találmányokra helyeződik, s azok történetét montázsszerűen járja körül.”

                                                       

Az ezredfordulóhoz közeledve aztán – bár már korábban is festett – a grafikától fokozatosan a festészethez fordult: a fekete-fehér kizárólagossága, a finoman megrajzolt részletek, a precíz kivitel, az aprólékos kidolgozás helyett egyre inkább a gazdag színhatásokra alapozó, a szabadabb képalkotásnak teret engedő táblaképek megalkotása foglalkoztatta. A hagyományos képformátumot és képalkotási metódusokat tiszteletben tartotta: ragaszkodott a valóságelemeknek a látványhoz hű megjelenítéséhez, de gyakran átértelmezte motívumait, fegyelmezetten szembe fordult a valósággal, ám szabad utat engedett a kifejezőeszközöknek és elrugaszkodott a merev szabályoktól, nemegyszer ismeretlen területekre merészkedett. Így jutott el a részletelemek kiemeléséhez, a motívumok meglepő egymáshoz kapcsolásához és ütköztetéséhez – a képi montázshoz –, a képmezőkre osztott, mozaikszerűen felépített, összetett kompozíciókhoz, és így formálta fantasztikus látomásokká a köznapi jelenségeket: hagyta, hogy feloldódjanak az egzaktnak vélt formák, hagyta, hogy leképzései, képi láttatásai kissé elmozduljanak, eltávolodjanak a konkrétumok, a megszokottságok világától. A megszokott látvány Wieszt József láttatásában egy pillanat alatt, mintegy varázsütésre átfordul a fantasztikumok, az álomszerűségek, a látomások közegébe. Így tágította ki a jelentésköröket, így mélyítette el művészi mondandóját. Mert sohasem a felszín, nem a felület érdekelte, hanem a látvány, a jelenség mögötti tartalmakat, a lényegi összetevőket, a jelentéseket kutatta. Műveinek vissza-visszatérő tárgya, közege a természet és az ipari táj, az épített környezet, a városkép volt, amelyek sorában nagyszabású festői kompozíciókkal emlékezett meg a new yorki ikertornyok lerombolásáról. Hosszan kell tanulmányoznunk a csaknem mindig néptelen terekkel tüntető műveinek sorát, hogy alkotásain emberalakokra bukkanjunk: a Wieszt-kompozíció csaknem mindig a természet és az ember egymástól való eltávolodására és elszakadására, véglegesen és végletesen megbomlott viszonyára, az elidegenedésre, a magányra, valamifajta kiürülésre, végső kiábrándultságra emlékeztet ez ember jelenléte nélkül. Hideg-rideg, merev, elidegenedett világnak minősíthetnénk az e művész által elénk tárt valóságot, ha nem jelenne meg oly sok művön a természet, és nem érezhetnénk át a természet szeretetének és tiszteletének elhivatott tolmácsolását.

Ez a tárlat is azt igazolja, hogy Wieszt József széleskörű érdeklődésű, számos eszközt magabiztosan alkalmazó, több ágazatban otthonosan mozgó, megannyi technikai eljárást alkalmazó, a mestersége titkait és fogásait alaposan ismerő, a kor jelenségei iránt érzékeny alkotó volt. Érzékeny alkotó, akinek műveiből kiolvasható, hogy a huszadik század utolsó harmadában, az ezredfordulón az ember és világának harmonikus kapcsolata végérvényesen tovatűnt, hogy a szépség illúzióvá foszlott, hogy az egy évszázaddal korábban megfogalmazott költői látlelet, a „minden Egész eltörött” létállapota állandósult, visszafordíthatatlanná vált, s mindent roppant feszültség hat át. Wieszt József grafikusi-festői korképe a megfontolandó tanulságok és a magas esztétikai minőségek metszéspontjában született meg: művei az alkotó halála után tíz esztendővel is hitelesek, érvényesek, egyre fontosabbak.

 

(Elhangzott 2018. április 6-án Vaján, a Magyar Nemzeti Múzeum Vay Ádám Muzeális Gyűjteményében, Wieszt József grafikus- és festőművész (1951–2007) emlékkiállításának megnyitóján.)

További képek