Hociság, cukrinkó, adsza

| 2015-06-04

„Hociság, cukrinkó, adsza!”…nyelvi tornamutatvány, ahogy UPOR LÁSZLÓ a szavakat csűri-csavarja a Vojtina Bábszínház legújabb előadásának - Lúdas Matyi - dramaturgjaként. Hogy hogyan születnek ezek a „köznapi hangzástól és nyelvi logikától” eltérő játékos, ritmusos szövegek interjúnkból kiderül.

„Mindig megtöröm (néha csak megropogtatom) a köznapi hangzást és nyelvi logikát.”

 

Milyen szempontok voltak számodra fontosak a szöveg írásakor?
Nem szeretném, ha az előadásban pusztán bábformájú „beszélő fejek” mozognának. Bábok cselekszenek, a szöveget bábok szólaltatják meg, ezért nem is akartam hosszú párbeszédeket, kerek emberi mondatokat adni a bábszájakba. Ellenkezőleg: olyan nyelvet próbáltam társítani hozzájuk, amely pont annyira különbözik a mi beszédünktől, amennyire a bábok különböznek tőlünk. Másrészt ezzel olyan ritmus- és tónusajánlatok járnak, amelyek a cselekvés anyagát, ritmusát meghatározzák, miközben remélhetőleg inspirálják a figurákat és az őket mozgató színészeket. Mert azért persze mindenki elmondhatja: „a báb én vagyok”. A kör jól zár.
 
Minden bábdarabodra jellemző ez a nyelvhasználat?
Nem olyan sok még az a „mind” – rém lassan írok –, de igen, mindig próbálok odébb rugaszkodni a megszokottól, mindig megtöröm (néha csak megropogtatom) a köznapi hangzást és nyelvi logikát. Ha egy bábnak lehet méteres orra, a teste lehet kancsó vagy kosár, ha egy darab fa vagy egy lebbenő tüll átlelkesíthető, miért ne lehetne a szónak is görbe füle, sűrű vesszőfonata, miért ne koppanhatna-lebbenhetne a mondat? De azért darabról darabra sok a különbség: minden az adott történettől, a választott bábtechnikától függ. Máskülönben az alkotótársakra (az élő és az életre keltendő alakokra) pusztán ráerőltetnék valami „különös izét” – az pedig egyszerű különcködés, írói magamutogatás.
 
Hogyan születnek meg ezek a „köznapi hangzástól és nyelvi logikától” eltérő játékos, ritmusos szövegek?
Amíg nem hallom, nem látom a sajátos ritmusokat, hangszíneket, játéktónusokat, mozdulatokat, addig nem is tudok írni, legfeljebb firkálni; addig a történet sem akar összeállni, még akkor sem, ha valaki más történetét mesélem újra. Gondolom, ezt más is pont így megtapasztalja. Nincs ebben semmi misztikum, addig kínlódom az építőkockákkal, amíg hirtelen olyat nem mutatnak, aminek magam is megörülök. Ez a kínlódás persze igazából játék. Játszom a formákkal és a színekkel – könyörgök hozzájuk, becézem (vagy néha kicselezem) őket –, ahogy minden gyerek, meg játékos kedvű nemgyerek.
 
Ez mindig adja magát, jön automatikusan?
Többször jártam már úgy, hogy felkérésre boldogan-bátran belevágtam egy jól ismert mese bábosításába, aztán rémülten láttam, hogy a történet hiába tanulságos, hiába fordulatos, egyáltalán nem dramatikus, vagy sehogyan sem kínál bábos megjelenési lehetőséget. Akkor aztán kénytelen vagyok addig gyötörni magamban a különféle elemeket-motívumokat, amíg megtalálom azt az elrajzoltságot-elrajzolhatóságot, amivel már tudok mit kezdeni. Mániám, hogy legyenek folytatható, egymásra előre- és hátrautaló motívumok, minden hangmagasságnak, mozdulat-ajánlatnak meglegyen a párja-párhuzama, magyarán: az egymás mellé illesztett dolgok többet adjanak ki az elemek puszta összegénél. A munka közben fölgyülemlő vázlathegyek egyáltalán nem mindig egeret szülnek. De ha már egér: a Vojtinában évek óta fut az „Iciripiciri” (Iciri-piciri mesék című előadásunk dramaturgja szintén Upor László volt. – szerk.). Móricz Zsigmond verses meséihez szinte egy szót sem írtam hozzá (na jó, kicsit azért csaltam…), mégis rengeteget szöszmötöltem-vacakoltam, amíg úgy tudtam egymás mellé csipeszelni a különálló történetkéket, hogy ne csak lógjanak egy madzagon, mint a mosott ruha. Az efféle munka nem mindig látványos, mégis megéri. Közben rém fontos, hogy a mese – akárhogy fordul is – ne legyen „szájbarágós”, ne akarjon kioktatni. Mert nem (csak) tanulni megyünk színházba.
 
Mi a helyzet a Lúdas Matyi történetével?
Nagyon hatásos, de problematikus is. Felemelő, ugyanakkor didaktikus, „egyirányú” történet. Hatalmas igény és nagy szükség van persze az efféle egyértelműségre, de az is igaz, hogy nem minden életkorban egyformán hiteles. Nagy történet a hősi ellenállásról, arról, hogy az igazság győzedelmeskedhet, a gaz elnyomót meg lehet büntetni, de nem problémátlan, mert fölvillan benne az önbíráskodás, a túlméretezett bosszú gesztusa is – és nem vagyok benne biztos, hogy ezt így tisztán, szép példaként kell a gyerekek elé állítanunk.
 
Ezt a kritikát nem igazán véltem felfedezni az adaptációban. Tudatos döntés volt, hogy nem reflektáltál erre a problémára?
A döntés abszolút tudatos. Sokat vitatkoztunk ezen – és nem csak a rendező Perényi Balázzsal. Végül arra jutottunk, hogy a nagy katarzist nem vehetjük el a kicsi nézőktől, és bizonyos életkor alatt összetettebb problémák felvetésével nem is volna szerencsés megterhelnünk a gyerekeket. De a vitát „a színfalak mögött” tovább folytatjuk. Másrészt nem teljesen igaz ám, hogy ez a kérdés sehogyan sem épült be a darabba. Ha például jól megnézzük a három verés mikéntjét, illetve a Döbrögi-Matyi párostörténet alakulását (a lezárásról nem is beszélve) észrevehetünk ezt-azt.
 
Milyen fő dramaturgiai pontokat tartottál fontosnak megtartani az eredeti műből?
Elejétől a végéig elmeséljük a történetet. Tulajdonképpen minden maradt, ahogy volt. Úgy is mondhatjuk: aki rég olvasta, talán föl sem fedezi, hogy nem egy az egyben Fazekas Mihály változatát látja. De persze az ördög (amiként az angyal is) a részletekben lakozik… Kicsit hozzáragasztottam Matyi anyjának a figurájához illetve az anya-fiú szálhoz, sokat elvettem a mesélés-mesélgetés folyékonyságából, kicsit hepehupásabbra-szálkásabbra hangszereltem, néhol megbohócosítottam. A szöveget a töredékére redukáltam, illetve bábra törtem, „följátékosítottam”. Sokhelyütt önmagában teljesen értelmezhetetlen hangok, ritmizált hangutánzók, vagy halandzsaszövegek helyettesítik a mondatokat, viszont zavar nincs: a „beszélő” szándéka mindig egyértelmű. És remélem, a közönség is belemegy a játékba, hagyja magát elszórakoztatni.
 
A szövegalkotás mennyire tekinthető a rendezővel való közös gondolkodás eredményének?
A történet, a dialógus és a színpadi térszerkezet nagyjából egyszerre – de legalábbis párhuzamosan – formálódik. Az ember nem szöveget ír, hanem előadást – eközben viszont minimum figyelembe veszi a rendező elképzeléseit.  Magyarán: az első pillanattól együtt gondolkozunk, aztán persze mindketten (illetve a tervezővel együtt mindhárman) elvonulunk a magunk sarkába rövidebb-hosszabb időre, hogy később újra találkozzunk. Szóval tyúk és tojás kéz a kézben fejlődik – hogy ezzel a szépen elbábozható képzavarral éljek. De nem akarom megkerülni a kérdést. Azt hiszem, jó darabig én vagyok a kezdeményezőbb – ha úgy tetszik erőszakosabb –, aztán ez fokozatosan megváltozik, eljön a tervező, a rendező, a színészek ideje. De nem hagyom magam, újra és újra visszatérek ilyen-olyan ötletekkel. Ismerős?
 
 
 Vojtina Bábszínház

 

További képek