Iskolás korba lépett a SEMMI

Miglinczi Éva | 2019-01-23

„Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá”. A Budapest Bábszínházban 2018. január 28-án, hétfőn 134. alkalommal játsszák a Semmi című előadást. A zenés-bábos pszichothriller a bemutató óta számos fesztiválon vett részt és több díjat is nyert.

A semmi tornácán 

„Annyi minden sz*rral kell még megküzdenem | ellenséges szélmalmoktól zavaros szellemem | Nincsen veszély – mondják – | csak képzelem." (Quimby)

Bátor vállalkozás volt hat éve a Budapest Bábszínház előadása. Janne Teller nagy vihart kavart regényének bábszínházi adaptációját Gimesi Dóra dramaturg és Hoffer Károly rendező/látványtervező állította színpadra, a dramaturgiai fordulópontokat Kiss Tibor & Quimby szövege emeli ki. A dán írónő, Janne Teller megírta korunk Zabhegyezőjét. Az elgondolkodtató, egyszersmind döbbenetes olvasmány a kamaszkor nehéz időszakát mutatja be. Egy osztálynyi kiskamasz életének abba a kritikus szakaszába tekinthetünk be, amikor a szemünk előtt válnak felnőtté, maguk mögött hagyva romlatlan gyermekéveiket. A könyv egy nagyon kegyetlen történettel szembesíti olvasóit. A bábszínpadi adaptáció a regény cselekményének eszenciáját adja, és az eredeti műtől eltérően az osztály tanulóit különböző személyiségtípuson keresztül mutatják be az alkotók.

A szerzőpáros a nyolc kamaszt és tanárnőjüket az Enneagram személyiségtipológia kilenc modelljének karakterével ruházta fel. A darab szereplőinek jellemében ráismerhetünk a maximalista, a gondoskodó, a menő, a melankolikus, a megfigyelő, a kételkedő, az ötletzsák és a főnök típusára, s ezek a magatartásformák később, a csoportdinamikai történések hatására változnak, felcserélődnek. A fiatalok jellemfejlődésük egyes szakaszaiban a rögzült viselkedési mintákat a cél és a hatalom elérése érdekében beáldozzák, önmegvalósító vágyaikat feladják. A dramaturg és a rendező a feszes cselekmény-vezetéssel az ifjúkor magatartásformáinak buktatóira mutat rá. A provokatív témaválasztást a leegyszerűsített, fiatalos nyelvi szerkezet teszi befogadhatóvá, igaz, a humoros szófordulatok néhol kifejezetten felnőtteknek íródtak. A dramaturgia határozottan kijelöli azokat a pontokat, ahol a színészek ki-be lépnek szerepükből, hol karaktereket formálnak, hol kommentálják az eseményeket. A színpadképet három egységre osztották, az események ezeken játszódnak. A zenekar és a fűrésztelep (ahol felépítik a Fontos Dolgok Halmát) mozgástere állandó, míg az osztályterem egyszerűen mozgatható dobozdíszleteiből folyamatosan épülnek az éppen aktuális helyszínek. A minimalista díszletek graffitiszerű festése, a bábok megjelenési formája hitelesen támasztja alá az előadás mondanivalóját. A bábok szeme szándékosan nincs megfestve, semmibe révedő tekintetüknek a rájuk vetődő fények adnak életet. A túlnyomórészt sötét tónusú díszletektől/színpadképtől eltérően az áldozati tárgyak harsány színűek.

A „gyufásdoboz” díszlet a „beskatulyázott” személyiségmodellekre utal. A „kettős szereposztás”, a bábok és színészek összjátéka finoman érzékelteti az eseti lelkiállapotokat. A remek színészi alakítások mellett a hangsúlyos zenei interpretálások és a csöndek váltakozásai erősítik a történet cselekményét. Szürke hétköznapnak indult a nyolcadik osztály első napja az iskolában. Az unalmas tanévkezdést az osztályfőnök emelkedett hangulata sem tudja feldobni. A nyolc fiatal zrikálja egymást, az egyik pillanatban mindenki örül – vagy nem – a találkozásnak, a másikban az idillinek tűnő kisközösségből kiválik egy fiú, Pierre Anthon, aki kijelenti: „Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni.” A gyerekkor és a felnőttkor határán bizonytalankodó, identitásproblémákkal küzdő kamaszokat bombarobbanásként éri a semmilét megemlítése. Még nem azok, aminek a környezetük elvárja, még nem azok, amivé szeretnének lenni, és már azok sem, akik voltak. A múlt, a jelen és a jövő kérdéseinek tisztázása helyett a semmi határmezsgyéjén kellene dönteniük a hogyan tovább kérdéséről. Mielőtt vitába szállnának a „filozófus” ifjonccal, Pierre kivonul a teremből, s a továbbiakban a szilvafáról figyeli az eseményeket. Miközben a fiatalok megpróbálják definiálni a semmi fogalmát, a tanárnő ténylegesen nem csinál semmit. Nem megy a fiú után, nem akarja megszelídíteni a helyzetet, eszébe sem jut, hogy ebben a konfliktusszituációban a fiúnak nem velük, hanem saját magával lehet gondja,

s Pierre nihilista megnyilvánulását a hiányérzet, a féltékenység, a félelem vagy éppen a becsvágy táplálhatják. Nem hívja vissza, nem pofozza le a fáról, nem ígér igazgatói rovót és még a szülőkkel sem fenyegetődzik. Bármelyik probléma megoldása mellett dönthetne, vérmérséklete szerint, akkor az valami lenne. De ő egyik lehetőséget sem választja, ez a semmi kezdete. Amiről nem veszünk tudomást, az nem is létezik. A meg nem történtté tevés attitűdje határozza meg a tanárnő jelenlétét darabban. Az ő emblematikus személyében egyesül mindaz, mely a szülő-gyermek kapcsolatának elidegenedését jellemzi. De mi az a semmi, aminek nincs értelme? És ha semmi nincs, akkor valami van? És mi lehet az a valami, az a fontos dolog, amivel be lehet bizonyítani Pierre Anthonnak, igenis van értelme az életnek? Igazolni neki, hogy a rendszer, ami körülveszi őket, nem pusztul, nem rothad. Egyfajta logikai struktúra szerint kezdik el a Fontos Dolgok Halmának építését. A probléma ott kezdődik, hogy nem önmaguk határozzák meg, mi a fontos számukra, hanem a csoport tagjai jelölik ki a beszolgáltatás tárgyát. Agnes Aarne zöld cipőjének, (Ájtatos) Kaj Hansen sárga biciklijének, (Nagy) Hans Raaberg bokszkesztyűjének, Jan-Johan Henderson naplójának, Sofie Nielsen örökbefogadási okiratának feláldozása néhol abszurdb jelentekbe hajló, mégis konzekvensnek és életszerűnek tűnik. Az egymásra épülő jelenetek feszültsége előre jelzi a tömegpszichózis kialakulását. Ennek első, meghatározó állomása Elise Jensen hajának levágása. A tárgyak – még ha azokhoz érzelmi kötődésük elvitathatatlan is – elvétele után más dimenzióban folytatódik történet.

Nem állnak meg a magenta színű hajtincs lenyisszantásánál, céljuk a teljes megkopaszítás. A megalázásnak azt a fajtáját választják, amivel a francia kollaboráns nőket büntették, vagy amikor hindu fanatikusok keresztény hitre áttért nőknek nyírták le a haját. Ettől a testcsonkítástól kezdve már nincs visszaút. A csoport ereje csak akkor tartható fenn, ha minél nagyobb áldozatot hozatnak meg egymással. Megszűnni látszik az individuum, a közösség egységét a bizonyítási vágy hajtja. A beszolgáltató kör látszólag lezárult, a kopasz Elise Jensennek nincs más választása, mint az addig kiközösített okostojás, a pedagógusgyerek (Dagadt) Henrik Eskildsen bevonása a további „játékba”. Többszörösen érdekes a fiú előtérbe kerülése. Egyrészt elkezdődik a jó erkölccsel ütköző, az etikai síkon túlmutató kérések beszivárgása, ami esetében a formalinban tárolt kígyó ellopása. Másrészt a dramaturg által felépített személyiségtörténetek legnagyobb változásának lehetünk tanúi. A jótanuló mintagyerek, anyuka kedvence váratlan szabályt alkot az újabb áldozathozó kör elindításával. Ezzel a csoport vezéralakjává lép elő, társait belehajszolja az aljasságok kivitelezésébe, majd a történet végső próbatételének, a kutyagyilkosságnak végrehajtója lesz. A fiatalok egymásra tromfolva, a rájuk büntetést kiszabókra egyre durvább, bosszúvágytól hajtott kínáldozatokat agyalnak ki. A lopást halottgyalázás követi, a honfiúi, magasztos érzések eltiprása megbecstelenítésben folytatódik. A szüzességét elvesztő Sofie Nielsen tébolyultan követeli Jan-Johan Henderson mutatóujjának levágását, ami véget vet a tehetséges zenész karrierjének, másfelől ezzel bünteti szerelmét, amiért az nem védte meg ártatlanságát. Ájtatos Kaj Hansen,

vállán a templom keresztjével, megtapasztalja a reményvesztettek szenvedéseit, de bűnbánat helyett a legállatiasabb elvárást, Hamupipőke – a kutya – halálát követeli. Ebben a kizökkent világban a kutya viselkedése a legemberibb. Húzzák, vonják, fojtogatják, ám emberimádata végtelen. Minden közösség legfontosabb fenntartó és szervező ereje a feltétel nélküli elfogadás és a szeretet. A kutya érzi ezt, és talán ez a szakadatlan hit téríti észre a megvadult csapatot. Agnes Aarne – aki végig narrálja a történéseket –, látszólag kimarad az események fősodrából. Agnes a banda lelkiismerete, szeretné megállítani a történéseket, de hasztalan kétségbeesett segítségkérése a tanárnőtől. A süteményrecept, a keresztrejtvény mind előbbre való a fiatalok gondjainál. A folytonosan önigazolásba menekülő tanárnő szerint probléma nem létezik, mert akiket nevelt, tanított, azok az ő tökéletes világának kiválóságai lehetnek. A szüntelenül változó teret a báb és az ember – közösség a közösségben – alkotta szövetség formálja. Az osztályterem dobozdíszleteiből épülnek a helyszínek és a Fontos Dolgok Halma. Itt kerülnek végső nyughelyükre a tárgyak és a bábszereplők, szimbolizálva a lélekvesztést és a gondtalan ifjúság végét. Miként lehet a bűnök terhe alól feloldozást kapni? A végrehajtott tettek át- és kibeszélése lenne a legkézenfekvőbb, de a felnőtt társadalom érzéketlen passzivitása kerül megint előtérbe. Szőnyeg alá söprik a problémát, a számonkérés elmarad. Nem vesznek tudomást a barbarizmusról, mert ezzel önmaguk gyermeknevelési sikertelenségét igazolnák, ehelyett más dimenzióba, az

alkotás misztériumába helyezik a történéseket, de azt már saját sikerükként kommunikálják. Szakrális műalkotássá magasztalják a Fontos Dolgok Halmát, amelynek árnyékában a felnőttek képmutatásától menekülő ifjoncok maguk is képmutatóvá lesznek. Ekkor jelenik meg újra Pierre Anton, a csapat „teljesítményén” gúnyolódva. Kritikája dühöt vált ki, a fiatalok véghezviszik utolsó rémtettüket, s egy újabb lélek száll fel a kísértetgondolára. A fiatalok felégetik a Fontos Dolgok Halmát, megsemmisítve ezzel a múltat. Enyészeté lesz a szerelem, a barátság, végleg eltűnik a gyermekkori tisztaság. Már csak egy kérdés maradt. Mi lesz velünk, ha hitünket, hazánkat, erkölcsünket, tehetségünket, lelkiismeretünket feláldozzuk a semmi oltárán?

Bemutató: 2013. január 08.


Fotók: Budapest Bábszínház/ EDV

ALKOTÓK

A regényt fordította: Weyer Szilvia
Színpadi adaptáció: Gimesi Dóra
Látványtervező: Hoffer Károly
Zeneszerző: Kiss Tibor (Quimby)
Rendező: Hoffer Károly

Szereplők:
Agnes Aarne: Spiegl Anna
Sofie Nielsen: Pájer Alma Virág
Elise Jensen: Pallai Mara
Dagadt Henrik Eskildsen: Ács Norbert
Ájtatos Kaj Hansen: Tatai Zsolt
Jan-Johan Henderson: Teszárek Csaba
(Nagy) Hans Raaberg: Pethő Gergő
Pierre Anthon: Szolár Tibor
Mathilde Eskildsen tanárnő, Hamupipőke: Blasek Gyöngyi

További képek