Grafityisz

Szakolczay Lajos | 2018-10-12

Karikatúra-kiállítás az Országos Széchényi Könyvtárban.

Hol áll a kortárs magyar karikatúra? A sarokban. Ugyan nincs kukoricára térdepeltetve, de nagyon is érzi egy valódi vicclap-karikatúra lap hiányát. Ludas? Új Ludas? Ki a ludas abban, hogy ez a nép a vereségeit (századok alatt volt elég) és jó-rossz szellemállapotát nem tudja humorral szemlélni, esetleg kinevetni. Mert a karikatúra, lett légyen az a torzak torza, gyógyszer. Arkánum. Segít a betegségből (önzés, kivagyiság, hatalom-mánia, restség, stb.) kigyógyulni. Kart karba öltve jár, még ha a rajzolók egymással erősen szemben álló politikai irányzatok szekerét húzzák is, az igazsággal (netán csak a féligazsággal). Viszont a másik meggyalázásának a módszere – ebből is látni eleget – nem idetartozik. Karikatúra nélkül nincs, vagyis likas, a komolyság. Épp az hullik ki belőle, aminek a derű föl-le szállongó ejtőernyőjével, benn kéne maradnia.

Pedig jó másfél százada fogjuk az Isten lábát. Ha csupán néhány címet sorolok föl a nevettetés gyémánt-leltárából Üstökös, Borsszem Jankó, Bolond Miska, Bolond Istók, Charivari (Dongó), Kakas Márton, Április, Szamár, stb. –, már előttünk az élc, a kifigurázás alapnak sem lebecsülendő Himalájája, amelyre bizton lehetett, és lehet is, építeni. A nagy számok ne riasszanak el bennünket – egy lexikonadat: Jankó János, akit Jókai Mór kötött az Üstököshöz, hetvenezer (!) grafikájával a magyar humoros rajz megteremtője volt –, hiszen tucatnyi velős rajzzal is lehet hírnevet szerezni.

Mi kell mindehhez? A nevettetés alázata. Invenciós, szellemdús gondolat. A vonal, a vonalháló bravúros kezelése. És nem akármilyen asszociációs készség, s nem utolsósorban mindenre kiterjedő műveltség. A kiállítás címe (Grafityisz) jól jelzi, hogy azok a karikatúrák a sikeresek, amelyek fityiszt mutatnak a több felől építkező Rossznak. Avval is, hogy elutasítják, és avval is, hogy a Jónak (a kiugró életműveknek és egyéb értéknek, stb.) szereznek létjogot.

                                                                                      Négy kortárs karikatúrista, négy egyedi arc. Dluhopolszky László a politikában a legmélyebbre merülő, kíméletlenül karikírozó rajz híve. Tőrdöfése, megannyi portré tanúskodik erről, csaknem halálos. Itt – jobb a békesség? – más jellegű, a korábbiaknál nem rosszabb, de mondanivalójában általánosabb, a honi összetűzéseket kerülő rajzokkal van jelen. Arzenálja evvel egy kissé veszített fullánkosságából, ítélkező erejéből, de ami – más körülmények között, más felhozatalban – maradt, annak groteszk kesernyessége nem lebecsülendő.

Az egyetemes képzőművészet klasszikusának, Rodinnek egyik legjellegzetesebb szobrát úgy tudja ütköztetni az agymunkát nem követelő tévé gagyiságával, az ülő férfi fejére a készülék kaszniját húzva (– Gondolkodom, tehát vagyok (Gondolkodó), hogy azonnal észleljük a tudásra és ismeretanyagra leselkedő megannyi veszélyt. Éva pedig édeni magányában, jóllehet kezében piros almát tart, a lombkoronába bekéredzkedő – ­betörő – almaitallal (apple) néz farkasszemet, gondolván, ha megszűnik a természetes gyümölcs, minő hátsó sarokba, a nem létezők körébe fog kerülni a mitológia. Talajvesztés? Inkább a klasszikus érték (Biblia) fölzabálása. Modern korunkban nemcsak a labdarúgás körülményei változtak meg (leszögezhetjük: rossz irányban) – a fotelban tévé előtt indulatosan izguló férfi szobafalán

                                                                                  szép rendben sorakoznak, az ellentáborra vívandó harc jegyében, a különféle kínzóeszközök: a szekerce, a balta, a kötél, a láncfűrész (Szurkolói szokások), illetve a pénzhajhászásra utal a focisták mezén hátul árulkodó betűk dollár-jelzéssé válása (Te hol bankolsz) –, hanem a férfi- és nőszerep fölcserélődésével a szokásvilág, nem túl nagy haladás, mozzanatai is (a két részből álló Régen és ma című grafikán fönt az ősember hajánál fogva húzza maga után a földön fekvő nőt, alul pedig a nyakkendőjénél fogva a nő vonszolja a részeg férfit. A kéregető koldus becstelensége éppúgy szemet szúr neki – a kalap alatt lévő boltozatos pince pénzzel elöntött ládájába hullnak a kikönyörgött garasok (Trükk) –, mint a buszokban rejlő történelmi (Kolum-busz) és katasztrófavédelmi humorral kifejezhető életkedv (az utóbbi rajzon az utasok az esőtengertől védendő légzőcsővel vannak ellátva – Zivatours). Kifinomult rajzi technika, életteljes kontúrok jellemzik a Dluhopolszky-karikatúrát.

Prihoda Judit akvarell-jellegű, vegyes technikával készült színes rajzainak pedig a festőiség a motorja.                     Az alakoknak, az ember- és állatfiguráknak minden esetben színnel, folttal és vonalhálóval kimódolt testük van. S minden grafikán – aligha letagadható az illusztrációs jelleg – nagy szerepet játszik a szinte a kép egész felületét kitöltő, elegánsan megrajzolt háttér. Némely rajzon a  zsáner-jelleg a húzó elem (Adj király katonát; Játékszenvedély), ám az irodalmi történés mint „krimi-háttér” ugyancsak hatásos magyarázattal bír (Wágner úr).

Takács Krisztián karikatúra-szenvedélye jobbára a fényképet – híres emberek portréit – használja alapnak. Egyetlen grafikát kivéve, amelyen a híres amerikai színész, Schwarzenegger kis Simson-motorján feszít (Arnold szimszonátor), a torzított arckép-fotó hivatott megjeleníteni – ha mérhetetlen túlzással, annál jobb (Hofi Géza) – az alanynak választott irodalmi és filmművészeti „hős” fizimiskájában rejlő különlegességet. Azt nem mondhatnám, hogy az ábrázolt gesztusok közelebb visznek az életmű megismeréséhez, ám az bizonyos, hogy a tudatosan vállalt görbe tükörben való láttatás az alakokat kiemeli szokványos közegükből. Evvel az ábrázolásmóddal az író Rejtő Jenő és a leghíresebb filmszerepéből, a Drakulából ismertté vált Lugosi Béla széppé változott, míg József Attila, a megnyújtott hosszú nyakával, különlegessé, Ady Endre pedig alig érthetően – az életmű erejével kontrasztban – csökötté, csúnyává.

Takács ábrázolásmódjával szemben Gaál Tibor (T-boy) az arcban leledző szépségre épít. A műveltségélményből eredő romantikával. Van, hogy a fázisrajzban véli az alak különlegességét néző elé bocsátani – ilyen érdekes kezdemény a lengyel scifi-író Stanislaw Lem négyalakos, fokról fokra erősödő portréja –, ám legtöbbször az életműből választott elemmel teszi hitelessé – a művészetben, technikában és tudományban kevésbé járatos előtt fölismerhetővé – a magyar vagy külföldi hírességet. Ezt szolgálja a föltaláló Csonka János-rajzon a karburátor (mint autó alkatrész) és az ugyancsak fölfedező Franklin Benjamin-grafikán pedig a villámhárító.

Idealizáltan szép a Zrínyi Ilona-portré, s ugyanez elmondható a kivont karddal lovát ugrató Zrínyi Miklósról is. A rajzi megformáltságon kívül a nyelvi humor élteti a Gránátalmát – gyümölcs és kézigránát ugyanazon szerkezetben –, és a ravasz állatfejben végződő erdei élőlényt is (Rókagomba). A technika és természetesség összes furcsa szimbiózisát rögzíti a Modernizált őrjárat és az Életre kelt bábu, míg a Next generation – A nagy tabló című karikatúra – az itt látható T-boy kollekcióból talán a legfilozofikusabb – a különben értékes ismereteket tartalmazó, ám itt a „vándorútra” indult, kiszakadt agyat mutató tablet veszélyeire hívja föl a figyelmet.

Hadd idézzem az 1917. évre készített Front-naptár, vagyis a Borsszem Jankó tréfás, adomás, krónikás, vidám s képes kalendáriumának a Beköszöntőjét! „Itt az írás, olvassátok, / Képet falva, betűt nyelve! / Placcra lép a Jankó-naptár, / Vidámsággal színig telve. / Képes tréfa s képtelenség / Minden lapján vagyon bőven; / Elkél egy kis földerülés / Ebben a cudar időben.”

Mára sem mondhatok mást: derűs derülést!

 

Főkép: Dluhopolszky László - Gondolkodó

Galéria: Prihoda Judit - Wágner úr a hajóskapitány

            Takács Krisztián- Arnold szimszonátor

            Grafityisz plakátja
 

További képek