Műnembéli sokoldalúság

Szakolczay Lajos | 2018-10-19

Pétër László kiállítása a Magyar Írószövetség Klubjában.

A jugoszláviai tragédiához (bombázás, öldöklés, szétválás) is köthető Pétër László Délvidékről való áttelepülése. A több műnemben is megszólaló képzőművész grafikusként már a szülőföldjén nevet vívott ki magának. Magyarországon azonban újra kellett építkeznie. Sok nehézség, elsőbben nem is annyira az idegen környezet, hanem a szegénység kínozta. Ám töretlenül azt művelte, amire föltette az életét. Ha nem volt pénze vászonra, papírra festett olajjal (Romos csendélet; Zenekép – mindkettő 1993; Péter kakasa – 1995). És kitűnően forgatta-forgatja a tollat is, hiszen képzőművészeti vagy esztétikai jellegű írásaival mindmáig jelen van az újvidéki napilapban, a Magyar Szóban.

 

 

 

 

 

 

 

A festészethez ugyan manapság sem vált hűtlenné, egészen bravúros, mert expresszív erőket mozgat a mitológiát a szülötte földdel összekötő Zen-taurosz (2017) című akrillja, s a Biotájkép (2015), a Ködlovak (2011) és a Testtérkép (2016) sem akármilyen mutatvány. Ám fő terrénuma, amelyen jól érzi magát, amelyen-amellyel álmodni tud, a grafika. A kifejezőerők és technikák sokszínűsége nagyon is megfelel kutató-vizsgáló lényének. Az akvatinta (foltmaratás) éppúgy kezéhez áll, mint a tus, a szénrúd, a kréta, a diópác, a linómetszet, a szitanyomás vagy éppenséggel a rézkarc. Grafikai műhelyt nyithatna, mindezek elsajátítását oktatva. Műveltségtől dúsult szelleme, miközben a szorgos kéz dolgozik, itt villogna csak igazán. A finoman kidolgozott, míves, apró részletekben leledző világ felhőtlen kacaja és kesernyés humora éppúgy magával ragadja – lásd a tizenkét rézkarcból álló Sámán-ciklust (1989-1991) –, mint a drámaian nagy vonalakkal a tárgyvalóságból káprázatos emelkedettséggel mítoszt szövő szénrajzainak filozofikus összetettsége.

Ez utóbbit illetően, ha látjuk, hogy „kit” és mit ringat a Bölcső, vagy mit őröl a Kőmalom (mindkettő 2007) – az egyik a klasszikummal, ugyanakkor a metropolisszal van barátságban, a másik pedig a „szúrósságával” figyelmeztető organikus léttel –, azonnal előttünk a képi-filozófiai gondolkodás emelkedőjének nem egy lépcsője. A szénnel fölvitt vonalpászmák, a bennük feszülő dinamikával, már korábban is valaminő táguló-robbanó univerzumról regéltek – Maghozó (1995) –, s mutatis mutandis mintha ezt folytatná, azonos struktúrával, az említett későbbi grafikák nagy következetességgel fonódó vonalhálója is.

 

 

 

 

 

 

 

 

Az absztrakciónak nem híve, számára a figuralitás, a lelkiekkel enyhén dúsult alakrajz lesz a látva láttatás fókusza. Hol elegáns vonalvezetéssel jut közelebb a szépség nyitottan is titkos tárnáihoz (Angyal lovon – 2018. szén, kréta), hol pedig szinte a karikatúra torzító eszközeit alkalmazva vall egy izgalmas mozgás-színházbeli produkció rá gyakorolt hatásáról (Jel-színház-ciklus: Széthordás – 2001, szitanyomat). Jóllehet itt-ott a szándékolt profanitás adja a közlendő lényegét – az 1995-ös olajképén, a Péter kakasán a mitológiai alapozás ellenére jobbára 1956 gyermekhősei jutnak az eszünkbe –, képarzenáljában fölöttébb, minden humor ellenében, a szenvedés-élmény játssza a fő szerepet. Ennek lehet visszafogott, töprengő változata – ilyen a 2015-ös Karácsonyfa sirató (diópác) magányos öreg férfija –, és a Krisztus golgotai megfeszítettségét idéző olyan döbbenetes „lázrajz” is, mint a Korpusz (1983, akvatinta). De ugyancsak ebbe a vonulatba sorolható, megint egy korai alkotás, a szintén foltmaratással készült Angyalok zuhanása (1983, akvatinta). Pétër Lászlót, érthetően, mert a szakmának mesetere, néha hatalmába keríti a foltvarázs – kell-e ehhez jobb, meggyőzőbb bizonyíték, mint a tükrözés káprázatát magán viselő Észak-Dél kép (2002), vagy a Lángoló égtájak (200) – mindkettő akvatinta.

Egy képzőművésznél, főképp, ha nem a nonfiguratív ábrázolás a kenyere, rengeteget számít a rajztudás. Pétër László könnyed kézzel, csaknem a figura érhálózatába merülve, teszi jellegzetessé alakjait. Egyik rajzán megint csak mítoszi kapukat nyitogat – Égberagadás (1995, tus, diópác) –, a másikon pedig, profán módón, földbe gyökerező alakot lát el angyalszárnyakkal (Hüllő – u. a.). A két 2010-es tusrajz közül az egyik, a Gardonok, eme megjelenítési módnak a leegyszerűsített változata. Viszont a folthatásában is izgalmas szállongó angyal már testi valójában közvetíti azt, ami az alkotóművész számára bizonyos ihletadó ajándék (Múzsa).

A linóleummetszetek közül leginkább az Életfa, csónakkal (2014) tetszik. Annak is a tömött felülete. A mítoszi jelkép eme grafikán az organikus táj központi eleme; úgy vágja ketté a sejtelmességében is derengő vízpartot, hogy a kompozíció egésze csaknem emberi portrét formáz.

Főkép: Észak-dél

1. kép Biotájkép, akril, 2015, 46x60 -  2. kép Testtérkép, akril, 2016, 46x60  -  3.kép Ködlovak, akril, 2011, 50x60 - 4. kép Maghozó - 5. kép Lángoszlopok  - 6. kép Szakadó-kép, szines linó, 2010-11. - 7. kép Sámánfa, totem  - 8. kép Múzsa - 9. kép Gardon -  10. kép A zentai kecske, olaj, vászon,2017, 40x60 - 11. kép Angyalok bukása, zuhanás,  aquatinta

További képek