A világ tele van mézeskalácsházakkal

Coraline találkozása Ascher Tamással a Budapest Bábszínházban.

A bábszínház ma már nem nagyon rejtegeti a színészt, úgyhogy szinte várjuk: mikor tűnik föl a Budapest Bábszínház Coraline- előadásában. De a színész végig rejtve marad, nem jön elő, csak a tapsrendnél: a Coraline klasszikus, nagyon szép – és szépen elmesélt – „igazi” bábelőadás, amely a csodák megteremtéséhez beveti a nagyszínpadi tereket a végtelenbe tágító, voltaképpen tényleg „mindenre képes” filmes animációt is. A nagy térben – a realitásban egy többlakásos emeletes ház helyiségeiben - mozgó kézibábok pedig pontosan érzékeltetik az ember és a környezet arányait, az ember „világba vetettségét”. Az előadás rendezője Ascher Tamás. És amint ezt a nevet kimondjuk, rájövünk, hogy ez a Coreline-adaptáció egyszerűen nem is lehet más, mint klasszikus, szép – és szépen, minden ízében pontosan elmesélt – „igazi” báb/előadás. Ascher Tamás – amint az a rendezői ajánlóban, a színlapon is olvasható – Jancsi és Juliska-parafrázisként olvassa-értelmezi a történetet, amelyben „a 12 éves Coraline családja Londonból egy régi, unalmas, vidéki házba költözik. A szülők állandóan dolgoznak, így a kislány egyedül fedezi fel a környéket: megismerkedik a ház fura lakóival és egy barátságtalan macskával. Felfedezőútja során talál egy kicsi, befalazott ajtót, amely nem vezet sehová. Ám egy éjszakán a titkos ajtó kinyílik, és Coraline hamarosan egy másik világban találja magát. Ez a világ mintha tükörképe volna Coraline otthonának, csak éppen itt soha nem esik az eső, sült csirke és süti van vacsorára, minden színes és szórakoztató. (…)” Egy darabig. De Coraline gyorsan rájön, hogy mennyire talmi és üres ez a csábítás; szabadulni szeretne – és kiszabadítani a boszorka, a „másik anya” által elveszejtett lelkeket. Viszont: „A világ tele van mézeskalácsházakkal”, hangzik el a felnőtteknek szóló intelem az előadásban. Vigyázat.

Régi törvény, hogy minden adaptáció értelmezés; és bár az alapmű meg a feldolgozás összevetése szinte kínálja magát, nem biztos, hogy ez az összevetés (mint az a kicsi ajtó) elvezet valahová. Mégis. A regény szerzője Neil Gaiman, a Coraline magyar fordítása 2009-ben készült a 2002-es New York-i kiadás alapján (a fordító Pék Zoltán, a kiadó az Agave Könyvek). A bábszínpadi átiratot az előadás dramaturgja, Gimesi Dóra jegyzi. Nyilvánvalóan az ő pontos és érzékeny munkája alapozza, dúcolja alá az előadást. Az átirat magától értetődő természetességgel fordítja át színpadi dialógussá, narrációvá a történetet (Coraline például itt hangos hajónaplóban rögzíti felfedezőútjai eredményeit), tulajdonképpen csak néhány ponton van elmozdulás. De ez a néhány pont alapvető hangsúlyváltásokat eredményez. A színpadi Coraline életéből például hiányzik az a momentum, hogy édesanyjával vásárolni megy: iskolai egyenruhát kell beszerezni, múlik a nyár, mindjárt kezdődik a tanév. Ennek a momentumnak a hiányában a történet lényegében elveszíti beavatás-jellegét, a nagy próbatétel – határátlépés, átmeneti rítus - után hiányzik belőle az a típusú megnyugvás (az érettség bejelentése), amely a regény zárlatát jellemzi: „(…) Új iskolai egyenruhája a székre volt kiterítve, hogy reggel felvehesse. Az első iskolai nap előtti éjjel Coraline általában nyugtalan és feszült volt. De most arra jött rá, hogy nincs már az iskolában semmi, amitől félne.” Ezen a ponton a Coraline-regény összecseng egy kicsit a Garmann nyara című Stian Hole-kötettel, bár ott az iskolába indulás maga a határátlépés. A Garmann nyarából nemrég a szombathelyi Meseboltban készült kiemelkedően szép előadás. Ráadásul a szerzői attitűdök között is van hasonlóság: valami finom, tárgyilagos és szemérmes, szemlélődő szeretet süt a Coraline-ból és a Garmann-sorozatból is; mindenféle minősítés nélkül. A szombathelyi előadás megőrizte ezt az attitűdöt. A határátlépés – a felnövés – azzal jár együtt, hogy Garmann és Coraline megtapasztal, megsejt valamit a halandóságból.

 

 

 

 

 

 

 

A Coraline-előadás hangszerelése kicsit más. Ha a regény hangneme „mollb”, az előadás inkább „dúrban” szól. Coraline tűnődése eltűnik, a harc a boszorkánnyal kevésbé az éles helyzetekben „helyesen cselekedni” imperatívuszából, mint inkább a kislány alapvető vagányságából adódik. (Caroline-t akart írni, mondja a szerző a regény bevezetőjében, de elgépelte: Coraline lett belőle. Ez a csere a jel – pont Coraline az a kislány, aki ezt a beavató kalandot átéli.)

Az iskolai egyenruha megvásárlása helyett van egy jelenet a Coraline-előadásban, amely a regényből hiányzik: a boszorkánykaland után – hogy, hogy nem – az elfoglalt szülők levegőhöz jutnak, és megígérik Coraline-nak, hogy hamarosan elmennek együtt kirándulni. Ez a happy end (miközben azért a boszorkány elszabadult keze ott kopog a kertben). A szándék érthető – és hát a szülőknek nagy a felelősségük -, de a regényből ezen a kifejtett módon hiányzik mindenféle tanító jelleg. Pont az a lényeg, hogy bár Coraline egyedül fedezi föl a régi házat – új lakóhelyét -, és a szülei nagyon-nagyon-nagyon elfoglaltak, azért mindvégig biztonságban érzi magát mellettük. A kapcsolatuk – evidencia. A beavatás a regényben mintha kicsit másról szólna; és mindenképpen szemérmesebben.

 

 

 

 

 

 

 

Így vagy úgy: nemcsak nagyon szép, pontosan és szépen elmesélt előadás a Coraline a Budapest Bábszínházban, hanem furcsa nyugtalanságot is hagy maga után (és ez így van jól). Khell Zsolt emeletes díszletháza gördülékenyen teljesíti küldetését: az egészen hétköznapinak látszó titkos ajtó kitárulásának, becsukódásának ritmusára nyílik szét és zárul össze a praktikus szerkezet. A bábszínpadon megjelenő reális világtól úgy különül el, hogy mégis passzol hozzá a Juhász András által jegyzett animáció, amely tényleg maga a varázslat. Sokáig megmarad például az egyszerre mozgásban lévő és mozdulatlan kép, ahogyan a Spiegl Anna napsugaras, csibészes hangján megszólaló, kicsi Coraline hetykén áthalad az időről időre megnyíló, hullámzó, lüktető „időfolyosón”. A bábtervező Hoffer Károly, aki (ismét) létrehozza a tökéletes színészt: bábfigurái úgy reálisak, hogy van bennük csipetnyi elrajzolt groteszkség. Ez a titkos groteszk – vagy eleve elvarázsoltság – bomlik ki az ajtó mögötti varázsvilág torzított hasonmás-figuráiban. A leglátványosabban Mr. Bobo – Hannus Zoltán - a nagyszínpadot betöltő, a térben lebegő hasonmásában, akinek a két keze meg a feje mintha önálló életet élne, miközben egércirkuszát (vagyis patkánycirkuszát) működteti. Sokáig birizgálja a fület meg a lelket az ajtón túli világban (foghegyről) beszélni képes Macska – Márkus Sándor – hangjának ironikus selymessége. És sose tudhatjuk, mikor tűnik föl a szomszédban egy Spink kisasszony – Kovács Judit – meg egy Forcible kisasszony – Ellinger Edina/Kovács Katalin -, ezek a régi, szép időkre emlékező, elvarázsolt színésznők. (Kezük ügyében a mesekoreográfia szerint a hőst segítő lyukas kő.)

De hiába is szeretnénk, arra a csodára úgyse derül sose fény, hogy voltaképpen mi történik ilyenkor a színfalak, a paraván mögött. Így aztán a Coraline-előadás legszebb pillanata mégis az, amikor a fináléban előtűnnek a színészek, hogy meghajoljanak.

(Most már csak az a kérdés, hogy mi legyen a világban éldegélő gombszemű plüssmackókkal. Talán ők is mind elvarázsolt, elveszejtett lelkek, mint Emily, Bobby és Jimmy, akik a megmentőjükre, Coraline-ra várnak? Előfordulhat.)

Fotó: Budapest Bábszínház - Éder Vera

Coraline – Budapest Bábszínház

(nagyszínpad, 120 perc, egy szünettel)

Írta: Neil Gaiman

Bábszínházi adaptáció: Gimesi Dóra

Zeneszerző: Kákonyi Árpád

Bábtervező: Hoffer Károly

Díszlettervező: Khell Zsolt

Animáció: Juhász András

Rendező: Ascher Tamás

Coraline: Spiegl Anna

Anya: Pallai Mara

Apa: Ács Norbert

Macska: Márkus Sándor

Spink kisasszony: Kovács Judit

Forcible kisasszony: Ellinger Edina/Kovács Katalin

Mr. Bobo: Hannus Zoltán

Emily: Pájer Alma Virág

Bobby: Szolár Tibor

Jimmy: Barna Zsombor

Továbbá: Juhász Ibolya, Kovács Katalin, Ruisz Judit

Bemutató: 2019. január 17.

(Az írás a január 19-én látott előadás alapján készült.)

További képek