Vitára fel, aki bábos!

Art Limes | 2019-02-12

Dilemmák, kérdések, felvetések a hazai bábjátszásról. A vita szakmai irányítója Nánay István színháztörténész, kritikus.

A kecskeméti bábfesztiválok alatt nemcsak, sőt nem elsősorban a hivatalos fórumon cserélnek eszmét az alkotók, hiszen ott minden a szakmáról szól. Érthető hát, hogy minden alkalommal számos művészi és/vagy technikai téma szóba kerül, de ezek a beszélgetések és viták a találkozó utolsó napjával többnyire félbeszakadnak. Az elmélyült és folyamatos szakmai párbeszédre ugyan mindig volt igény, de nemigen akadt ennek olyan fóruma, amely lehetőséget adott volna a különböző témákban megszülető vélemények közlésére és ütköztetésére.

Az Art Limes online felülete mostantól szeretne ilyen platform lenni. Azért mostantól, mert a legutóbbi kecskeméti találkozón látottak két alkotót is arra ösztönöztek, hogy sarkosan megfogalmazzák azokat a benyomásaikat és kétségeiket, amelyek konkrét előadásokon túlmutatva általános szakmai dilemmák körbejárására ösztönözhetnek.

Felkérünk tehát minden bábos alkotót – rendezőt, színészt, tervezőt, zenészt, dramaturgot, igazgatót, bábkészítőt és másokat –, hogy éljen a lehetőséggel és fejtse ki egyetértő, megerősítő vagy vitázó véleményét mindarról, amiről elsőnek Csató Kata és Szentirmai László elmélkedik.

Éljünk a felkínált lehetőséggel!

Legyen élő, folyamatos és kulturált vitafórum az Art Limes online folyóirat!

Várjuk az írásokat az info@artlimes.hu, vagy az art.limes.szerkesztoseg@gmail.com email címekre!

A vita szakmai irányítója Nánay István színháztörténész, kritikus.

 

Vitandító1.

Szentirmai László - Báb vagy Bábos?

Levél Hajninak és Rékának

A magyarországi bábjátszás évek óta egy trendinek mondott vágányon halad, de szinte senki nem gondol bele, hogy hova mélyednek a gyökerek.

A bábszínház inkább vizuális műfaj, képzőművészeti termék, mint drámai. Edward Gordon Craig-et idézve: „A bábszínházban a színészi átélés, a valóságos akció eleve ki van küszöbölve... A bábu nem mímeli az embert, csak jelenti vagy jelképezi”. Másutt ráerősít: „A bábu csak szimbólum és nem személyiség.” Kosztolányi Dezső szavai is intőek: „Kiváló tulajdonságuk a báboknak, hogy nem élnek. Ennél fogva mindentől függetlenül jelképezhetik az életet.” Mármint az élni képes élő jeleként. Jelként, amelynek sorsa van. Urbán Gyula szerint „egyetlen mozgásból táplálkozó jel van a világon, és ez a halott anyagból eszkábált bábu, mely mivel sorsa, végzete is van, másodszor is meghalhat a színpadon.” Egyébiránt Craig a színjátszó stílus megújítását keresgélve akadt a bábszínházra, nem vesztve szem elől a bábművészet legjellemzőbbjét, a stilizáltságot. Itt a magyarázat arra, hogy micsoda káprázatos ívet járt be a bábszínház a XX. század utolsó negyedéig anélkül, hogy bárki is a szemére vetette volna: esetenként adós marad a drámaiságnak ama fokával, amit a színház sajátjának tekintünk.

Tehetségek sora – közöttük Teschner, Picasso, Luigi Veronesi, sok magyar, például Blattner Géza vagy A. Tóth Sándor – vette ki részét a bábszínház megújításából. De senkinek sem jutott eszébe a bábmozgatót bevinni a díszletbe. Pedig ekkoriban már ismeretes volt a japán bunraku. Én már a múlt század hetvenes éveiben láttam olyan kezdeményezéseket, ahol szemünk elé kerültek a bábosok, de mindenki igyekezett belemosni őket a háttérbe. Félmaszkos játékosok „díszletszín”-öltözetben mozgatták a 30-60 centis figurákat, vagy a feketeszínházként ismeretes technikához menekültek. Elől, reflektorfényben tündököltek a bábok, mögöttük koromszín plüssben szenvedtek a játékosok. Ma viszont azt látjuk, hogy két-három játékos izzadt nyüzsgésben kelt életre egy-egy figurát. Miattuk kell a díszletvilágot akkorára és olyanra tervezni, hogy abban ezek az embertestek elférjenek. Még jó, ha az emberek kezében báb van, mert akkor az már bábszínház. (Tényleg az?)

A bábu az az objektum, amelynek vinnie kell a lényeget. Bábszínházban, a bábszínházi térben ez evidencia, nem lehet sem tűnődés tárgya, sem kacskaringózó esztétizálás alapja. Hogy egy térkompozíciónak, amely befogadja a benne lezajló művet, egységesnek és arányosnak kell lennie – ez vizuálesztétikai evidencia. Ennek ellenére előadások sorában a bábu fuldoklik a köré teremtett monumentális és korántsem arányos terekben. Van, de kevés az igazán eltalált mértékviszony.

A gyerekszem a kulcs! A bábszínház nem pirula. Vagy ha igen, akkor afféle „elő-pirula”. Valami, amit a lélek, a tudat épüléséért ajánlatos szedni. Olyasmi, amire később a személyiség a tudatos önfejlesztés során támaszkodhat. Ebben az életkorában az ember „érezve ért”. Akkor hát ne hatalmasodjunk a figurák fölé, elé.

Legyen eldöntött a harc: a bábu és a bábos között a primátus a figuráé! Példát adhatnak a múlt század hatvanas-hetvenes évei, amikor a drámaiság és az izmosodó vizualitás között folyó dominancia-küzdelem hozott áttörést, fellendülést. Újra kell gondolni, XXI. századian kell átfogalmazni a bábszínház eszközrendszerét, immanens közegét! Túl kell látni a bábszínpadi akrobatikán, a testre fókuszált diktatúrán!

(Az viszont jó, hogy a bábművészet területén újraéledt és itt-ott virágokat hoz a zene. Kinevelkedett egy nagyszerű zenészcsapat – szólisták, együttesek –, akik a legkülönfélébb módon támogatják a színpadon megéledő műveket - legyen az in vivo akusztikus burok teremtése pillanatról-pillanatra, vagy a vezérlőfülkéből beadott soundtrack.)

 

Vitandító2.

Csató Kata- Komfortzónán belül és kívül

Sokan hiányérzettel álltunk fel a kecskeméti találkozó után. Ezért arra gondoltam, hogy megpróbálom megfogalmazni, mi lehet ennek a hiányérzetnek a gyökere. S egyúttal szeretnék közös gondolkodásra hívni mindenkit!

Mindannyiunk számára világos, hogy nehéz időszak kellős közepén állunk (és nem lehet tudni ez az időszak meddig tart és milyen kényszerítő körülmények között hozzuk meg következő kompromisszumainkat). Mindenki komoly gazdasági gondok között vergődik, akár magán, akár intézményes színházról legyen szó. De ezekben az időkben sem feledkezhetünk meg a misszióról, amiért ezt a műfajt választottuk. Mindannyian szeretnénk a szakmánkat komolyan venni, és abban bízunk, hogy munkánkat a közönség pozitívan fogja elbírálni! Talán túl érzékenyek vagyunk – nem csak művészi tekintetben, de szociálisan is. Vannak, akikről gyorsan megfeledkezik ez a szakma. Döbbenten tapasztaltam, hogy például a sokoldalú színész, Futó Ákos hiába bizonyított hosszú éveken keresztül, ez az ember ma a szigetországban fizikai munkával keresi a kenyerét. (De ide sorolhatnám Tengely Gábort és még sokakat.) Tiszteletben tartom mindenkinek a személyes döntését, de ahhoz, hogy valaki egy ilyen horderejű döntésre jusson, nagyon komoly szakmai hiányérzet, illetve bizonytalanság vezet.

Nem tudom, hogyan lehetne megállítani azt, hogy jó szakembereinktől kelljen megválnunk, de szeretném jelezni: nem rendelkezünk biztonságérzettel. Nem tapasztalom, hogy ez a szakma meg tudná védeni a számára fontos vagy fontosnak mondott, tartott művészeit. Máshogy közelítve: nem tudja ez a szakma megfelelően kommunikálni azt, hogy fontosnak ítélünk valakit, nincs olyan platform, ahol a pozitív szakmai vélemények elhangozhatnának.

De említhetem a fiatalok helyzetét is. Nagyon nehezen tudnak megmutatkozni. Például másfél évvel ezelőtt öt bábrendező végzett. Közülük kevesen kaptak eddig esélyt a bizonyításra. Pedig van mondanivalójuk, érdekesen szemlélik a világot, és nem rejtik véka alá a gondolataikat, ha kapnak lehetőséget a megnyilvánulásra.

A kecskeméti fesztiválon Marek Waszkiel azt kérdezte, hogy miért ragaszkodunk ennyire a biztonsági öveinkhez. Nem értettem a kérdést. Kifejtette, hogy szerinte az a frissesség, az a dinamika, amivel berobbantunk tíz-tizenkét évvel ezelőtt, elhalványult, megszokottá vált, és ez annak tudható be, hogy megtanultuk a szakmát, és beálltunk a sorba kiszolgálni a néző, a színház, a színészek igényeit. Eleinte tiltakoztam, de rá kellett jönnöm, igaza van. Nem kiugróak az előadásaink. Nem áll szándékunkban provokálni (tisztelet a kivételnek). Nem tévedünk ingoványos talajra. Szolgálunk. Kiszolgálunk. Amikor megpróbáltam megfogalmazni, mivel lehetne ezt a biztonsági öv szimptómát megszüntetni, a közös gondolkozásban találtam meg a választ. A futószalagra önszántunkból állunk rá azzal, hogy a felkérésnél nem kérdezünk vissza: miért rám gondoltatok? Milyen évadtervbe kellene az előadásomnak beilleszkednie? Ne csak arról szóljon egy felkérés, hogy „a következő ovis bérleti előadást, kérlek, Te csináld meg, hozhatsz bárkit (tervező, zeneszerző, író, dramaturg, koreográfus stb.)”. Legyenek kihívások az előadások!

Miért nincsenek kurzusok a színészeknek, ahol tovább fejleszthetik magukat (természetesen itt is tisztelet a kivételnek). Miért nincsenek olyan közösségépítő események, ahol jobban összekovácsolódhatnánk? Ha olyan jó karban lévő színészekkel dolgozhatnánk együtt, akiknél nem kell azon aggódni, hogy vajon képes-e megugrani azt a bizonyos lécet, akkor sokkal izgalmasabb előadásokat tudnánk létrehozni.

Sok esetben az igazgatói víziókat is hiányolom. Nem látom, hogy ki mit tervez a társulatával. Ha ez meglenne, nem sablon megrendelések lennének, amire sablon rendezői ajánlatok a válaszok, amiket sablonszerű kivitelezés követ, s így kevés esély van a megújulásra, a továbbgondolásra. Természetesen tisztában vagyok azokkal az adminisztrációs és gazdasági terhekkel, amelyekkel minden színházigazgató küszködik nap, mint nap!

Most, amikor újra kell gondolnunk működési elveinket, szeretnék mindenkit arra biztatni, hogy ne csak gazdasági alapon tegye fel a kérdéseket, hanem művészi alapon is! Keressünk lehetőségeket a megfrissülésre! Keressünk több lehetőséget a közös gondolkozásra! Keressünk lehetőséget a felelősségvállalásra! Keressünk lehetőséget arra, hogy ez a színházi műfaj ne „embertelenedjen, művészietlenedjen el”!