Vitára fel, aki bábos! - Boráros Szilárd hozzászólása

Dilemmák, kérdések, felvetések a hazai bábjátszásról. A vita szakmai irányítója NÁNAY ISTVÁN színháztörténész, kritikus.

A báb jól van!

Bár nem szoktam véleményeket írni, most kivételt teszek. Véleményemet befolyásolta Miladával rögtönzött parázs vitánk, ami inkább egyetértésekbe torkolt, de mivel én írom, tekintsük az én véleményemnek.

Két sértődött írást olvastam, mind Kata, mind Laci kihelyezi a probléma megoldását – - valaki csináljon valamit, legjobb, ha olyat és úgy, ahogy nekik tetszene. Ez tipikus közép-európai „jobbágy”-gondolkodás, amelynek alapja, hogy elveszítette vagy meg sem találta a hitet, hogy befolyásolni tudja saját élete alakulását.

Lacival nem akarok polemizálni, mert amit kiérzek az írásából, az egy vallás, az az ő hite. Ami még kitűnik belőle, az egy sajnálkozás az elmúló idő fölött, amikor erős, tettre kész és fiatal volt. Craig, Kosztolányi és mások körkörös idézgetésével egy virtuális világot hoz létre, ami számomra benne ragad a maga nehezen érthető elméleti világában.

Katával abban tudok egyet érteni, hogy én sem látom a színházak koncepcióját, hosszútávú dramaturgiai irányvonalát. De látom ezt a koncepciót rendező, dramaturg vagy tervező kollégáimnál. Markó Róbertnél (a Kata által említett osztályból), Somogyi Tamásnál (oldalágon beúszott és mezőnyt vert), Veres Andrásnál, Schneider Jankónál, Boráros Miladánál, Rumi Zsófinál, Michac Gábornál… Nincsenek sokan, de a szakmában harminc éve se volt több meghatározó alkotó, vagy még ennyi se. Nem kell velük azonosulni, de nem lehet fölöttük átnézni.

Ami a „gazdasági gondokat” illeti, egyetértek azzal, hogy nincs az a pénz, amit ne tudnék elkölteni! A mai helyzet nyilvánvalóan összetett, és nincs szándékomban kibogozni. Amit viszont látok és jónak tartok, az a meglévő források hatékonyabb felhasználása. Gondolok a koprodukciókra (akár intézményes, akár független társulatokkal) és a független társulatok előadásainak befogadására. Mindkét esetben százezres méretű „megtakarítások” valósíthatóak meg. Ezeket a forrásokat új produkciók költségvetésébe lehet visszaforgatni, és ez nagyobb anyagi juttatást is eredményez az alkotók számára. (Vaskakas, Mesebolt, Griff, Ziránó, Kezeslábas, Magamura, Hepp Trupp...), Én ezen a téren is derülátó vagyok.

A „biztonsági övek” kérdésével sem tudok azonosulni. Egyrészt a fesztiválon is voltak előadások, amelyek nem ebbe a kategóriába tartoznak (Lúdas Matyi, A császár új ruhája, Lepkeoroszlán), másrészt nem feltétlenül a kísérletező produkciókat hozták el a színházak (például a Griff Ide-Oda című előadása otthon maradt).

„Kurzusok bábszínészeknek – tisztelet a kivételnek”. Egyrészt Kata írása mellőzi a konkrétumokat (a tisztelet a kivételnek-szöveget én alibi szövegnek tartom, hogy „ki ne hagyjak” valakit), másrészt annyi kurzus van, amennyire igény van. Mi a vágy valós tárgya? Miért  kellene csak az intézményes színházakban gondolkodni (például a Griff Ide-oda-előadása egy közös workshopra épül), ha kurzust akarunk, hirdessük meg. Én is ezt teszem többedmagammal Hottón: például Bread and Puppets Theater – kantastoria kurzus, térgenerikus színházi műhely, kesztyűsbáb előadás zalai falvakban (Tasnádi István: Közellenség). Nem érzem a hiányt.

A sok felszólítás helyett – hogy mit kéne csinálnunk –, én a csinálást választottam, és ez bevonzotta a hasonlóan gondolkodó alkotókat, így anélkül, hogy tanácsot adnék, üzenem: a báb jól van, a bábszínház él.

NO PARA!