Vitára fel, aki bábos! Csató Kata válasza Boráros Szilárdnak

Úgy gondolom félreértettél. Én nem másoktól várok megoldásokat. Nem sértettségből írtam le a gondolataimat, ellenkezőleg. Fontosnak tartom őket és fontosnak tartom egy szélesebb körben megvitatni azokat. Természetesen nem mindenki fog velem egyetérteni, de nem ez a cél.

Egy fórumot szeretnék teremteni, ahol akár számomra, akár mások számára fontosnak tartott bábos gondolatokat megfogalmazhatunk. Ez nem hárítás. Ez nyitás. Nyitás egy olyan világban, ahol az emberek nem állnak ki saját magukért. Nyitás egy olyan közösségben, mely azt vallja magáról, hogy nyitott, mégis zárt ajtók mögött fuldoklunk, és nem is tudunk arról, hogy mellettünk a másik is ugyanebben a cipőben van. Nyitás egy olyan rendszerben, amely nem engedélyezi a nyitni szándékozó gondolkozókat és nem szívleli azokat a szakmákat, amelyeket nem irányíthat centrálisan.

Hosszú évek óta szenvedünk attól (mint más szakmák is), hogy nem tudunk érdekérvényesíteni. A jelenlegi politikai helyzeten, és a társadalmi gondoktól túlfűtött jelenidőn nem tudunk változtatni. Azon viszont igen, hogy a szakmánkat újrafogalmazzuk (már, ha szükség van rá) és egy olyan – mindenki számára érthető és átlátható, sőt vállalható – utat választunk, ami megerősít bennünket. Én most ezt az utat a kommunikációban látom. És igen, úgy gondolom, hogy ez a szakma megérdemli, hogy feszegessük a határait – hiszen ki más, ha nem mi tesszük ezt! Nem mutogatni szeretnék és nem személyeskedni, ezért írtam kevés konkrétumot, mert az általam felvetett felelősségvállalási kérdéskörbe nagyon sok minden tartozik.

Például az általam említett koncepcióhiány is rajtunk múlik. Azon múlik, hogy nekünk fontos ez a kérdés, vagy sem. Ez alatt nemcsak az igazgatókat értem, hanem a rendezőket, tervezőket, színészeket, alkotókat. Ennek is közös ügynek kellene lennie.

De a gazdasági kérdések alól sem szeretném magam kihúzni. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy az állami támogatás nem elég egy évadhoz. De az állami pályázatokon kívül szerintem kevesen vesznek igénybe más lehetőségeket, pedig a tendencia nem fog változni – egyre több előadást kell létrehoznunk egyre kevesebb pénzből. Vajon fel vagyunk készülve? Fel vagyunk készülve egy olyan világra, ahol az állam nem akarja „eltartani” az intézményeit? Tisztában vagyunk az egyéb lehetőségekkel és tudatosan nem használjuk azokat?

Tudom, hogy a „biztonsági öv” fáj. És nem a kísérleti színházat gondolom a „biztonsági öv zónán” kívülinek. Egy rendszerről beszéltem, amelyben nagyon hasonló dolgok születnek. És igen, természetesen itt is vannak kivételek, de számomra az a hangsúlyosabb kérdés, hogy szeretnénk, ha a szakmánk biztonságos lenne. Valóban lehet ez a célja egy művészeti intézménynek?

Ezért arra kérek, sőt buzdítok Mindenkit, hogy szóljon hozzá a gondolatainkhoz, mert csak akkor lesz ebből érvényes párbeszéd, ha többen vagyunk a körben!

Kata