Vitára fel, aki bábos! Akinek inge...

Horváth Márk | 2019-02-24

A gyerekcipő, amiben járok ebben a szakmában, kicsit szűkös, ezért is írtam most Nektek, Önöknek. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert mind a színházcsináló (színész), mind a színházkészítő (tervező, bábkészítő) oldaláról szemlélhetem a szakmánkat. Ezen kettősség mentén fogalmazom meg gondolataimat a vitaindítók írásai kapcsán.

Szentirmai László idézi Edward Gordon Craiget, Kosztolányi Dezsőt és Urbán Gyulát, akik a figura színpadi életét definiálják. Konklúzióként áll, hogy az idézetekből kiolvasható a huszadik századi bábszínházi esztétika, melyben a forma és a figura olykor „adós marad a drámaiság ama fokával, amit a színház sajátjának tekintünk.” Én azt gondolom, hogy a bábszínházi stilizáltság éppen azon a drámai fokon működik, mint a színház stilizált világa. Nem tennék különbséget drámaiság tekintetében a színészi játék és a bábszínházi cselekmény között. Mert míg a színész megmutat egy érzelmet a színpadon, amit a néző értelmez, és az abból fakadó gondolatai és a saját életére való reflexiói eredményeként megrendül, ugyanazt a hatást tudja kelteni a bábszínpadon megjelenő egészen konkrét haláljelenet, amikor a szereplőnek valóban lehull a feje. De ezt minek is magyaráznom magunknak. A bábszínházi előadás befogadása eleve egy stilizált gondolkodást igényel, magasabb fokú elvonatkoztatást, mint a hagyományos értelemben vett „prózai színház”. Mindemellett nagyobb élményt ad a metaforák és metonímiák megfejtése.

Írja azt is Szentirmai László, hogy egy bábszínházi előadásban a bábok élvezzenek prioritást, és emellett egy formai elvárást fogalmaz meg: a paravános bábjátékot preferálja. Az, hogy nincs paraván, nem jelenti számomra a figura másodlagossá válását, mert bábszínészként az a munkám, hogy a bábot helyezzem magam elé, általam éledjen meg. Animálhatom alulról, oldalról, felülről, belülről vagy akár hátulról, színészként minden esetben a bábot kell szolgáljam. Olyan esetekben is, amikor koncepciózusan előtérbe kell kerüljek valamilyen rendezői esztétika, koncepció vagy akár ettől független, de a bábhoz kapcsolódó filozófia miatt. Azt érzem, hogy a báb nem kötöttség, hanem egyfajta szabadság. Ahogy a prózai szerepekben is szabadságot él meg a színész, hogy bármit megtehet. Nos, a báb tekintetében sokszorosan igaz ez, nyilván szükséges hozzá az a fajta elvonatkoztatási készség, hogy bábosként a rendező vízióját lássam, ugyanazt a mozit nézzük mindketten. Csak én, mondjuk alulról, ő meg szemből.

Tovább gördíteném a rendezőkkel kapcsolatos felvetéseket is, melyeket Csató Kata, illetve Kovács Géza fogalmazott meg. Azt gondolom, a bábszínházi szakma (és semmilyen szakma) nem szociális biztonsági háló, amelynek feladata felfogni az épp lehulló kollégákat. Mindamellett fontosnak tartom azt, hogy rendezőink olyan tehetséggel és képességekkel rendelkezzenek, amelyek nem engedik lehullni őket. (Az egyéni kivándorlás más kérdés, és nem keverendő vagy keverhető össze a szakmai összeférhetetlenséggel. Hiszem, hogy ez a szakma nyitott bárki számára. Aki kilép belőle, vissza is térhet, aki új, mint én, nézelődhet, játszhat, tanulhat, írhat ilyen fogalmazásokat például.) Rendezőink tehetsége és képessége szüli azt a gondolatot, amely mentén színházat, bábszínházat óhajtunk létrehozni. Viszont, hogy ez a gondolat létrejöhessen, ahhoz értő rendezőkre van szükségünk. Kik az értő rendezők? Azok, akik átlátják a színházi gépezet működését, tudják színészeik kvalitásait, és ezekhez képest olyan anyagot akarnak színpadra állítani, melyhez gondolatilag és művészileg is hozzá tudnak szólni. Mondhatnánk: mindenki úgy indul neki egy próbafolyamatnak, hogy úgy érzi, e készségek birtokában van, és le tudja vezetni az adott darab színrevitelét. Ám a gyakorlatban mégiscsak felüti fejét az anarchia, vagy éppen a kedvtelenség. Ezekben az esetekben vissza lehet vezetni az okokat a fent említett erények egyikének-másikának hiányára. Megfigyelésem alapján nagyon gyakori az úgynevezett „cserbenhagyásos” rendezés. Értem ezt arra, mikor a rendező nem fogja kellőképpen kézben a szálakat, melyek a különböző színházi műhelyekhez futnak, illetve a színészből sem tud mit kihozni. A színészhez intézett instrukcióik elmaradnak vagy destruktívak. Ez nyilván nem szándékos, és nyilván tanulható. Így felkérném a kollégákat, hogy tanuljanak a hibákból, tanuljanak a „csak egy sör” mellett megejtett beszélgetésekből! Ám azok a rendezők, akik a kísérleti színház égisze mögé bújva próbálják leplezni felkészületlenségüket, kifejezetten rosszat tesznek a szakmának. Értsük meg, az, hogy egy rendező össze tud gyűjteni maga köré jó színházi szakembereket (tervező, zeneszerző, dramaturg, koreográfus, színészek) nem mentesíti a feladata alól. Ha egy produkció összeáll a különböző szakemberek egyéni vagy részegységnyi munkájával, még nem a rendező érdeme. A rendező érdeme az, ha úgy tudja szinkronizálni ezeket a munkafolyamatokat, hogy azok mind egy irányba mutatnak: az adott darab lehető legjobb formába öntése felé. Nem kell vitatni, a rendező munkája olykor kegyetlen: nem lehet engedni, hiszen minden kicsiny megalkuvással csorbul a cél: a koncepció maradéktalan megvalósítása. De ezzel vissza is kanyarodtunk: szükség van a remek, kikezdhetetlen koncepciókra, melyek kitalálása a rendező feladata.

Hozzunk hát létre olyan modern, és/vagy hagyománytisztelő előadásokat, melyek csúcspontjai lehetnek egy-egy társulat szakmai életének! Mindezt úgy, hogy a gépezet mindegy egyes tagja, rendező is, színész is tudja, mi a feladata, munkája. Azt hiszem, ezzel tudjuk előbbre lendíteni a kortárs bábszínházat, a mi színházunkat!