ANIMÁCIÓ/INNOVÁCIÓ - Manipulate 2019
Goda Móni | 2019-02-26 1184
Skócia egyik legnépszerűbb nemzetközi vizuális színházi fesztiválja idén tizenkettedik alkalommal került megrendezésre a Puppet Animation Scotland szervezésében. A főhelyszínt az edinburgh-i Traverse Theatre biztosította, egyes produkciókat azonban Glasgow-ba és még három közeli kisvárosba is eljuttattak.
A workshopokat, valamint egy egész napos szemináriumot is magában foglaló programot animációs vetítések színesítették, s a filmes összeállítás egyetlen napra korlátozódott, a helyi főiskola növendékeinek rövidfilmjeiből készült válogatás azonban a fesztivál teljes ideje alatt folyamatosan forgott a kanapékkal ellátott előtérben.
Az érdeklődő publikum összesen huszonhárom színpadi előadást tekinthetett meg, s ezeken túl több mint egy tucatnyi még „fejlesztés alatt álló” alkotással, illetve a munka folyamatával ismerkedhetett. Mi több, véleményezhette is azt: elismerését vagy épp hiányérzetét megfogalmazva bátorító/hasznos tanácsokkal láthatta el az arra meglepően nyitottnak mutatkozó alkotókat.
A rendszerint húsz-huszonöt percbe sűrített ízelítők jelentős része a Pillanatfelvételek [Snapshots1-2-3] sorozatába tagozódott. Az esetek többségében diplomaelőadásként is funkcionáló növendék-produkciók hármas csoportokba rendeződve kapták meg a pódiumot, és vele együtt a közönséget. Az elsődleges cél abban állt, hogy megmutassák, min dolgoznak és hol tartanak, majd egy előzetesen összeállított kérdéssor segítségével begyűjtsék a jobbára első visszajelzésként érkező nézői benyomásokat.
Hasonló céllal vonta be a tesztközönségként szerepbe kerülő jelenlévőket az ettől különálló, Próbaterem [Testroom] címen futó bemutató-kör is. Ennek során azonban neves helyi művészek ismertették aktuális foglalatosságaik tárgyát. Beth Hamilton-Cardus, Elspeth Chapman és Sonia Gardes, Lewis Sherlock, valamint Greg Sinclair az itt „próbára tett” projekteken – mint arra időközben fény derült – hónapok óta dolgoznak együtt egy Gavin Glover (Potato Room, Faulty Optic Theatre of Animation stb.) vezette, hétfő esténként tartott workshopon.
http://puppetanimation.org/what-we-do/testroom/
A kevéssé kidolgozott, ugyanakkor ötletgazdag próbálkozások mellett akadtak meggyőző, minden tekintetben színvonalas munkák. Ilyen volt többek között a Flawed Mandrake Theatre darabja: a Menedék [Shelter] a veleszületett szociális helyzet általi kiszolgáltatottságot tematizálása közben igen megrendítő szituációkat állított elő. Mélyen elgondolkodtatott például a zárójelenet képe, amelyben az öngyilkosságot elkövető báb testét egyszerűen lesöprik a színpadról, de nagyon találó a „emberi kedvesség után kutatok” feliratú tábla (kár, hogy még így sem érheti el a mellette sietve elhaladó járókelők ingerküszöbét), ahogy a gondosan megépített házakból egyetlen mozdulattal utcai szemétkupaccá forgatható kartondobozokból álló díszlet is.
Kiemelésre méltó továbbá Elspeth Chapman és Mező Borbála magyar nyelvet is játékba hozó előadása is. A szív álomba merült [The Heart is Asleep] címet viselő kétnyelvű produkció a Kaláka feldolgozásában megzenésített Éjszaka című Radnóti-vers ismerős dallamát dúdolva indít, hogy aztán a nagyméretűre projektált kézujjak táncán át a feszültséget egészen Weöres izzó galagonyájáig fokozva sziluetteken és levéltöredékeken keresztül idézze meg egy távolságot is áthidaló szerelem, egy megpróbáltatásokkal járó együttélés, valamint egy kényszerű elválás történetét. A jelenlét és a hiány mindvégig erősen dominál, meghatározza a darab formanyelvét. Nemcsak vizuálisan (a kivágatokon keresztül), de a verbalitás szintjén is – vajon kitöltik-e a látottak a szavak között tátongó réseket, mitől lesz elegendő kevés is a megértéshez?
Egészen más stílusban és intenzitással, de az egész emberiséget érintő folyamatOK végiggondolását kezdeményezte ugyanebben a blokkban a spanyol Almudena Calvo Antibiotikum Apokalipszis [Antibiotic Apocalypse] című munkája, amely egy élő test sérült végtagját megfertőző ‘superbacteria’ szempontjait taglalva – és végülis érvényre juttatva – hívta fel a figyelmet a bevett “gyógyító” eljárások veszélyes voltára.
Az 1978 óta működő Green Ginger társulat legújabb produkciója, amely alig egy hónappal ezelőtt debütált a londoni MIME fesztiválon, szintén egy emberi test belsejébe kalauzol. Az egy californiai rock-banda (Intronauts) nevét kölcsönző egész estés előadás érzékeny humorral járja körül a digitális kijelzők és más, hiperfejlett technológiai eszközök között élő ember elmagányosodásának egyre fenyegetőbb jelenségét. A probléma súlyát érzékeltetve, bár mégis felszabadító könnyedséggel teszi fel a kérdést: hová vezet az emberi kapcsolatok totális nélkülözése? Szinte az egyetlen, minden iróniától és komolytalanságtól mentes pillanat az, amelyben elhangzik a felismerést megerősítő mondat: „I’m sad.” („Szomorú vagyok.”) Ilyesféle diagnózis esetén nincs más opció: a „vezérlőpulthoz” kell gyógyírért fordulni; az agy azonban tiltott terület egy robot számára. Szerencsére megéri a vállalt kockázat és sikerrel jár az átprogramozási céllal indított küldetés. Végül beigazolódik, hogy – sok egyéb mellett – a táncolásra való képesség is olyasmi, ami nem gyakorolható embertárs híján, gépi instrukciók mentén.
Ugyancsak szokatlan megvilágításba helyezve – és helyezkedve – boncolgatja korunk társadalmi kérdéseit a Livsmedlet Theatre alkotópárosa. Az izraeli származású bábművész, Ishmael Falke és a svéd táncos-koreográfus Sandrina Lindgren kettőse is főszerepet oszt a testnek, amely itt – akárcsak az előző esetben – utazások helyszínévé válik. Ezúttal azonban nem a különféle szervek között száguldozunk az épp aktuálisan fellépő ellenséges támadások elhárítása érdekében, hanem sivatagokban, tengerpartokon, országutakon át bolyongva követjük apró, rögzíthető talpakon ácsorgó műanyagbábuk sorsát. A tájjá váló test Láthatatlan vidékek [Invisible Lands] címszó alatt magát az életet jeleníti meg. A privát szféra pillanatok alatt a nyilvánosság terévé alakul át: a kettő immár egybemosódik, szétválaszthatatlan egymástól.
Nézőpont kérdése csupán, miként észleljük, tapasztaljuk a minket körülvevő világot és hogyan tapasztaljuk mások jelenlétét benne. A lemesztelenített karokon, vállakon, hátakon és lábszárakon fel-felbukkanó, majd tovamenetelő parányi figurákat egyidejűleg látjuk a háttérben kifesztített vászonra vetítve is, csak ott lényegesen nagyobb méretben. A kiprojektált felület – amely betekintést nyújt abba, ahogyan ők látják az aktuálisan fennálló helyzetet – képeit többnyire híradásokat idéző hangfelvételek, valamint erőteljes fényhatások teszik átélhetőbbé. Az eltérő perspektívák, továbbá a lépték váltogatása a sérülékenység és a közöny tapasztalatának ambivalenciáját hozza létre, amelyet az otthonként megélt saját test bevonása csak tovább erősít. Az előadók zavarbaejtő közelsége teljességgel indokoltnak bizonyul, hiszen a test kitettsége nyomán egészen megrendítő hatást képes kiváltani. Többek között például a vízbefulladás(közeli) élményt már-már dühítő módon, az extrém valószerűséget választva közvetítő jelenetben. Az olykor rituális jelleget öltő, merevnek ható mozdulatok talán a bábukat és a kamerát leszámítva festékesdobozokból és néhány alapvető használati tárgyból álló kelléktár visszafogottságát hivatottak súlyozni – és ellensúlyozni egyaránt. https://vimeo.com/254922284
A fesztivál programjából természetesen nem hiányozhattak a klasszikusok sem. Kitörő lelkesedés fogadta a tizenöt éve alapított The Paper Cinema második „firka performanszát”, amelyet a társulat 2012-es Odüsszeia adaptációjának mintájára alkotott meg ezúttal Shakespeare – a balszerencsét elkerülendő, csak „skót darab”-ként emlegetett – legrövidebb tragédiája alapján. Az alig több mint kétezer soros szöveg kifejezetten sok színpadi instrukciót, hang- és látványelemekre vonatkozó utalást tartalmaz, amelyek révén a Macbeth bizonyára különösen vonzó alapanyagként kínálkozott a „megelevenített képregény” műfaj művelői számára. A dráma némafilmként is értelmezhető változatát az óriáskivetítő mellett – pontosabban előtt, mintegy amögé bepillantást nyerve – az azt itt-és-most előállító, a színpadot uraló sötétség dacára is hihetetlenül összehangolt csapatmunkát végző alkotók spontaneitást sem nélkülöző tevékenységét is végigkövethetjük. Három kamera, számos hangszer és persze: a „forg(at)ások” közben elboruló, elképesztő méretűre tornyosuló papírkupac: miközben azt sem tudjuk, hová kapkodjuk a fejünket (mi is lehet a leginkább megfigyelésre érdemes elem?), észrevétlenül merülünk el, legalább nyakig, a tizenegyedik századi királygyilkosságról, valamint annak következményeiről szóló történet egyszerre szórakoztató és hátborzongató légkörében.
[Fotó] forrás: Elrettentő eseteket leíró tanulságos mesékből nem egy került feldolgozásra és bemutatásra a Manipulate kistermében is. Egy viktoriánus korabeli rémisztő gyerektörténet szolgáltatta az alapötletet a szintén angol Invisible Thread (Láthatatlan Fonál) némiképp váratlan nézői interaktivitásra is számot tartó páros-produkciójához. A fesztivál programjában, amely – habár az ajánlott korhatár általában „tizenkettő plusz”-ban volt meghatározva – alapvetően az érett felnőtt-közönséget célozta, kivételt képező, élőzenével kísért asztali játéka ritkán tapasztalható finom érzékkel szólította és nevettette meg egyszerre a nézőtéren ülő(kben rejtőző) gyerekeket.
[Fotó] forrás: http://young-perspective.net/manipulate-part-i-beguiled/
A megterhelő tartalmak játékos formában történő közvetítésére való hajlam, amely a kortárs figuraszínháztól korántsem idegen, látszott érvényesülni Fiona Oliver-Larkin Só [Salt] című szólójában is. A minimális konyhai díszletben, többnyire csak kevés, a mindennapokban használatos eszközzel, valamint gesztusokkal, mimikával és énekhanggal operáló tárgyanimáció a családon belüli erőszak rendkívül nyomasztó problémáját állította színpadra mintegy az ellenállás, valamint a bántalmazó kontroll és elnyomás kötelékeitől való szabadulás lehetősége utáni fáradhatatlan kutatás eredményeként.
[fotó] forrás: https://www.theskinny.co.uk/theatre/shows/reviews/salt-traverse-theatre-edinburgh
Az élet apró gyötrődéseiről, ám kevésbé nyomasztó, mint inkább megmosolyogtató megszállottságairól mesél Étienne Manceau szintén egyszemélyes performansza [Vu]. A 2003-ban alapított, utcaszínházi múlttal rendelkező francia Compagnie Sacékripa képviseletében zajló „önkéntelen bohóckodás” hétköznapi használati tárgyakon felül miniatűr cirkuszi elemeket is mozgásba lendít. Egy elviselhetetlen precizitásával őrjítő körülményes személy napi rutinjába enged bepillantást, ahol életének apró örömeit okozó, gyerekes „teljesítményeit” vehetjük szemügyre. Ám szigorúan csak az általa – tekintetével – kijelölt szabályok mentén.
A különböző művészi képzettségekkel rendelkező, fiatal pályakezdőkből álló Hopeful Monster [Reményteli Szörnyeteg] formáció tagjainak első közös alkotásával ejtette ámulatba valamennyi szemlélőjét. A darab szereplőit nem mások alakítják, mint a szó szoros értelmében „önálló életre kelt” emberi kezek, amelyek hol önmagukban, hol egymással összekapcsolódva, hol pedig speciális kellékekkel kiegészülve és szüntelenül alakot váltva furcsa teremtményeket varázsolnak elő. A vízben, földön és levegőben megjelenő változatos életformákat felvonultató kézjáték „egy szürreális evolúciós narratívát” vázol fel a néma csodálkozásból időnként hangosan felkacagó közönség számára.
http://hopefulmonster.co.uk/portfolio/transmographiles/
Nem annyira fantasztikus, mint inkább misztikus világ tárul elénk a ritkán látaható Csodakamrában [Wunderkammer]. Bár a Figurentheater Tübingen jegyzi a produkciót, Frank Soehnle önálló társulatokkal rendelkező egykori diáktársai, Alice Therese Gottschalk (FAB Theater) és Raphael Mürle (Theater Pforzheim) társaságában lép színpadra. Persze velük tart egy csapat marionettritkaság is. A rövid, alig néhány perces etüdökből összeálló előadás a legkülönbözőbb, ugyanakkor kivétel nélkül kuriózumnak számító karaktereket sorakoztat föl. Voltaképp semmi más nem köti őket össze, mint a zsinóros technika (esetleg a magas színvonalú képzőművészeti megmunkáltság), valamint a mára évtizedekben mérhető barátság, amelyet alkotóik-mozgatóik, Albrecht Roser legelső generációba tartozó tanítványai a hátuk mögött tudnak, illetve a mester öröksége. Nem csoda tehát, ha tekintetünk a marionettekről (körülöttük valóban egyik csoda bontakozik ki a másik után) egyre gyakrabban helyeződik át a mozgatókra: figyelmünket időről-időre akár teljes mértékben is elvonja bábuikról az a valóban lenyűgöző együttműködés, amelyet a türelem és odafigyelés, a másik segítése jellemez. Mindez összecsengeni látszik az emberi esendőséget és sebezhetőséget humorral és empátiával ábrázoló történetekkel. A bábuk és emberek közti kötelék hangsúlyát pedig tovább mélyítik az ugyancsak bizalmat, támogatást sugalló interakciók.
A Gottschalk-Mürle-Soehnle trió az idei fellépők közül talán egyedüliként alkalmaz hagyományos technikát úgy, hogy közben nem tart igényt fejlett(ebb), digitális technológiára. A fesztiválon bemutatott, nagyrészt a határok átlépésére vagy elmosására törekvő kortárs alkotások szinte egytől-egyig olyan kép-, fény- és hangtechnikai eszközökhöz nyúlnak, amelyek korábban nem voltak jellemzőek a báb – vagy, ha tetszik, az életrekeltés – színpadi művészetére. Egyre szembetűnőbb a microcinema gyakori jelenléte: évről-évre bebizonyosodik, hogy az úgynevezett ‘live animation’ óriási potenciált rejt magában. Érthető hát, hogy sokan kísérleteznek vele, méghozzá figyelemre méltó kreativitást tükröző módokon. Legyen szó sorozatgyártott játékfigurákról, gondosan megmunkált bábokról, papírkivágatokról vagy épp valami egészen más funkciót betöltő használati tárgyakról – a közvetlen látványuk mellé vetített, őket visszaadó, ám közvetett látvány extra dimenzió(ka)t épít be a mű terébe.
Az idei Manipulate pedig nem szűkölködött újszerű tér- és észlelés-élményekben. Mi több, mintha leginkább erre helyeződött volna a fókusz. A fesztiválszervezéstől nem tagadható el a nyitottság erénye, ahogyan a támogatói attitüd sem. A jellemzően hazai premierekként jegyzett külföldi hírességek munkái mellett a helyi alkotók sem szorultak háttérbe: számos alkalom kínálkozott mind a bemutatkozásra, mind az ismerkedésre. Így sikerült ismét kellően átfogó képet nyújtani a vizuális színház, illetve az animáció jelenéről, amely folytonos mozgásban, megújulásban van.
Manipulate, 2019. Február 2-12. Edinburgh
„
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-18-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült”