Túllépni a már ismerteken

Somogyi Tamás | 2019-03-08

Ennek a szövegnek első változata 2018 őszén készült el, végleges formáját 2019 januárjára nyerte el, az apró finomítások miatt végül februárban küldtem el az Art Limes szerkesztőségének. Mindezt azért írom le, mert időközben elindult egy szakmai párbeszéd ugyanezen a portálon, ami ennek az írásnak az olvasását is befolyásolhatja. Miközben a szöveg több ponton érinti a ˶Vitára fel, aki bábos!˝ kezdeményezésben elhangzottakat, fontosnak tartom kiemelni, hogy nem azokra írt reakcióként született.

Harmadik alkalommal találkoztunk a Zala megyei Hottón azért, hogy alkalmi társulatunkkal nyári előadást készítsünk a helyi közönségnek. Ahogyan az előző két évben, idén is a közösséget és a közös alkotást érintő felvetésekkel, valamint a hétköznapokban idő, energia vagy lehetőségek hiányában meg nem valósuló színházi kísérletek igényével láttunk neki a munkának. A színházi forma, az előadás ideje, célja, száma és a munkamódszerek azonban változtak. Kilépve a korábbi gyakorlatból, egy többször eljátszható, utaztatható előadást terveztünk, amivel bejárjuk azokat a Zala és Vas megyei településeket, melyek kíváncsiak ránk.1 A következő írás célja, hogy bemutassa, milyen gondolatok mentén született az előadás, és hogyan épült fel a társulat munkája a bemutatót megelőző egy évben. Nem célom az előadás vagy az előadás szövegének (Tasnádi István Közellenségének) elemzése, sokkal inkább a közösen kialakított munkamódszer és értékrend megfogalmazását tartom szem előtt. Miután az egész folyamatban mindent közösen terveztünk, alakítottunk és valósítottunk meg, ebben a szövegben is megszólal mindenki, aki részt vett a színházi munkában. Amikor felmerült ennek a cikknek a megírása, arra kértem az alkotótársakat, hogy szabadon írják le gondolataikat a témában, és legyenek részesei a szövegnek. Az idézetek ezekből a gondolatokból, illetve az egymás gondolataira írt reakciókból kerültek a szövegbe, így ezeknek a soroknak a kialakulása is olyan organikus, egymás gondolataiból inspirálódó folyamattá vált, mint amilyennek a közös együttlét minden elemét gondolom. A következő írás tehát egy – reményem szerint külső szem számára is érdekes – beszélgetés, egymás között.

A társulat összetételét az elmúlt években Hottón kialakult alkotói mag adta, ami segített abban, hogy korábban együtt dolgozó, egymás felé nyitottan forduló, egymást jól ismerő, szerető emberek közössége jöjjön létre. A csoport kialakulása egy természetes módon lejátszódó „castingra” hasonlított, ahol évről-évre azok folytatták a munkát, akiket az a leginkább érdekelt, és akik azt aktuálisan a legfontosabbnak tartották.

Boráros Szilárd: Rengeteg kérdés foglalkoztatott, amikor elkezdtük a munkát, és újabb és újabb kérdések fogalmazódnak bennem most, hogy túl vagyunk a bemutatón és néhány előadáson. Érdekelt például, hogy milyen energiák tartanak össze hét embert, és milyen módon tud ennyi ember vezető nélkül, a megszokott színházi hierarchia nélkül együtt dolgozni. Hogy ki tudunk-e és ha igen, hogyan tudunk kimozdulni a megszokott szerepeinkből. Mert úgy képzeltük, hogy ebben a próbafolyamatban mindenki lesz rendező, színész, tervező és zenész is.

 

 

 

 

 

 

 

Az évek során mindannyian egyre jobban megértettük, hogy hogyan működik egy vezető nélküli színház, és hogy ezért milyen módon kell önmagunkon dolgozni. A közös munka, így az újfajta színházi alkotás kipróbálása mellett tréning is mindenki számára. Olyan tréning, aminek tapasztalatait, érzésünk szerint érdemes a mindennapok színházi gyakorlatába is átültetni. A türelem, a tolerancia, az egymásra figyelés, a másik gondolatainak pontos megértése, az egymástól való tanulás lehetőségének észrevétele, a segítségnyújtás és a segítség elfogadásának képessége vagy a kritika befogadása, csak néhány olyan sarokpontja az együttlétnek, melyekben egy jól együtt dolgozó társulatnak fejlesztenie kell önmagát. A vezető nélküli színházban a saját ego-t folyamatosan meg kell nyugtatni, és meg kell vele értetni, hogy a többiek által vezetve is biztonságban lehet. Az egyes részfeladatok vezetése a lehető legtermészetesebb módon, megbeszélés nélkül alakult ki, így senki nem lett kijelölve és senki nem jelölte ki önmagát semmilyen szerepre. Engedtünk annak a megérzésünknek, hogy ki az, aki alkalmas az adott feladat megoldására és hagytuk, hogy ő végezze el, még akkor is, ha mi magunk más módszerrel álltunk volna hozzá ugyanahhoz a kérdéshez.

Lehőcz Zsuzsa: Nekem az egymás iránt érzett nagyon erős bizalom és szeretet volt a legerőteljesebb érzés, ami a próbaidőszakban jelen volt. Szerintem e nélkül nem jöhetett volna létre 11 színpadi próbanap alatt olyan produkció, ami hatással van a nézőkre. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a munka összetűzés- és zökkenőmentes volt, hanem azt, gyorsan túl tudtunk lendülni a parázsló pillanatokon. Az is nagyon jó élmény volt, hogy mindenki minden idegszálával és erejével a készülő előadáson dolgozott - szerintem ez elengedhetetlen ahhoz, hogy hatást kiváltó, elgondolkodtató, megrázó előadás jöjjön létre - és ezt néha év közben elfelejtjük.

 

 

 

 

 

 

 

Az előadást a rövid (11 napos) próbafolyamat előtt közel egy éven át építettük, beleértve a témaválasztást, a szövegválasztást, a dramaturgiai munkákat és a színházi formanyelv megtervezését. Az évad első felében havonta egyszer-kétszer tudtunk személyesen találkozni, a nyár közeledtével már hetente, az előadással való foglalkozás azonban mindannyiunk fejében ott élt az egész színházi évad során.

Somogyi Tamás: Az a tudat, hogy a csoport minden tagja hasonló plusz energiákat mozgat meg a közös célok érdekében, nagyon inspiráló volt. Létrejött az az energia, ami a legideálisabb színházi alkotói helyzetekben jön csak létre és, ami miatt érdemes olyan művészettel foglalkozni, amihez csapat kell.

Miközben mindannyian egy személyes, belső utat jártunk be, hiszen olyan helyzetekben igyekeztünk bizonyítani, melyek mindenkit kimozdítottak a megszokott szerepéből, szerettük volna megkeresni azt a történetet és színházi formát, amely alkalmas lehet számunkra fontos és ma érvényes kérdések feltételére.

 

 

 

 

 

 

Egyetértettünk abban, hogy érdemes lenne kipróbálni, hogyan működik a kisvárosi és falusi környezetben egy olyan előadás, ami a szórakoztató színház elsősorban magánéleti problémákat feldolgozó témái mellett tágabb környezetünkre is reflektál. Így esett a választásunk Tasnádi István: Közellenség című szövegére. Ebben a tragikomikus darabban a népszínház lehetőségét láttuk, amellyel képesek lehetünk megszólítani a falusi, színházat ritkábban látogató közönséget is. E mellett a szövegben olyan metaforikus elemeket fedeztünk fel, melyeknek jelentésrétegeit egy bábszínházi dramaturgiában és képi világban gondolkodó előadás képes lehet jól artikulált módon megmutatni.

Lovászi Edina: Olyan témát szerettünk volna találni, amit ma és most kell felvetnünk és körüljárnunk. Amit a mai magyar társadalomnak kell előadnunk, mert hiszünk benne, hogy a színháznak van hatása, van társadalmi hatása. Azt kerestük, hogy miről szeretnénk beszélgetni a nézőkkel. Beszélgetés alatt az előadást, a színházzal történő kommunikációt és az előadás utáni konkrét beszélgetést is értem. Az első ötletek között még különböző színházi nevelési formák is felmerültek, mert komoly vágyat éreztünk arra, hogy ne csak mi szólaljunk meg a találkozás során.

 

 

 

 

 

 

 

A darab megértéséhez is közös módszert kerestünk és a szövegben megjelenő témákat is együtt elemeztük, ami a hétköznapi színházi munkákhoz képest egy szerteágazóbb, több irányba mutató folyamatot jelentett. A szövegelemzés első szakaszában összegyűjtöttük az összes olyan témát, amit a dráma szövege érint. Ezt a hosszú listát igyekeztünk pontosítani és leszűkíteni, majd kiválasztani a számunkra legérdekesebb témákat. Ezekhez kérdéseket írtunk, azért, hogy még jobban meg tudjuk fogalmazni mi az, ami igazán érdekel bennünket a szöveg kapcsán. „Mit vagyunk hajlandók megtenni az önazonosságunkért?” „Mi a dolga az átlagembernek a hatalom korrupciójával?” „Elvakult vagyok-e, ha ragaszkodom az igazamhoz?” – ilyen és hasonló kérdéseken keresztül vizsgáltuk tovább Tasnádi István szövegét és Kohlhaas Mihály történetét.

Ezek összefogása és a szövegkönyv közös gondolatok mentén történő kialakítása az egyik legnehezebb feladat volt. Hónapokon át vissza-visszatérő problémákkal foglalkoztunk és miután egyre mélyebb tudásunk volt a szövegről, újabb felvetéseket tettünk, melyek kimozdítottak a korábbi elképzelésekből. Miközben a szövegkönyvre fordított idő az összes közösen töltött időhöz képest hosszúnak számított, a színpadra lépés pillanatában már mindenki alaposan ismerte a darabban megjelenő helyzeteket és figurákat. Ennek ellenére a próbák alatt is több, hosszúnak mondható leállásunk volt, mert egy-egy helyzetről vagy színpadi alakról kiderült, hogy más-más elképzeléseink vannak. Ezek összehangolása hét ember esetében időigényes, de alapos és gondolatgazdag folyamat.

Fontos elmondani, hogy a munka előtt mi sem tudtuk biztosan, hogy a döntéseink milyen következményekkel és milyen következő lépésekkel járnak majd. Minden itt leírt munkafázist a folyamat előtte lévő eleme inspirált és mivel eddig egyetlen előadást készítettünk ilyen módon, ennek leírását sokkal inkább a tapasztalatok összegzésének és nem egy módszer megfogalmazásának kell tekinteni.

Somogyi Tamás: Nem igazán tudtuk, hogy a nézőinket érdekelni fogják-e az általunk felvetett témák, illetve, hogy az előadás melyik része lesz az, amire erősen reagálnak. Mindenesetre úgy éreztük, hogy nagyon jó lenne, ha egy-egy estét az általunk felvetett kérdésekkel töltene el, mondjuk egy felsőpáhoki vagy egy zalaszentgróti lakos. Abban azért mindenképpen reménykedtünk, hogy az igazságtalanság, az igazság keresése, a hatalom arroganciája és korruptsága olyan univerzális felvetések lesznek, ami zsigerileg hat az emberekre.

 

 

 

 

 

 

 

Lehőcz Zsuzsa: Jó érzés volt, hogy azoknak a kérdéseknek a nagy része, amelyeket mi a dráma olvasása során feltettünk magunknak, mint fontos, központi kérdéseket, felmerültek a közönséggel való, előadás utáni beszélgetéseken - ez azt is jelenti számomra, hogy sikerült arról gondolkodtatni, amiről szerettünk volna, és ez fontos visszajelzés.

A társulat építése szempontjából meghatározó szempont volt, hogy a lehető legkevesebb folyamatot irányítsuk előre eltervezett szándékok mentén, és minél több dolog következzen a mindennapi gyakorlatból, valamint a saját személyiségükből. Így közvetlenül, természetesen és a hozzánk leginkább illő módon tudtak alakulni a művészeti és praktikus feladatok is. Az előkészítés, a témaválasztás, a szövegkönyv készítése és a próbák menete mindig az aktuális helyzet szerint alakultak, megérezve, megértve egymás igényeit és a közösség igényeit egyszerre. Olyan helyzetet teremtettünk, melyben a másik megértése az alkotás egyik legfontosabb alapfeltételévé vált.

A szövegkönyv kialakítása, a dramaturgiai munkák is közösen történtek, így minden fázisra rálátott mindenki. Nem került ki vagy be úgy mondat a szövegkönyvbe, hogy azt ne tudta volna követni mindenki. Így olyan példányt tudtunk kialakítani, amelynek minden mondatát fontosnak és érvényesnek tartottuk a koncepciónk megvalósításához. Ez később a színészi munkára és a szintén közösen végzett rendezői feladatokra is pozitívan hatott.

Boráros Milada: Érdemes megemlíteni, hogy a hét tagú csapatban volt profi báb/díszlettervező, rendező, zeneszerző és voltak bábszínészek, akiknek a szakmai tudása nélkülözhetetlen, biztonságos alapot adott az előadás létrehozásának. Bár a munka folyamán valóban meg kellett birkóznunk a saját szakmánkon kívül álló, kihívást jelentő feladatokkal (dramaturgiai feladatok, bábgyártás, szövegtanulás, színészi beszéd, bábmozgatás, hangszerek megszólalása, ének stb.), az adott területen tapasztalt kollégák jelentősen segítették a kísérletezőket. Minden szempontból professzionális színvonal elérésére törekedtünk, amely méltó a kiválasztott darab minőségéhez.

 

 

 

 

 

 

 

A bemutató időpontját leszámítva határidők nélkül dolgoztunk, mert igyekeztünk a kőszínházakban jelentkező idővel kapcsolatos félelmektől mentesülve haladni. Talán éppen ezért mertünk komoly, irodalmi szöveggel dolgozni és olyan színházi formával is kísérletezni, mellyel színészként csak hárman találkoztak korábban a társulatból. A két idő- illetve térsíkon játszódó történetet kesztyűsbábokkal, élőjátékkal és a kerettörténetet megjelenítő maszkokkal játszottuk. Építettünk a formák között kialakítható feszültségre és a léptékváltások adta dramaturgiai lehetőségekre. Kíváncsiak voltunk, hogy ez a klasszikus bábtechnika a játékosság és a groteszk humor mellett „elbírja-e” a drámai nagymonológokat, valamint az is érdekelt bennünket, hogy a felnőtt közönség hogyan viszonyul a bábszínházi forma és a drámai tartalom találkozásából születő előadásra. A vásári bábjáték modern formáját kerestük, olyan előadás élt a fejünkben, mely közvetlenségében és egyszerűségében tradicionális, szövegválasztásában, témafelvetésében és az élő játékkal kialakított viszonyában viszont kortárs színházi nyelven szólal meg. Könnyen olvasható, de az egyszerű illusztráción túllépő színpadi nyelven igyekeztünk fogalmazni.

Lovászi Edina: A tervezés során különböző színházi formákban gondolkodtunk. Olyannyira, hogy még jelmezekkel is készültünk, mert az volt az elképzelésünk, hogy megkettőzzük majd a bábokat és élőjátékkal egészítjük ki őket. Aztán a próbák alatt minden letisztult, és a kesztyűs báb lett a Kohlhaas történet domináns formája, ami így izgalmasan tudott kapcsolatba kerülni a lovak élőjátékos megjelenésével. Olyan ötletek kerülhettek színpadra, amelyek lehet hogy egy klasszikus próbafolyamatban már az íróasztal mellett kiestek volna. Például nem tudtuk, hogy a kesztyűsbáb „tudja-e majd” mindazt, amit ki szeretnénk fejezni. Leginkább a finom hangolású, lelki rezdülések megmutatását igénylő jelenetek megvalósításában merültek fel kételyeink. De a rövid próbaidő ellenére a kétségesnek hitt ötleteinket sem vetettük el, hiszen többek között a színházi útkeresés miatt jöttünk össze.

 

 

 

 

 

 

Somogyi Tamás: A tűz jut most elsőként eszembe, mint az előadást végigkísérő motívum. A szövegben is fontos ez, hiszen Kohlhaas felgyújtja a városokat, melyekről úgy gondolja, hogy ellenségét bújtatják. Az előadásban a tűz ábrázolását több szinten sikerült megfogalmaznunk és olyan képpé bővítettük, ami megsokszorozta a motívum jelentését. Egyrészt, evidensen, mint a romboló erő, másrészt megjelenik, mint Kohlhaas Mihály szárnya, amikor magát egy angyalhoz hasonlítja, és arról beszél, hogy egyedül nála van az igazság, harmadrészt kicsi lángként (és egyetlen fényforrásként) ott van Mihály szobájában akkor, amikor már teljesen magára marad. Végül a fény kihunyása (a gyertya elfújása), amikor Kohlhaas úgy dönt, hogy végigcsinálja, amit elkezdett, vagyis véglegesen rálép az elmúlás útjára. Ezek, a bábszínház által megmutatható elemelt pillanatok tették teljessé és indokolták leginkább a bábszínházi formát. Hasonlóan gazdag pillanat volt a lovak kínzása, ahol az embereket bábok, a lovakat élő színészek játszották. A bábok pimaszsága és sérthetetlensége, a kantáron bábszerűen mozgatott, esendő emberekkel (lovakkal) került szembe ebben a jelenetben.

A színházak által kevésbé látogatott településen élők megszólítása az egyik elsőszámú szempont volt. A színházi esemény, mint a közös eszmecsere lehetősége élt bennünk, egy párbeszéd első felvonásaként tekintettünk rá. Gondolkodásunk emlékeztet Augusto Boal elnyomottak színházára, melyben az elnyomásról, hatalmi mechanizmusokról és hierarchiáról szóló előadás után a nézők cselekvővé válhattak és megoldásokat kereshettek a darabban felmerült problémákra. A párbeszédre való vágy bennünk is élt, így előre eldöntött konvenciók és színházpedagógiai program nélküli, kötetlen beszélgetésre hívtuk nézőinket. Elsősorban, akárcsak Boal tette, az előadásban felmerült problémák, kérdések, döntéshelyzetek mentén szerettük volna feldolgozni a drámai cselekményt.

Takács Dániel: Ezekhez a beszélgetésekhez igyekeztünk kötetlen hangulatot teremteni, és rögtön a tapsrend után egy pohár borra invitáltuk a közönséget. Ez a gesztus szerencsésnek bizonyult, minden alkalommal fesztelen légkör alakult ki.

Boráros Milada: Nagyon jó volt látni, hogy a felnőtt közönségünk kifogás nélkül elfogadta a Közellenség bemutatásának ezt a bábszínházi formáját. Mert egy dolog az, hogy a számunkra otthonos műfaj nyelvén a számunkra izgalmas történettel és témákkal foglalkozunk, más dolog pedig (és ez a bemutatóig levegőben lógó kérdés volt), hogy ezt a kiválasztott kódrendszert megérti-e és élvezni fogja-e az inkább a prózai színház nyelvéhez szokott felnőtt közönség. Illik hozzátenni, hogy mind a négy helyszínen (Hottó, Fityeház, Zalaszengrót és Őriszenpéter) a helyi lelkes és tapasztalt szervezők a saját programkínálataikkal régóta igyekeznek a saját közönségüket nyitottá, műveltté és érdeklődővé tenni.

Takács Dániel: A beszélgetéseknek megfigyelhetően három fő csapása volt minden esetben, bár a hangsúlyok azért helyszínenként erősen eltolódtak. Kivétel nélkül szóba került, hogy mennyire meglepő és egyúttal érdekes, jóleső érzés volt felnőtteknek szóló bábszínházi előadást látni, ami egyszerre azt is tükrözi, hogy a köznyelvben a bábszínház kifejezéshez még mindig nem párosul az a tartalom, amit az ma valójában jelent. De miért is várnánk mást, amíg színház szakmai szinten is vidéken egyelőre az udvarias tudomásulvételnél tartunk? Természetesen szó esett magáról a történetről, és arról, ki hogyan értelmezte a drámai szituációkat, a szereplők döntéseit. Ekkor kezdett igazán érdekessé válni a beszélgetés, hiszen a figurák többsége, és főleg Kohlhaas, valóban ellentmondásos személyiség. Az ő döntéseiről alkotott nézői vélemények megosztása önmagában elegendő vitaindító volt ahhoz, hogy gyökeresen eltérő látásmódok találkozzanak. Végül a mindennapi életünk analóg helyzetei és a nézők saját egyéni történetei merültek fel, így jutottunk el a hétköznapi Kohlhaas-történetekig, amikben vagy amikhez hasonlókban tudatosan vagy öntudatlanul, de rendszeresen állást kell foglalnunk.

 

 

 

 

 

 

 

 

Boráros Szilárd: Egy korábbi Bread and Puppet workshop alatt találkoztunk a radikális remény fogalmával. Ez a bizonyosságot jelenti abban, hogy mindig van remény. Úgy érzem többünket befolyásolt ebben a munkában a fogalom, és amit mögé képzeltünk. Beszélgettünk is róla sokszor, de én nem igazán tudtam az előkészületek és a próbafolyamat alatt megtalálni magam számára ezt az elemet. Ez részben frusztrált, de volt valami, ami miatt úgy éreztem, a válasz megtalálása nélkül is folytatnom kell a keresést. Aztán az előadások utáni beszélgetésekben egyszer csak körvonalazódni kezdett bennem egy kép, ami értelmet adott az “értelmetlen” előre elvesztett, reménytelen harcnak (ami a Kohlhaas történetből is kiolvasható). Az apró lépésekre, a minden napos harcokra, a nagy győzelmek nélküli, “csak” hétköznapi helytállásokra gondolok. Az adott pillanatban őrültnek tűnő, reménytelen, tarthatatlan tettekre, kiállásokra, amelyek egy szélesebb kontextusban, egy hosszabb időtávban értelmet nyernek.

Miközben az előadáson dolgoztunk, folyamatosan felmerült a kérdés: mi lesz a jövő színházi struktúrája? Vajon a kőszínházi hierarchia, az előadások létrejöttének „klasszikus” folyamata és az ezekhez kapcsolódó, gyakran kényszerek mentén szerveződő folyamatok meddig maradnak a jelenlegi állapotukban? Valamint, hogy nekünk mi a dolgunk ezekkel a folyamatokkal? Megszilárdulhat-e egy olyan módja az alkotásnak, melyet mi alakítunk ki, és amely lehetőséget nyújt arra, hogy a számunkra legmegfelelőbb módon tudjunk dolgozni? A megmutatkozás gesztusában és az alkotásban felelősséget érző és a nézőkért, valamint a társadalomért is felelősséget vállaló előadások készítése, a leegyszerűsítő gondolkodás helyett az átgondoltság és alaposság jellemezte dramaturgia, az előadás képzőművészetének igényessége, az alkotásra szánt időkeret kibővítése, a társulat közös gondolkodása és fejlődése, az előadások bemutató utáni fejlesztése olyan közös igényeink, melyek talán nem csak ránk, de a színházi szakma egy jelentős részére igaz. Nem gondolom, hogy a jelenlegi színházi struktúrában nem születnek remek előadások, a rendszer azonban alapvetően nem hordozza magában a meglévő források és alkotói energiák kiaknázását. Ezért is tartjuk fontosnak, hogy a mindennapi munkáink mellett keressük meg azokat a lehetőségeket, amelyek túlmutathatnak a már ismerteken.

 

 

 

 

 

 

 

Végezetül az előadás létrejöttében nyújtott segítségükért szeretnénk köszönetet mondani a Ziránó Színháznak az ingyenesen rendelkezésünkre bocsájtott próbateremért és reflektorokért, valamint Tasnádi Istvánnak, aki a dráma szövegének bemutatását nagy örömmel és szintén díjmentesen engedélyezte számunkra.

 

1Előző két előadásunkat egy konkrét helyszín és a közelében élő közösség témáit feldolgozó „site specific” előadásként, illetve bábszínházi kísérletként fogalmaztuk meg. Az előadások helyszíne és inspiráló ereje egy, a falu mellett fekvő Árpád-kori templom volt, és mindkét évben két előadást tartottunk a főleg helyiekből és barátokból álló közönségnek.

További képek