Vitára fel, aki bábos! V I T A Z Á R Ó !

Nánay István | 2019-04-07

Pár hónappal ezelőtt kaptunk két olyan írást, ami nemcsak a múlt évi kecskeméti bábfesztiválon felmerült vitatémákra reflektált, hanem a hazai bábművészet számos akut problémájára is. Azt gondoltuk, hogy Csató Kata és Szentirmai László olyan kérdéseket exponált, amelyek a szakma egészének érdeklődésére számíthat, és bíztunk abban, hogy ezekről értelmes és konstruktív vita generálható.

A várt véleményözön azonban elmaradt. Gyéren követték egymást a felkért és a spontán hozzászólók írásai, és jó páran voltak, akiket hiába kapacitáltunk arra, hogy osszák meg olvasóinkkal közismert vagy csupán szűkebb, baráti közösségekben kifejtett álláspontját, egyre többen hitegettek, vagy húzták az időt, vagy kerek perec közölték: nem tartják időszerűnek a megszólalásukat.

Vajon mi lehet az oka a hallgatásnak vagy az elhallgatásnak? Közöny? A témák érdektelensége? A vitával vagy a vitapartnerekkel szembeni elutasító magatartás? Az általános közállapotok? Az egyre fenyegetőbb egyéni és kollektív kiszolgáltatottság? Vagy mind együtt? Igen, ez mind kihat szakmánk és persze tágabb környezetünk közérzetére, s az ebből fakadó óvatosságra, tartózkodásra.

Úgy tűnik, itt és most nem elég vérpezsdítőek a közvetlenül és direkten szakmai dilemmákra vonatkozó hívó szavak. Holott a báb helye a mai bábjátszásban, az ember és báb kapcsolata, az emberi és művészi értékek védelme, a hosszútávú működés tervezhetősége, a megrendelők és az alkotók kölcsönös felelőssége, a napi működésen és intézményfenntartáson túlmutató koncepciók léte vagy hiánya csupa olyan kérdés, amelyről a nehéz időkben is elmélkednünk kellene.

A hozzászólók számos részkérdést érintettek, de a felvetett problémákat a vita során nem sikerült érdemben továbbgondolni. Ez egyfelől várható volt, másfelől elszomorító. Kétségtelen, hogy a bábosok létét és tevékenységét is a külső körülmények, a finanszírozás, az előadásszám-kötelezettség, a tao megszerzése – amíg volt tao! –, a fenntartók igényeinek való megfelelés stb. határozza meg. S az is tény, hogy régóta mindenki maga igyekszik a legjobb, a legkifizetődőbb vagy a legkevésbé hátrányos, a legkisebb kompromisszummal járó pozíciót, illetve körülményt kiharcolni magának és/vagy együttesének. Ahogy a színházi élet egészére, úgy a bábos közegre sem jellemző az összefogás, a közös gondolkodás, a fennmaradást, az értelmes és folyamatos létet fenyegető hivatalos és félhivatalos elképzelések elleni együttes fellépés. Miképpen ez a szakma abba is belenyugszik, hogy a bábosokat a színháziak is, a fenntartók is hátrányosan megkülönböztetett rétegművészetnek tekintik – némileg a független társulatok helyzetéhez hasonlóan. S ez minden területen érezteti hatását: nemcsak a besorolásban, a finanszírozásban, hanem az anyagi és erkölcsi megbecsülésben is.

Emlékezzünk: a művészeknek adható szakmai díjakban bábosok hosszú ideig – amíg 2002-ben nem hozták létre a kifejezetten nekik kiírt Blattner Géza-díjat – nem vagy alig részesültek Jászai-díjban, Érdemes- vagy Kiváló Művész elismerésben. Hisz a felterjesztők és a szakmák delegáltjai nemigen ismerték a bábosokat, illetve a kis szakmát jelentő bábművészek érdekérvényesítő képessége a kevésnél is kevesebb volt. Ez utóbbi megállapítás érvényessége azóta sem változott lényegesen. De a Blattner-díj esetében is hátrányos megkülönböztetés tapasztalható, hiszen kezdetben még évente két személyt lehetett díjazni, aztán 2013-tól már kétévente csak egyet. Igaz, idén – akár a többi díjnál – duplájára emelték a kontingenst. Viszont ebben az évben az adományozó EMMI – a díj történetében először – semmibe vette az általa felkért szakmai bizottság ajánlását, és két olyan személynek ítélte oda a pénzzel is járó díjat, akit egyetlen bábos vagy más színházi szakmai szervezet sem terjesztett fel. Ez a döntés nemcsak a grémium tagjainak hozzáértő és pártatlan eljárását tette fölöslegessé, hanem mindenekelőtt egy szakma önítéletét és önbecsülését kezdte ki. Természetesen a grémium elhatárolódott e döntéstől, jómagam március 15-én tiltakozásul lemondtam tagságomról és elnöki tisztemről, de így tett Kovács Géza is.

Ám a bábos szakmai szervezetek ebben az ügyben sem hallatták szavukat. Mint ahogy tudomásom szerint más, a létüket sokkal inkább veszélyezetető vagy befolyásoló ügyben sem tapasztalható kemény és egységes kiállás.

Ezért nem csodálkoztam azon, hogy egy szakmai problémákat középpontba állító vita sem váltott ki kellő és elvárható aktivitást, és ugyanezért nyugtázom e tényt szomorúan.

Mégsem adjuk fel. Időről időre próbálunk majd olyan témákat találni, vagy mások kérdésfelvetését felkarolni, amelyek reményeink szerint mégis csak megindíthatják a közös gondolkodást, ami elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy a bábosok valódi, erős és progresszív szakmai-művészi közösségként tudjanak létezni és működni.