Bábvita-zárás után – válasz Nánay Istvánnak

Kovács Géza | 2019-04-13

Kedves Pista!

Soraidat olvasva egy Mészöly Miklós mondat jutott eszembe a Jelentés egy sosemvolt cirkuszból: „Örülni a kevésnek, sírni a sok felett”. Valahol itt tartunk ma. Milyen időszerű lenne ezt a mesét bemutatni! Lehet, hogy próbálkozunk is vele. De nem erről akartam írni Neked!

Erős kérdéseket teszel fel – azaz felvetésekkel élsz – a bábos szakma önbecsülésével, érdekérvényesítő akaratával kapcsolatosan. Igazad van! Minimális vagy a minimálisnál is minimálisabb munícióval rendelkezünk ezen a téren. Talán saját városainkban – már ahol – jobb képet mutatunk. Marginálisak vagyunk a kulturális döntéshozatali rendszerben. Ez mindenkor így volt, így van beágyazódva történelmileg a műfaj.

Pista! Egészen egyszerűen így vagyunk szocializálva. Az elmúlt 25-30 évben nem a marginális lét megváltoztatásával, kapcsolatok kiépítésével foglalkoztunk, hanem felépítettünk egy bábszínházi rendszert. Létrejött egy hálózat, működik, ilyen- olyan fogyatékosságokkal, sokszor tehetség- és koncepcióhiánnyal, de létezik, van. Az elmúlt évtizedekben a létezés megteremtése volt a fontos. Akaratot, életeket hordtunk bele, legtöbbször semmi pénzért, semmi pénzből. Kézművesek voltunk, hiszen a szakmánk is kézműves szakma. Nem nagyon volt erőnk, kapcsolati rendszerünk, hogy ennek a munkának, az egész műfaj fontosságának kellő hangot adjunk. Igaz, a szakmai sajtó sem segítette, segíti ezt a megmutatkozást. Nem jöttek létre a mindenkori hatalomhoz való kapcsolódási, beágyazódási pontok. Elmaradt az a folyamat, melynek során megmutathattuk volna az éppen regnáló hatalomnak munkánk fontosságát, a bábszínház, a gyermekkultúra jelentőségét. Igaz, a hatalom, politika részéről sem mutattak soha jelentősebb érdeklődést munkánk iránt, de ez már jellemezze a politika milyenségét. Ennek okán nincsenek potentált, jól beágyazódott, a hatalomhoz dörgölődző vezetőink, akik kurzusról kurzusra fényesre koptatnák a megfelelő helyek megfelelő kilincseit és egyéb alkatrészeit. Ez lehet hiba, fogyatékosság, de tekinthetünk úgy is rá, mint itt ragadt kurucos virtusra. Margón kívül lenni sok hátránnyal jár, mert távol vagyunk a nagy leosztásoktól, a nagy lenyúlásoktól, a nagy magasságoktól, a nagy bukásoktól, de előny is, mert hagynak élni, dolgozni. Kit érdekel egy ilyen kicsi szakma, ahol kevés a pénz, csak gyerekekkel foglalkozik, buta kis rongybabákkal játszadozva? Eddig a politika nem dugta be hozzánk sem fülét, sem farkát, sem semmijét. Nem piszkított bele az otthonunkba, szakmai döntéseinkbe. Igaz, jó lenne, ha nem stadionépítési láz járná át a politika görögös szépségű testét, hanem bábszínházépítési vágytól gerjedezne ez a test, de ez nem így van, s bátran állíthatom, nem is lesz így. A szabadságnak ára van. Azt gondolom, hogy az én generációm nagyobbrészt betöltötte küldetését. Eddig jutottunk, eddig sikerült elkalandoznunk, jó kaland volt, jó játék. Ám mostanában egyre nehezebb és kellemetlenebb ez a kaland, kezdenek belepiszkítani dolgainkba. Egyre több a döntéshozatalban – minden szinten – a vállalhatatlan, érdektelen, morál és kultúra nélküli ember, akikkel már nem sok kedvünk van párbeszédet folytatni, meg nem is lehet. Ez, az én generációm nem izgulja szét magát, s nem rohangál izgatottan a postaládához a kitüntetés- felterjesztések időszakában, hogy lesse, megérkezett-e már a vágyott értesítés valamely csillogó címről. Igaz, ezzel így van az egész szakma. Nem önbizalom hiány okán van ez így, hanem realitásérzéktől vezérelve. A színházi, táncos, zenei szakma aprólékos műgonddal szétosztja maga között ezeket a kitüntetéseket, egy pillanatra sem gondolva arra, hogy léteznek más műfajok, alkotók. Nem sok energiát fektetnek abba, hogy kitekintsenek saját érdekköreikből, s így van ez még akkor is, ha az EMMI nem kotorászik bele a dolgokba. Ám megnyugtatlak, mi nem vagyunk túlságosan boldogtalanok attól, hogy ez így van. Kérlek, ne értsél félre! Nem vagyok lemondó, világtól elforduló, de mindig is fontosabb volt ezeknél az a folyamat, melynek részese lehettem, s olykor kicsit irányítója is. Azt is látom, hogy a „nagyszínházi szakma” sütögeti a maga pecsenyéjét hol ennél, hol annál a tűznél, s ebből a pecsenyéből nem nagyon kíván átadni másnak , legfeljebb egy-egy kis koncot lök oda. Játssza a saját háborúsdiját, árokásását, marakszik a hatalom koszos alsónadrágján, s a megszerezhető zsákmányon. Lehet, hogy túl sötéten látom, de az is kezd felfényleni, hogy a boldogult emlékű TAO helyére belépő többlettámogatás környékén már ott köröznek a TAO-t sírba taszító hiénák, s a színházak nagy része bekebelezni kívánja a még teljes egészében meg sem hirdetett Lázár Ervin-program anyagi forrásait is. Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy legfontosabb szakmai szervezetünk, ha nem is zengzetesen, nyílt leveleket írva, de mindenkor a párbeszéd lehetőségét keresve, az egyeztetés igényével, javaslatokkal, észrevételekkel, figyelemfelhívással élt, él az illetékes hivatalok felé. Lehet, hogy ez nem túl látványos, de van néhány ember, akik próbálnak tenni valamit a szakma érdekében. No, visszatérve az előző témához, mert egy kissé elkalandoztam, azt látom, hogy a hatalomhoz dörgölődző kultúrkalózók kultúrharcról kiabálnak, miközben semmi más nem történik, mint középszerű vagy annál lennebb való nímandok egzisztenciát, hatalmat építenek ki maguknak. Azt már csak félve írom le, hogy az értelmiség nagy része hogyan asszisztál ehhez, féltve a nehezen megszerzett valamijét. Mi más ez, mint az írástudók árulása. No, szóval, a mi szakmánk eddig ebből kimaradt. Úgy tűnik, kushadunk, szavunkat sem hallatjuk, s ez részben igaz, de egymás torkát sem vágjuk át, nem áruljuk el egymást, nem játszunk ingásdit, s tegnap is és holnap is tisztességgel tudunk egymás szemébe nézni.

A Blattner-díjról. Nem a személyek érdekesek, tisztelem a kollégáimat, hanem a döntés mikéntje. S azért is mellbevágó ez, mert ez volt az első ilyen szintű beavatkozás a szakma életébe, döntéseibe. Nem személyes sértettség vezérelt, hogy kiléptem a bizottságból, hanem a szakma ajánlásainak tökéletes semmibe vétele. Van, amikor ki kell ütni a falból a téglát.

Sajnos igazad van, hogy – nem csupán a színházi, bábszínházi szakmában – valami furcsa félelem, öncenzúra, öngondolatrendőrség kezdi felütni a fejét. Még nem kapunk direkt ukázokat – habár…– csak sokszor sejtetés, lebegtetés történik, de már bekapcsol a jelzőrendszer és elkezdünk félni. Meg akarunk felelni. Sejtelmes, blőd, rosszul megfogalmazott vízióknak, ki nem mondott vagy félig kimondott mondatoknak. Féltjük saját, éppen valahogy összekapargatott egzisztenciáját, intézményeink sorsát.

Pista, tudom, te nem félsz. Láttál te már s én is hasonlót, de ez most más. Rafináltabb, sokszor megfoghatatlanabb, mert mégis demokráciában élünk, de… Itt és most a primitív egyszerűségű szabadrablás, lélekmérgezés keveredik felhívó jellegű, nemzetféltést és -építést átható jelszavakkal. Olyan értékek kizsákmányolása, elferdítése történik, amelyek nem csak az övék, tiéd, enyém, hanem közösek, s ezekből próbálnak kitúrni, kitagadni ilyen, olyan elvinek tűnő alapon sokakat.

Azt gondolom, nem kell félni! Tesszük a dolgunkat, hol jobban, hol rosszabbul, hol kisebb, hol nagyobb tehetséggel, bátorsággal. Nem kell félni, szólni kell, jelezni kell, mert a hatalomnak olyan sok dolga van, hogy észre sem veszi, ha hibázik vagy téved. Éjjel, nappal értünk dolgozik, s ha mi nem jelezzük, hogy valami nem jó, azt gondolja, minden oké. Szüksége van a mi figyelmünkre, korrekciós észrevételeinkre a mindenkori hatalomnak, mert enélkül olyan lesz, mint a rosszul nevelt gyerek, akinek mindent szabad. Segítsünk neki, szóljunk rá!

Vissza a szakmai kérdésekre! Ebből a vitából vagy minek nevezemből is azt tűnt ki, hogy hiányt szenvedük elmélyült, valós tudásanyagból. Hiányzik a képzésből, a megszerzett ismeretanyagból az elméleti megalapozottság. Hiányoznak azok a szakemberek, akik az elméletet és gyakorlatot ötvözve fontos bábelméleti, a műfajt meghatározó anyagokat lennének képesek megfogalmazni. Vannak páran, de hiányoznak az olvasható munkák. Nincsenek fordítások, s ami meg is jelenik ezen tárgykörben, kevesekhez jut el, és kevesen keresik ezeket.

No, már látom hosszúra nyúlt ez a baráti levél, s a próbáról sem késhetek, így zárom soraimat. Többször elkalandoztam, s eltértem az általad felvetett témáktól, s ezért elnézésedet kell kérnem! Vagy talán mégsem?

Baráti öleléssel, jó egészséget kívánva: Kovács Géza

 

Főkép: Mesebolt Bábszínház-Töviskirály