Bábvita-zárás után 2. - Kuthy Ágnes hozzászólása

"Úgy tűnik, hogy a pár hónapja indított vitát annak ellenére sem érdemes lezárni, hogy formálisan megjelent már a vitazáróm. Remélhetően mások is késztetést éreznek majd, hogy kitágítsák az eszmecsere témáit és határait." Nánay István

A BÁBBA VETETT FELTÉTLEN HIT

Bemutatóm volt, ezért csak most tudtam géphez ülni, hogy összegezzem a vitában elhangzottakkal kapcsolatos gondolataimat.

Ma Magyarországon 95%-ban szöveg alapú, történetmesélésre épülő, dramatizált bábszínházi előadások láthatók. Ez természetesen működik, ám a fejlődés irányába nem mutat. Ezt a jelenséget persze meg lehet vizsgálni: figyelembe véve az okokat, a körülményeket, a hazai képzést, az alkotói szándékot, a korosztályt, az időtényezőt, a befogadói attitűdöt, a biztos kimenet utáni vágyat – azonban most nem erről szeretnék írni.

Hanem az olyan elszomorító állításokról, mint hogy „a báb kizárólag a történet tükrében nyer értelmet, képtelenség, mint elemelt képzőművészeti jelenséget a jó történet fontossága elé helyezni”; vagy „a jó alaptörténeten túl, már csak ízlés dolga, hogy kékre vagy pirosra festjük a díszletet, hogy bunrakut vagy marionettet használunk vagy hogy kihozzuk-e a bábszínészt a paraván elé”; vagy „a formai megoldások, legendás alkotók, színházi szakemberek jönnek-mennek, de a jó történet kortalan, és mindig lesz rá igény”. Ezekből az állításokból hiányzik a báb iránti feltétlen hit.

A kommunikatív jelleggel bíró bábszínház azért tudja felborítani, megbolygatni a színház hagyományos szerkezetét, mert a bábjáték kifejezési módja által olyan mozgásban lévő műalkotás valósul meg, amely magába ötvöz több műfajt, összekapcsol több művészeti kifejezésmódot, és ezáltal megszervezi a kommunikatív ábrázolás egyfajta teljességét.

A tér, az idő és a szabályrendszer, amit a báb a mozgásával megteremt, a következő: a test és a mozdulatok által kijelölt tér, az időben lezajló cselekmény, a cselekvés ritmusa diktálta dinamika, az irrealitás-realitás harmonikus összeférése valóban színházteremtő elemek. Igen, a bábhoz mindig hozzárendelhető a színház, azonban művészi sajátosságait érvényesítve egyedül is létezni képes. A báb a maga belső lényegiségének kifejezésével felhelyezi magát a színpadra, s ennek a színházi közegnek minden elemét a sajátjaként illeszti hozzá önmaga jelenlétéhez: így puszta létével színpadi játékot tud teremteni.

A báb egy szándékolt jelentés realizálása. Formailag, pusztán megjelenésével, jelenlétével tartalmat képes hordozni. Maga a bábbal való ábrázolási folyamat is kódolt közlésként fogható fel. Állásfoglalása van, képvisel valamit. Mindezt képi megformáltságával tudja közvetíteni, a játék részévé tenni és szimbolikussá emelni. A báb valójában egyfajta nyelv, beszédmód, a kifejezés egy lehetséges útja. Szellemi és tárgyi minősége képi látványban rajzolódik meg, szubjektivizálása pedig a játék során a bábjátékos által valósul meg.

A számomra erős bábszínházi élményt azok az előadások adják, amelyekben illúzió, esztétikai fikció teremtődik meg az élethű tükrözés és szövegillusztrálás helyett. Itt nem csak a varázslatos látványoknak, hanem az álomszerű, megragadhatatlan szimbólumoknak az elfogadásáról beszélek. A bábszínház kifejezőereje számomra akkor erős, ha elveti a valóságutánzó ábrázolást, a naturalista dramaturgia alkalmazását, s valamilyen valóságon túli, elvont, filozofikus inspirációjú, a valóság költői és intuitív vízióját képezi le. Ez messze túlmutat a történetmesélésen.

Talán úgy tudnám ezt a legjobban leírni, ha Frank Soehnle világhírű bábos munkásságáról beszélek. Ő a színházi élményt a képiségen alapulva sokkal intenzívebben és titokzatosabban adja, mintha az verbális kifejezésen alapulna. Számára a tér impresszionista képek változása, állandó felvillanások és optikai változások. A bábok által olyan vizuális költeményeket teremt a színpadon, melyeknek atmoszférájában a pillanatok elmúlása a hangsúlyos.

A képei beszélnek. Témafelvetés van, szöveg alig, miközben a figurák, a bábok és a tér más tárgyainak és testjeinek párbeszédszerű jelzéseit látjuk. Ez a kifejezésmód azon alapszik, amit konkretizálni nem tudunk, csak tapasztalni, érzékelni. Az esztétikai szépségen keresztül válnak ezek a jelentések tartalmivá.

Ez a kimagasló alkotóművész saját maga hozza létre a figuráit. Kísérletezik velük, csonkolja őket, ujjperceket alakít ki a figuráin, hogy a legkifejezőbbé váljon a mozgásuk. Aztán elkezd gyakorolni velük. Lassan és mindenre odafigyelve kutatja bábjai mozgáslehetőségeit, kifejezőkészségeit. Majd a mozdulatokból ívek lesznek, az ívekből gondolatok, a gondolatokból egységek, majd egy előadás.

Végül engedtessék meg, hogy közreadjam Hartmut Lorenz német professzor szavait, amelyeket nekem címzett a kecskeméti bábtalálkozó kapcsán, de úgy érzem, hogy az ő szavai sokkal lényegre törőbbek, és remélem nem haragszik meg érte, ha közrebocsátom.

Berlin, 2018. 10. 30.

Mielőtt kritikát fogalmaznék meg a színházakkal szemben, mindenekelőtt a magyarországi előadóművészetben jelen lévő általános szakmai tudásra kell, hogy rámutassak. Az előadók hangi és fizikai képzettségüket tekintve kifejezetten jók. Koncentrációs képességük a drámai folyamatokat szolgálja, előadói feladataikat rendkívüli elkötelezettséggel teljesítik. A játszói képességek a legtöbb rendezésben általános minőségként ismerhetők el.

A fesztiváltól időben eltávolodva a következő problémák körvonalazódnak számomra:

1. A bábszínházi alkotók szakmai közössége nem rendelkezik elegendő gyakorlattal ahhoz, hogy professzionálisan kialakítson és végigvigyen egy, a tárgyra vonatkozó és munkát segítő vitát. Kitérnek a hivatásuk gyakorlása elől. Az esti diskurzusokon mindig ugyanazok kérnek szót mindig ugyanazzal a szemlélettel, de a valós problémák szakmai vizsgálata nélkül. Külföldi vendégként gyakran az volt a benyomásom, hogy nem a reális problémák elemzéséről van szó, hanem a személyes szereplésről.

2. Megfigyeléseim alapján a következő főbb problémákat fedeztem fel a rendezői munkákban:

− A bábszínész előadóként nem dolgozik eléggé koncentráltan és tudatosan a báb „megelevenítésének folyamatán”. A báb túlságosan szorosan tapad a bábszínészhez, ezzel kellékké válik, nem pedig „médiummá”. Egy tudatos elidegenítést kellene játékká fejleszteni a bábbal és a bábon keresztül. A „rázogatás” nem elegendő! Cél a báb, mint drámai figura látszólagos szubjektivitásának és szuverenitásának bemutatása!

− Túl kevés figyelem irányul arra, hogy a bábnak, mint drámai figurának az „autonóm” játéka megszülessen. Nem minden szöveges megnyilvánuláshoz szükségeltetik egy illusztratív mozgásbeli megfelelő. El kellene kerülni az illusztrativitást!

− Ha a figura minden gondolatára és reakciójára egy adekvát mozgást társítunk, akkor képileg a báb a szöveg illusztratív ábrázolási felületévé válik. Ám lényegesen több lehetőség rejlik a báb reakcióinak és cselekvés-szándékainak „önnön magában” való megvalósítására.

– Illusztratív munkamódszer alakul ki a díszlettervezők esetében is. A nagyon ötletesen kialakított színpadi konstrukciók az első benyomást követően ugyan bemutatják önnön funkcionális változataikat, ám nem feltétlenül drámai értelemben. Drámai variációk nem állnak elő belőlük a cselekmény támogatására. A legtöbb bekövetkező átalakulás így illusztratív marad. Meg kellene vizsgálni, hogy a színpadkép változásai és variációi rendelkeznek-e önálló elbeszélői értékkel.

− A dolgok/tárgyak színházának (bábok vagy más élettelen játékmatériák) specifikus kifejezőereje az élettelen anyagok megelevenítésének költőisége. A mi előadói módszerünk – vagyis élettelen játékmatériák példáján az élő megelevenítése – messze meghaladja a puszta színészetet. Ám ez a fölény az illusztratív alkotások által szintén elvész.

Ez egy munkajavaslat. Hiszem, hogy ezeket a gondolatokat figyelembe véve a bábművészet önálló kifejezés-eszköztárának megerősítésén lehet dolgozni.

Ehhez kívánom Önöknek a legjobbakat!

H. Lorenz

ps. Remélem, hogy ezt a szöveget pontosan fordítják majd le.

 

Főkép: "Kél egy-egy árnyék" Kabóca Bábszínház, rendező- Kuthy Ágnes