Imago Hominis

Ismeretlen ismerős számunkra Verebes György Munkácsy-díjas festő művészi világa. A csabai közönség a Komolyan lazulós estek egyik alkalmakor találkozhatott vele, amikor, azt hiszem, sokak nevében mondhatom, megkedveltük őt. Ám a munkáit valójában most először láthatjuk fizikai valójukban, és mint tudjuk, a képeket eredetiben kell szemlélni, hogy lényük igazán feltárulkozhasson.

Az alkotóról három dolgot kell mindenképpen tudnunk, melyek több, mint adatok a művész életében, ezek mérföldkövek. Verebes György vajdasági származása révén magában hordja az összművészetekben való gondolkodást. Egyszerre festő és zenész, de ért a szavakhoz is és fontos is számára a verbalitás. Ez határozza meg a művészetekhez való alapállását.

Továbbá, Verebes György, a Szolnoki Művésztelep vezetőjeként képvisel egyfajta hagyományt is. Hiszen a Szolnoki Művésztelepen, ezen a realista festészetet képviselő helyen él jelenleg, ahol a tájkép műfajában közel százötven éve alkotnak művészek, és ami közel százhúsz éve hivatalosan is formát öltött. Verebes bő húsz éve nem tájképeket fest, de műveiben benne van az állandóság és a látszatra klasszikus témaválasztás.

A harmadik kiindulópont megismeréséhez, hogy Verebes György a Magyar Festészet Napja alapítvány elnöke, vagyis a kortárs festészet jelenvalóságáért egyik legtöbbet tevő alkotó.

Ezek mind hozzátesznek személyéhez és cizellálják őt, hogy megszülethessenek művei, melyekkel itt most, az Imago Hominis című tárlaton találkozhatunk. Első ránézésre realista megformálású és monumentális méretű testrészeket látunk képein. Melyek már abban is korszerűek, hogy ilyen típusú kivágásban a festészet történetében sosem találkozhattunk kezekkel. Kivágatként csak emlékezetünkben létezhetnek, vagy a magazinokon, a reprodukciók emelhetnek ki részleteket, de korábban nem ismerünk a művészettörténetből ilyen komponálású munkákat. Ám valójában mégsem egy az egyben a megfestett figura a képek tárgya. Hanem a bennük rejlő idő, vagyis az időtlenség és az érzések, melyeket közvetítenek.

Verebes György korábbi, arcokat ábrázoló munkáin, lényegében szintén nem a klasszikus értelemben vett portréábrázolás jelent meg. A mostani kezek esetében sem mozdulattanulmányok fázisait kell értelmeznünk, hanem – ha már konkretizálhatjuk – a kéz jóga tartásai révén filozofálni hívnak a képek, hogy megnyilatkozhassunk életről és halálról, tudásról és bölcseletről és még megannyi témáról.

A képek ábrázolását tekintve, a kéz a fizikai kapcsolat szimbóluma is lehet, ahogy Hamvas Béla is írta: „Anyánk méhében köldökünkkel vagyunk a világhoz nőve. Amikor megszületünk, szájunkkal. A szem érzékszerveink között az absztrakt; azzal a tárggyal, amelyet lát, sohasem lép közvetlen kapcsolatba, és nem tud vele összenőni. A fül a dolgokat valamivel közelebb ereszti. A kéz meg is fogja.”

Ezeket mind jelenti, jelentheti nekünk a kéz. Ám még többet jelent alkotójuknak, aki zenész, és neki a kéz a hangszer megszólaltatásban is szerepet játszik. Valamint a nemtelent, a se nem férfi, se nem nő modellt diktálja számára a zene. Ugyanakkor, míg a hangulatot, érzeteket befolyásoló, mindent átjáró zene nem láttat, maximum vizionál, addig a képzőművészet kifejezetten a leképezésről szól. Ahogy a kereszténység elején, a festészet hajnalán az a vélemény járta, hogy az, ami az olvasni tudóknak a betű, az az írástudatlanoknak a kép. Ekkor kellett Krisztusnak, sőt a Mindenhatónak is arcot adni és megformálni. Ekkor lett a képtartalmaknak kezdetben íratlan, stílszerűen ábrázolt, majd később írott szabálya, úgynevezett ikonográfiája. Így, bár Verebes György hangsúlyozza, hogy itt emberek és nem nők, vagy férfiak szerepelnek a képeken, nekünk, a magyar nyelv is segít benne, hogy ne kelljen megneveznünk a hivatkozott alakok nemét. Illetve – hadd hozzak itt egy másik idézetet, melyben Kurt Vonnegut a következőképpen ír: „A kéz, mely feltölti vegyeskereskedéseket, kormányozza a világot.” Vagyis a vezetés szimbóluma is a kéz. Így egyfajta önarcképe is lehet Verebes Györgynek a kezek ismétlődő és megfejtendő ábrázolása. Ahogy Rembrandt újra és újra megfestette önmagát, mely, mint tudjuk önvizsgálat volt, úgy láthatunk önismereti elmélyedést Verebes kezeiben.

Összefoglalva megállapítható, hogy a 20. században felszabadított festészet minden megoldást megengedett az alkotóknak. Láthattuk, ahogy a tárgy eltűnhet vagy megsokszorozódhat, továbbá eltorzítható vagy tűélesen megörökíthető, és maradhat a klasszikus hagyományoknál vagy vég nélkül beépíthet minden újítást. A 21. században már a lényeget, a hiteles előadásmódot keresi a befogadó. Verebes Györgyben munkál a párhuzamos többszólamúság. Tradíciótisztelete letagadhatatlanul jelen van műveiben, és a zenében gyökerező absztrakció áthatja képalkotó énjét is. Így lehetséges, hogy személyes kozmosza mozgásban van és alakul, mégis megingathatatlan. Egyszerre előadó és alkotó, illetve mindkét területen műveit a jelennek komponáló szerző.
 

Elhangzott: 2019. május 30-án, Békéscsabán, a Munkácsy Mihály Múzeumban

A tárlat 2019. augusztus 11-ig látogatható.

Fotó: Süli Éva

További képek