Hófehérke: tükör által homályosan

Ozsváth Zsuzsi | 2019-06-11

Kedves akárki! Képzelj el egy mesét, amelynek nincs tanulsága. Nincsen egymással küzdő igazán jó vagy igazán rossz oldal, egyszersmind jellemfejlődés sincs, mert ahhoz kellenének javításra, tanításra szoruló, vágyó jellemek. Ugye nem is igazán szeretnéd elképzelni?

Kezdjük az elején. A kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának legutóbbi bemutatója a Hófehérke és a hét törpe című előadás, hat éven felüli korosztálynak, körülbelül egy órában elmesélve. A szinopszis a Grimm testvérek klasszikus meséjének modern adaptációját ígérik, kiemelve a mostoha alakját, aki itt sokkal árnyaltabb figura, sőt, a történet folyamatában válik negatív szereplővé. A látványvilág a mai, kortárs kiüresedésre hajaz, a törpék például egyenesen a hálózati létre utalnak. De ami a gyerekek számára kiemelten fontos lehet, hogy ez a modern verzió nem zárja ki a pozitív végkifejletet. Ezeket írja a szinopszis, ezekre (is) lehet számítani tehát. Az, hogy a jó győzedelmeskedik, pedig kifejezetten megnyugtató.

Az előadást egy erősen futurista, mátrixos beütésű, metálfényű ruházatba bújt mesélő kezdi, szép, rímbe szedett sorokkal vezeti fel, hogy az eközben a színen megjelenő, ölelkező királyi pár nőtagja mennyire szeretne egy különleges adottságokkal (fehér bőr, vörös ajkak, ébenfekete haj) rendelkező leánygyermeket. Aztán a vágy teljesül, megszületik Hófehérke, édesanyja eltávozik az élők sorából, a király depresszióba esik. Kihűl a szín, kopár, kékes, átlátszó plexifalak alkotják a teret, középen a trónon roskadozó királlyal. Felvonulnak az udvari katonák (?), fekete napszemüvegben, ezüstös láncmellényekben, nagyon komolyan menetelnek, mindeközben a zenéről Az ötödik elem című film jut eszembe. A király új feleséget kerít, aki egyúttal a gyönyörű Hófehérke mostohája lesz. A mostoha hosszú, lila, fényes, hegyes gallérú köpenyt visel, sötétebb, rikító-narancsszín hajjal, arca erősen festett, maszkszerűen életidegen. Tekintete üres, inkább unott és frusztrált, mint gonosz. Hófehérkét hol ölelgeti, hol csúnyán bánik vele, de egyikben sem hiteles, olyan, mintha valaki folyton súgna neki, hogy mit csináljon, és inkább a skizofrénia érződik, semmint a lelki küzdelem, hogy a közönség érezze, hogy ez a nő nem feltétlenül gonosz, hanem olyan… árnyalt. Nem árnyalt, az egész előadás során éppen ugyanolyan unott, frusztrált nőszemély. Pedig szerintem nem volna haszontalan láttatni, milyen arca van a gonoszságnak. Mert bizony elkergeti Hófehérkét, hiszen a varázstükör szerint mégiscsak Hófehérke a legszebb a vidéken, s nem a mostoha. Hófehérke távozását egy egészen diszkós zenei alátét vezeti be, amelyben egy mátrixos alak rapel, tök bulis az egész, szinte elfelejtem, hogy Hófehérkét amúgy meg akarják ölni, kissé olyan érzésem van, hogy végre a kiscsaj kirepült a családi házból, kezdődik az egyetem. Pedig amúgy nem.

Feltűnik a színen egy komikus párnak szánt holló és medve, akiknek szerepe, hogy elméletileg vigyáznak Hófehérkére és értesítik a későbbiekben a felmerülő veszélyről. Ezen a pároson kacagnak a gyerekek amúgy leginkább, látszik, hogy közel áll hozzájuk a nyelvezet, amelyen megszólalnak, de alapvetően a magam részéről inkább bugyutának mondanám az eszköztárukat, szóval a gyerekek ennél többet érdemelnek. Ki lehetett volna játszatni ezt az üde színfoltnak szánt párost olyan módon, hogy valóban hiánypótló legyen a jelenlétük.

Mint tudjuk, Hófehérkét a kiküldött ’’likvidátor’’ nem öli meg, de azért végignézzük a Psycho című film késes jelenetének egy töredékét, hozzá passzoló félelmetes zenével dúsítva (megjegyezném, még mindig gyerekelőadást nézünk), hogy aztán végül a kislány megtalálja a törpék házát. Hazatérvén, a hét lakó megtalálja a szép betolakodót elpihenve egy ágyon (amelyet aztán soha többet nem használ Hófehérke, és nem jóérzésből, hanem egyszerűen csak ott alszik el, ahol épp fizikailag leledzik a báb). Kurta gyanakvás után befogadják a lányt. A hét törpe már megint a Mátrixot juttatja eszembe, hosszú, metálos köpeny van rajtuk, de közben meg szamurájosak is, illetve méhecske-minyon kombinációk küllemre. Végtére is meg nem mondaná az ember, hogy (a fejlámpán kívül) bányában dolgoznak.

Mivel a mostoha igencsak felbőszül azon, hogy Hófehérke életben van, kétszer is megpróbál önkezűleg az életére törni: árusnak beöltözve egyszer egy mérgezett fésűt szúr a lány hajába, másodszor pedig öreg koldusasszonyként egy mérgezett almával igyekszik megölni. Mindeközben Hófehérke még egyszer találkozik a holló+medve párossal, hogy értesítsék a veszélyről. Illetve még valami történik, ami két dolog, de időben annyira egymás utáni jelenetek, hogy elveszítik súlyukat. Hófehérkét egy lepke képében látogatja meg elhunyt édesanyja lelke, majd álmában egy ismeretlen, szőke herceggel táncol. Hófehérkével mindvégig csak úgy megtörténnek az események, sodródik különféle helyzetekbe, de nem látni, hogy különösebben tanulna ezekből. Előadás közben azon gondolkodom, miért is kéne én kedveljem ezt a lányt. Nem csinál semmit. Néha kitakarít a törpéknél. Hogy mostohája holtan akarja látni, úgy meséli, mintha az újságot olvasná. Északi drámai súlytalanságban történik minden, Hófehérke van, létezik, túlél, a mostoha ugyanazt a szintet hozza végig, szinte belefáradva a szerepbe. No de menjünk csak vissza a mérgezett almához! Nos, ez a merénylet olybá tűnik, sikerrel jár. Hófehérke elalél, elfolyik a paraván mögött, a törpék üvegkoporsóba helyezik. És akkor véletlenül arra keveredik az álomban látott herceg teljes fizikai valójában, aki ahogy meglátja a koporsó mögött a halott lányt, rögtön magával akarja vinni. Ehhez a törpék segítségét kéri, és együttes erővel kiráncigálják a tetemet a koporsóból, és a nagy lendület hatására a lány feléled és egyenest a herceg karjaiba hull. Képzeljük el ezt a helyzet realitásában, ahogy azt a paravános játék és a bábok fizikuma engedi. Nem túl romantikus, de a két fiatalnak bejön, és úgy döntenek, meg is házasodnak. És mert a tükörtől (aki egyébként egy oldalt repedtesre kivágott plexi mögött beszél fehér maszkként, lásd Shrek c. film) a mostoha ismét kellemetlen hírt kap, elmegy a helyszínre, és mert meggyőződik, hogy Hófehérke valóban él, mérgében szó szerint lángra lobban. Ez az ő vége. Visszatér a futurista ruházatú mesélő a mátrixból, és közli, hogy végül is győzött a jó, de Hófehérke (és a herceg) története még csak ezután kezdődik el.

No de akkor mit néztem az előbbi 55 percben? Képzeljük el az előbb felvázolt mesét. Ebben a mesében tulajdonképpen mindegy, mit történik, ha nem történne, azzal sem volna semmi baj. Tanulságot nem kaptam, a közönség soraiban ülő gyerekek kívülről fújták a mesét szüleiknek, de a színpadon látott verzió kigyomlálta a látványos konfliktusokat, a jó és a rossz ellentétének érzékletes bemutatását, nem tudtunk meg semmit a szerelemről, hogy miért is jó, ha vannak az embernek barátai, hogy miként lehet manipulálni egy élete elején járó fiatal lelkét és döntéseit, aki tanulhatna a vele történő dolgokból. A mostoha nem gonosz és nem elég látványosan hiú és öntelt ahhoz, hogy értelme legyen a kegyetlenségnek. Nem érthető, miért szükséges ez a mátrixos, futurista, kissé sci-fi, de enyhén Trónok harca látványvilág, mit akar hangsúlyozni azon kívül, hogy megtehetjük, hogy színpadképet állítunk; mi ez a hálózati dolog a törpéknél (és amennyiben a kortárs világ kommunikációs defektusaira gondolnánk, hát tévedés, ezek a törpék közel sem szenvednek a 21. századi lehetséges szindrómákban, egyszerűen csak különböző személyiségek). Mire ez a sok fekete napszemüveges katona, miért van a mostohának élőszereplő és báb alteregója is, miért jelennek meg mindketten a tükörben, mint tükörkép? Mit kéne kezdenem ezekkel a síkokkal, ha nem látom a célját? Miért nem lehet a felhasznált zenét kreatívan használni ahelyett, hogy különféle zsánerű bejátszásokat hallok egy-egy jelenet alatt, még egyszer aláhúzva a jelenet hangulatát, ha esetleg nem volna világos. Közben az az érzésem, hogy egy házibulira összeválogatott playlist dalait tallózom. Nem hiányzott a zúzós heavy metal, vagy lángszóró, vagy Psycho-t idéző késjelenet sem, pedig elmúltam már 6 éves.

Véleményem szerint ez az előadás nem kifejezetten sikerült gyerekbarátra. És bár mi, felnőttek, ától zettig képesek vagyunk rámutatni, micsoda horrorra akadhatunk egy (Grimm) mesében, meg pszichológiailag kielemezni, nem hiszem, hogy okos dolog ilyen felnőttes, az érzelmektől absztrahált történetet elmesélni egy gyereknek. Mert nem marad semmivel. A mese természetszerűleg tanít, gondolkodásra késztet, az ösztönös érzelmi intelligenciával dolgozik. Még azt elmondanám, hogy a színészek megtették a magukét, de ebben a történetben ennél többet ők sem tehetnek. De hát van ez így. Kívánok sok humort, gyermekiséget, nagylelkűséget!


A Grimm testvérek nyomán dramatizálta: Varga Ibolya

Rendező: Varga Ibolya

Zene: Venczel Péter m.v.

Báb-, díszlet- és jelmeztervező: Cristian Rusu m.v.

Kivitelezés: Elena Ilaș (festő), Florin Marin (szobrász)

Előadják: Balogh Dorottya, Bondár Tibor, Domokos Szabolcs, Erdei Emese, Giriti Réka, György László, Kötő Áron, Patka Ildikó, Pünkösti Laura, Urmánczi Jenő, Balog Ferencz, Tóthpál Tamás

Hangosító: Cebrát Szilárd

Világosító: Portik Zoltán

Díszletező: Balog Ferencz, Tóthpál Tamás

Ügyelő: Kovács Ferenc

Plakátterv: Kalló Angéla

Szereposztás: György László, Domokos Szabolcs, Balogh Dorottya, Erdei Emese, Giriti Réka, Urmánczi Jenő, Kötő Áron, Patka Ildikó, Bondár Tibor, Pünkösti Laura

Fotó: Puck Bábszínház- Nicu Cherciu