A báb old és köt: a tizedik celldömölki SLOSZT fölgombolyítása

Ölbei Lívia | 2019-06-14

Különös és szép fejleménye a főként független formációkat fölvonultató tizedik celldömölki Soltis Lajos Országos Színházi Találkozónak, hogy akár szekciót lehetett volna nyitni a tárgyanimációval-bábbal operáló előadásokból. És ennek a fejleménynek talán köze van ahhoz a tematikához is, amely szintén sormintává rendeződött a jubiláló SLOSZT-on: ez pedig az elmúlás.

A mulandóság - ami a színháznak legmélyebb sajátja. Van még egy sorminta: az egyszemélyes előadásoké. Persze úgy egyszemélyes, hogy nem az – pont azért, mert közbelép a tárgy, a báb.

A báb lelke

A fesztiváli kínálatban elsőként föltűnő – és várva várt – előadás rögtön a kivétel, amely próbára teszi a szabályt. Bár a bábszínész Markó-Valentyik Anna ezúttal nem a Vaskakas színeiben érkezett: a KL Színház produkcióját hozta el Celldömölkre. Az Alaine – Ideje a meghalásnak című előadást, Ladányi Andrea rendezését megelőzte a híre és a sikere (nyert például monodrámafesztivált).

A Polcz Alaine írásaira alapozott, felnőtteknek való szólót „a drámai színház, a táncművészet és a bábos műfaj határán” helyezi el a színlap: „Hány évesnek érzem magam? A legtöbben azt mondják, hogy nem öregszenek lélekben. Egy barátnőm mondta volt, hogy olyan szörnyű nekem egy öregasszonnyal élni. Mondom, de hát egyedül élsz! Azt mondja, de magammal.” Ennek a külső-belső kettősségnek a feszültségét – iróniáját, tragikumát és komikumát – talán nem is lehet más, adekvát módon színre vinni, fölmutatni, csakis bábbal. Mondhatni a báb „erre való”, ez a lényege. Mármint az, hogy a bábos kezében egyfelől „életre keljen”, másfelől az azonosulás-összeolvadás és szétválás-megkettőződés folytonos játékában az ember legsajátabb jellemzőjét mozgósítsa: a reflexiót-önreflexiót. Markó-Valentyik Anna személyiségéből, játékából hiányzik minden érzelgősség. A telítettség éppen ebből a szép „szikárságból”, szigorú szépségből keletkezik. Ezért engedheti meg magának – ezért engedheti meg a rendezés -, hogy a megfelelő helyeken Karády Katalin karcos dalai oldják és kössék a hangulatot (és ez a világ nemcsak Polcz Alaine világához illik tulajdonképpen, hanem fölzubogó érzelmi csapokat is megnyit: ez a dolguk a slágereknek). Az embernagyságú báb megtévesztésig, „megszólalásig” hasonlít Polcz Alaine-re. A hasonlóság szinte zavarbaejtő. Csillog és él a szeme (ami a mágia része), sőt: mozgatni képes a száját is. Ez utóbbi képessége zavarbaejtő igazán: mintha nem volna lényegi funkciója. A néző nem azért „hiszi el”, hogy az Alaine-báb életre kel, mert mozog a szája (amikor úgy válik eggyé az őt mozgató színésznővel, hogy Markó-Valentyik Anna mögötte bújik el); sőt. A mozgó száj – mint „mimézis” - itt és most inkább művi és „életellenes”; hacsak nem ez volt a cél. Pedig az öregedő testben fiatal lélek alapkonfliktusa gyönyörűen megfogalmazódik: innen nézve a fiatal színésznő tényleg nem más, mint a báb lelke. Borzongató feszültséget kelt a mélyben, hogy miközben Markó-Valentyik Annát – ezt a kecses, feszes, tökéletes testű fiatal nőt – nézzük, voltaképpen a mulandóságot is látjuk; az idős Alaine-báb azonban a változatlanságot őrzi (nem mintha a báb alkotórészei nem volnának végső soron romlékonyak). Külön megindító, hogy Polcz Alaine, az elmúlás „szakértője” milyen önironikus-heroikus küzdelmet folytat az elmúlással („mit akarok? élni akarok”). A legszebb (és talán legmélyebb értelmű) mégis a finálé utáni finálé: amikor a színésznő – mintegy kilépve az előadás kontextusából - élettelen tárgyként veszi kezébe a bábot: szakszerű, éppen ezért szinte rituális nyugalommal szedelőzködik, rakodik, elpakol.

(KL Színház: Alaine – Ideje a meghalásnak; játssza, Polcz Alaine szövegeiből szerkesztette: Markó-Valentyik Anna; dramaturg: Nagy Orsolya; zene: Borlai Gergő, Kákonyi Árpád; báb: Hoffer Károly, Palya Gábor, Raffai Péter; rendező-koreográfus: Ladányi Andrea; produkciós vezető: Markó Róbert. A celli fesztiválon Markó-Valentyik Anna elnyerte a legjobb színésznőnek járó Fíger Szabina-díjat.)

A léggömb lelke

Bora Levente Akvárium című egyszemélyese egyfelől virtuóz játék, másfelől megint csak iróniával, humorral meghintett (lásd a bohóctréfává avatott kávétúlcukrozást félálomban, munkakezdéskor) „coming out”: szeretni való hirdetése annak a csak első pillantásra egyszerűnek, magától értetődőnek tűnő felszólításnak, hogy „légy önmagad”. A decens és munkáját naponta pikk-pakk elvégző irodai alkalmazott (elemző!) sehogy nem találja a helyét hasonlóan decens, viszont példás és hagyományos családi életet élő kollégái között. A céges élet ismétlésre, gépiességre alapozott mechanizmusa egyébként is jól megágyaz a komikumnak, miközben a klaviatúra hangja gépelés közben vidám muzsikává változik.

Loránd 15/3-as számú irodájában (úgy is, mint akváriumban) ráadásul egy napon váratlanul megjelenik egy tűzpiros léggömb. Oda nem illő tárgy, Loránd próbál is megszabadulni tőle – sikertelenül. Nem feltétlenül szükséges pontos megfejtést keresni, mégis: micsoda ez a léggömb. A tudatalatti kivetülése? Az elnyomott – pedig szállni, kiszabadulni vágyó – személyiség? A megkötözött szabadság? A gúzsba kötve táncoló lélek? A léggömb arra való, hogy színével, vidámságával, nyugtalanító, vonzó libegésével elindítsa-továbbgördítse a játékot (az akváriumtól természetesen a tenger végtelensége felé). Loránd emlékezni és mesélni: játszani kezd. Úgy, mint a gyerekek – akiknek kell az áttétel a kimondáshoz, a traumafeldolgozáshoz, az önmegalkotáshoz. (Valószínűleg a felnőtt is így van ezzel: nem nagyon játszik, de folyton reflektál.) Loránd viszont azzal játszik, ami az irodában a keze ügyébe kerül. Dobozokból újabb léggömbök nyújtóznak elő, nem nehéz emberi figuráknak – mondjuk a kisfiú Lorándnak – látni őket. Loránd kicsi volt még, amikor már édesanyja tűsarkúját próbálgatta, amikor lelkesen takarított (nincs sok kellék az előadásban, de a tűsarkú szintén megjelenik: részben az egész). Loránd nem olyan volt, mint egy átlagos kisfiú (édesanyja voltaképpen nem is csodálkozott). Mássága most úgy kér utat magának, ahogyan a dobozokból kipattannak a léggömbök. A küzdelem megindító. Az iroda végül varietészínpaddá, Loránd dizőz-paradicsommadárrá változik. Lelkesen tapsolunk.

(Vaskakas Bábszínház, Győr: Akvárium. Játssza: Bora Levente; Írta: Bora Levente, Nagy Orsolya; dramaturg: Nagy Orsolya; zeneszerző: Rab Viki, Bora Levente; jelmez: Gyebnár Hajnalka; rendező: Bora Levente)

A tányér lelke

Manyasz Erika is monodrámát hozott a celli fesztiválra. A lakásszínházban játszott Helyettem élsz előadással most a Soltis Lajos Színház (eredendően otthonos) előterét lakta be.

Az alaphelyzet szerint Molnár Irénke nagy ünnepre – nagy vallomástételre – készül: fia 30. születésnapjára várja a vendégeket. Közben egyre erősebb a sejtés, hogy itt valami nincs rendben. Aztán bekövetkezik a bizonyosság ideje: Molnár Irénke meg nem született fiáról van szó, Irénke neki talált ki egy komplett képzeletbeli életet. Irénkében a magányon túl a lelkiismeretfurdalás, valami gyónási kényszer dolgozik: a fiú megfogant, aztán abortusz áldozata lett. Áldozat – most idekívánkozik a szó, hiszen Irénke monológja révén kapcsolatba kerülünk a várva várt fiúval, aki nem született meg, és megszületik mégis: a képzelet által, Irénke által, általunk. A konyhai készülődés, szöszmötölés nemcsak kíséri, de létre is hozza a történetet. A játékban természetes módon válnak játékossá (bábbá) például a tányérok. A falon sorakozó üres képkeretek pedig nemcsak egyértelműsítik a sejtést (nincsenek hangsúlyos helyen, de Irénke-Erika egy ponton játékba-helyzetbe hozza őket), hanem egy pillanatra Csehovot is beidézik: a Három nővérből Andrejt, aki fúr-farag, az általa készített képkeret azonban - üres.

Manyasz Erika a Kasza Éva nevét viselő különdíjat kapta meg a jubiláló celli fesztiválon. Talán egy kicsit azért is, mert a vajdasági színésznőnek (aki autóbalesetben vesztette életét, Magyarországon) fontos előadása volt a Shirley Valentine című parádés szóló – és az angol háziasszony, Shirley titokban emlékeztet Molnár Irénkére.

(Trainingspot Társulat, Budapest: Helyettem élsz; játssza: Manyasz Erika; írta: Csernus János „Janox”; színpadra alkalmazta és rendezte: Bora Levente)

A gombolyag lelke

Polcz Alaine szelleme még egyszer átsuhant fölöttünk a celli fesztiválon.

A Kötmesét gyerekeknek ajánlja a Trainingspot Társulat, de az előadás ebben a minőségében (ahogyan az lenni szokott) a felnőtteknek is igazi élményt jelent. A leitmotív az elmúlás, a búcsú – és vele együtt az eleven emlékezés. A játéktér a dobozokkal megrakott, pőre villanykörtékkel kirakott padlás, ahol Jobbágy Kata és Ivák Bence jóízű játéka mutatja az utat a történet sűrűjébe. A sorrend ez: a lány húzza-vonzza be a saját életének-emlékeinek tereibe a fiút, hogy a dobozolás (bár talán helyesebb dobozbontogatást mondani, hogy ne térítsen el az erős Tóték-hatás) után megkezdhessék közös életüket-történetüket. A nagymama gombolyagjai-kötőtűi magától értetődő módon változnak át virgonc figurákká, a múlt pedig az itt és most idejévé (szánkban a lekváros palacsinta íze, kezünkben régi kötött babák). Külön köszönet Pulcsi Pista bácsiért (mint valami Küsmödi-reinkarnáció): tényleg Pulcsi, tényleg bácsi.

De hogyan kell elmondani egy gyereknek, hogy anya-apa – nincsen? A történetbeli nagymama végül megteszi. A közlés tárgyilagos – és ez Polcz Alaine tanításának is megfelel (több könyvet írt a témában, például az Élet és halál titkait, Mit mondjunk a gyermeknek? alcímmel és azzal a megjegyzéssel, hogy „első kötet öt-hatéveseknek”; ez már a Kötmese közönsége). És mégis: a saját szövegkönyvre alapozott Kötmesében a közlés valahogy …túl száraz, túl könnyű, túl… – mintha túl hamar szeretnének túl lenni rajta (a tabukikerülés természete szerint). És a hangnem természetességét is nehéz eltalálni.

Pedig (közhely ide vagy oda) a padlás pőre villanykörtéi igenis csillagokká változnak a megfelelő pillanatban. A Párkák meg csak fonják, gombolyítják - és elvágják a sors fonalát.

(Trainingspot Társulat: Kötmese; játssza: Jobbágy Kata, Ivák Bence; drámapedagógus: Manyasz Erika. A Kötmese a 10. SLOSZT-on a legjobb gyerekelőadásnak járó díjat nyerte el.)

 

Fotók forrása: Soltis Lajos Színház