A TIZENHARMADIK

... a 13. alkalommal megrendezett, az inspiratív, a hely szellemére metaforikus terekben hivatkozó Rétegződések-címszóval, illetve tematikával megrendezett tatabányai Őszi Tárlat emlékezetes és jelentőségteljes láncszemként illeszkedik a város mindennapjainak és művészetének egyre gazdagabbá alakuló, elmélyülő történetéhez.

Hatvannégy évvel ezelőtt, 1955-ben rendezték meg a tatabányai művészek városi keretek között, a település felszabadulásának 10. évfordulója alkalmából közönség elé tárt első képzőművészeti kiállítását, amelyen Görgényi István, Sz. Győrfy Klára, Krajcsirovits Henrik, Szamosvári József és Szlávik Lajos festőművészek művei kerültek a falakra. Erről az együttesről a korabeli kritika megállapította: „Öt festőművész több mint harminc képét láthatjuk a kiállításon. A képek mindegyike az utóbbi hónapokban készült: szép, gazdag termése ez képzőművészetünknek. Szép fejlődést tapasztalhatunk akkor is, ha összehasonlítjuk a tavalyi megyei kiállítással. Ezek a művek már közelebb állnak a város életéhez – jellegzetes tatabányai tájakat és embereket látunk a képeken.” A fogadtatás pontosan tükrözi a kor eszményeit és programszerű művészetfelfogását, de vitathatatlan, hogy a határozottan elvárt alkotói szándékok a városhoz, a helyhez kötődő, a sajátosságokat, az arculatot, a jellemzőket tükröztető művészet megteremtésének vágyát hordozzák. Sajnos az első tatabányai városi tárlaton szereplő alkotók közül ma már senki nincs közöttünk, de az azóta eltelt hat és fél évtized az ő munkásságuk, majd utódaik tevékenysége révén rajzol meg egy fontos és jelentős művészeti ívet, s Görgényi István, Krajcsirovits Henrik és társaik munkái a korszak, a közelmúlt történetének fontos tanúiként, egyszersmind a tatabányai művészeti hagyomány megalapozóinak életműveként jelenhetnek meg előttünk. 

A jelenkori művészeti események elszakíthatatlanok az előzményektől, a hat és fél évtizedes mozgalmas művészeti múlttól. Korábban Tatabánya csak rapszodikusan és esetlegesen, egy-egy évfordulóhoz kapcsolódva rendezett városi keretek között csoportos tárlatokat, de az 1950-es évektől csaknem az 1970-es évekig minden esztendőben itt nyíltak meg a megyei kitekintésű Őszi Tárlatok. Később e téren Tata vette át a főszerepet, hogy aztán az ún. rendszerváltás után ismét átalakuljon minden, és – mintegy az országos tendencia itt is jellemző részeként – újra a városi színterek váljanak meghatározóvá. Az új közigazgatási és kultúra-, illetve művészettámogatási rendszerben Tatabányán 1993 óta a Tatabánya Alkotó Művészeiért Alapítvány, majd Közalapítvány szervezésében és támogatásával – a város önkormányzatának, kulturális intézményeinek hathatós közreműködésével – rendezik meg (kezdetben egy, majd később kétévente) a Komárom-Esztergom megyei székhely képző-, ipar- és fotóművészeinek Őszi Tárlatát. Így érkeztünk el 2019-ben a kiállítás-sorozat eme 13.. állomásához, amely ezúttal is lehetőséget teremt a közelmúlt alkotóperiódusában született új munkák együttes bemutatásával egyfajta városi művészeti összkép reprezentálására. Vagyis ez egy újabb, immár negyedszázados periódust átfogó művészeti fejezet, amely határozottan jelzi és tanúsítja, hogy egy város életében nélkülözhetetlen tényező a jelenkori művészet, és ennek folyamatos működéséhez, fennmaradásához egy ilyen, a széles nyilvánosság előtt megrendezett fórumra is elengedhetetlenül szükség van – mind az alkotói inspirációk megvalósítása, mind a közönség-aspektusok, mind a művészeti kommunikáció szempontjából.

A 13. Őszi Tárlat alkotói mezőnyének, művészcsapatának kialakulásának (illetve a szervezők és rendezők által integrált kialakításának) ezúttal sajátos rendezőelve volt a tatabányai művész-státus laza értelmezése. A kollekció alkotói között ezúttal nemcsak a Tatabányához erős szálakkal kötődő – itt született, mindennapjaikat itt élő, itt dolgozó – művészek vannak jelen, hanem azok is, akik mintegy áttételes kapcsolatok és motívumok révén váltak úgymond „tatabányaiakká”: egy-egy munkájuk e közeg általi inspirációjával, ide kötődő művészeti tárgyával, tematikájával, vagy éppen az időleges itt-tartózkodással, munkavállalással hitelesítetten, vagy valamely más személyes, vagy szakmai kapcsolat – például mester-tanítvány viszony – révén. Így és ezért szerepelhetnek a kiállítók között a „tősgyökeres” tatabányai alkotók társaságában az évtizedek óta más településekhez, például Tatához, Komáromhoz fűződő munkásságot kifejtő művészek, vagy azok a távol-keleti szobrászok is, akik a Lois Viktor szobrászművész által vezetett, s a konvenciókon messze túllépő művészeti törekvései által fémjelzett nemzetközi KÉP-ZE-LET alkotótábor művész-vendégei voltak. Vitathatatlan, hogy ezáltal sokszínűbbé, sokkal gazdagabbá vált az alkotói mezőny és a felvonultatott kollekció, viszont egyre inkább kitapinthatatlanabb – vagy lehet, hogy csak tágabb – lett a „tatabányai művészet”-nek nevezhető művészeti jelenség fogalma, és az esetlegesen megragadható sajátosságainak vagy jellemzőinek világa. 

Családi Krisztina kapta a tárlat fődíját

E 2019-es tárlatot szabad beadású, pályázati rendszerben hirdették és rendezték meg szervezői: vagyis mind a professzionális, mind az amatőr alkotók megpályázhatták a részvétel esélyét új keletkezésű két-két alkotást, illetve sorozat-művet tárva azon zsűri elé, amely mint a korábbik években, most is kizárólagosan kvalitást-szempontokat mérlegelve döntött a részvétel, a kiállításon való szereplés lehetőségéről. A kiállítás jegyzőkönyvére pillantva könnyen regisztrálható, hogy az ötven alkotó nyolcvan beérkezett alkotása között viszonylag kevés volt a visszautasított munka, és csupán két jelentkező előtt maradtak zárva a tárlat kapui. Az alkotói részvétel arányaiban a korábbi Őszi Tárlatokéhoz hasonló ebben az évben is, és örvendetes, hogy egyre teljesebb az összkép, s a távolmaradók jegyzékében egyre rövidebb a névsor. A „nagy öregek” – sajnos az utóbbi években igencsak megfogyatkozott – alkotótábora mellett a változatosság garanciája a középnemzedék erőteljes, és a fiatalok generációjának mindig megújuló és bővülő csapatának jelenléte. 

A kiállítás műegyüttesének megközelítése, elemzési kísérlete kapcsán a tévedések kockázata nélkül regisztrálható, hogy a korábbi években oly feltűnő fotóművészet-dominancia ebben az évben mintha kissé oldódott volna – és ez nem csupán a fotográfiai szekció ez idei kissé mérsékeltebb termése miatt ítélhető így, hanem a képzőművészeti kollekció megerősödése, nívójának emelkedése miatt is. A különböző fotóművészeti képi műfajok és műformák (technikák) kompozíciói mellett a tárlat igazi sokszínűségét és sokrétűségét, komplexitását a képzőművészeti alkotóterületek sokágúságát képviselő művek indukálják, amelyek körében elsősorban tradicionális képek – táblaképek és egyedi, valamint sokszorosított grafikai művek –, valamint plasztikák lelhetők meg, de számos formabontó, rendhagyó, a hagyományos kategória-rendszerbe nem, vagy csak nehezen beilleszthető alkotás is felfedezhető az együttesben. Szakmai meggyőződésem, hogy a kísérlet, a művészi keresés – még ha nem is érlel minden esetben beteljesített művet – mindig érdekfeszítőbb és izgalmasabb, mint egy szabályos, jól megoldott, a régi, a bevált eszközökkel élő munka. E tétel jegyében befogadói élményeinket felfokozottakká és megrögződőkké avathatja egy-egy, a 2019-es tatabányai Őszi Tárlaton közönség elé tárt alkotás.

Úgy vélhetjük, hogy a 13. alkalommal megrendezett, az inspiratív, a hely szellemére metaforikus terekben hivatkozó Rétegződések-címszóval, illetve tematikával megrendezett tatabányai Őszi Tárlat emlékezetes és jelentőségteljes láncszemként illeszkedik a város mindennapjainak és művészetének egyre gazdagabbá alakuló, elmélyülő történetéhez.

(Elhangzott 2019. október 11-én Tatabányán, A Vértes Agorájában, a kiállítás megnyitásán.)