Kell neki az ölelés

Ozsváth Zsuzsi | 2019-12-16

December 7-én mutatta be a Kolibri Színház A méhek istene című előadást, helyszínéül a Kolibri Pince szolgált. Ez egy ifjúsági darab, Kiss Márton rendezte és 14 éves kortól ajánlott megtekinteni.

Az előadás előtti percekben a közönség tagjai kint ücsörögnek egy kisebb teremben, a székek a falak mentén elhelyezve, tehát látom a helység másik oldalán, velem szemben ülőket. Kedélyes csacsogás, zümmögés, instant ismerkedés, ilyesmi. Majd az ajtón belép egy amolyan lantosnak kinéző figura, kezében gitárral, és akkordozva betereli a közönséget a kaptárba. Akarom mondani, a nézőtérre.

Van kezdő dalocska és családi idill: apa, anya és kisbaba. Megj: felnőtt színészekről van szó. Kicsit megijeszt a negédes felütés; még nincs ott a fejem, figyelek, megfeszülök a koncentrációtól, nehogy lemaradjak már az elején, de elengedem, és azután megérkezek az előadásba. A színpadon mozdítható, forgatható díszlet: jelenet szerint lehet asztalként, ágyként, szóval adott térként használni. És van egy tábla, ami takarás is egyben. Valószínűleg a későbbiekben írás/rajz is lesz majd rajta.

A pici gyermek pici gyermekhez méltón viselkedik: sír, ordít, játszani akar, szórakoztatni kell, figyelni rá. A gyermek jelzésrendszere ilyen fiatalkorban pedig javarészt a sírásra hagyatkozik. Egy fiatal szülőnek ez pedig minimum rémisztő, sőt, frusztráló, idegesítő. Mi, nézők igen szerencsés helyzetben vagyunk, mert a gyerek karaktere mindvégig értelmes szavakat használ, beszél – kifele is, míg a szülők figurái csak a gügyögést hallják. És ez a szülő-gyerek közötti kommunikációs összeférhetetlenség már itt elkezdődik. A szülők nem értik a gyereket, a gyerek félreérti a szülők nemértéséből fakadó téves konfliktuskezelési mechanizmusokat. Minden elcsúszik, félremegy, és elkezdődik a családon belüli lelki terror keserves ábrázolása.

– Ölbe, ölbe! – ordítja a gyerek, de a szülő fáradt, nincs kedve, nem érti. A gyerek pedig agresszívvá válik, pontosabban: megsejti a zsarolásban, az érzelmi manipulációban rejlő lehetőségeket vágyának teljesítése érdekében.

– Legyél már jó! – ordítja a szülő, aki számára a jó gyerek a szófogadó, kussoló díszletgyerek. Mert fogalma sincs arról, hogyan kell szülőnek lenni. Hogy a szavaknak súlya és következménye van. Hát még a tettlegességnek.

Addig, amíg nem vált egyértelművé, hogy mely hírhedt emberről szól az előadás, rettenetesen haragudtam arra, amit látok. Mert amit a színpadon látok, amit a történet megmutat, az részvétlen lelki terror, ahol egyetlen szereplővel sem tudok szimpatizálni, ostoba, érzelmileg degradált intelligenciájú szülőfigurák, egy megnyomorított gyerek, annak még idegesítőbbre formált kistestvére (valószínűleg az ő karakterformálásában a főszereplő-gyerek nézőpontja érvényesül. A nagytesó segítségével nem is marad sokáig életben a kicsi.), idióta, majdhogynem ’’hitgyülis’’ grupp vezetője, ütnivaló orvos, szóval úgy en block deformált embereket látunk a színen felvonulni. És amiért rettenetesen utálom az előadást közben, hogy nem látok ebből kiutat, ellenpontozást sem. Mit lehet ebből hazavinni? Miután kiderül, hogy ki is a főszereplő, no, ezután a haragom közönnyé válik.

Az elnyomottból, aki sosem volt elég jó, aki sosem tudta, mi a jó, akinek mindig valaki kénye-kedve szerint kellett élnie, aki a lúzer, zsarnok apja és az önfeladott anyja áldozata, aki sosem volt elismerve, aki mindig csak útban volt, és egy fekete-fehérben látó társadalomban nőtt fel – elnyomó lesz. Az, Akinek Nem Mondjuk Ki A Nevét, hogy ne szpojlerezzek nyíltan, az eltapossa azt, aki más, aki nem felel meg a beteges értékrendnek, aki nem tiszta faj; aki számára férges.

Pszichoanalízis. Állítólag Sigmund Freud irodájában ott függött egy festménye annak, Akinek Nem Mondjuk Ki A Nevét. De ez mindegy most, hanem az előadást pszichoanalitikus gesztusként is lehet értelmezni (bár nyilván a történet nem a teljes valósághűséget tűzi ki céljául, de egyben van az értelmezés), ám nem tudtam eldönteni, hogy ezáltal csak amolyan német hidegséggel kívánja megmutatni az ok-okozati összefüggéseket, vagy fel kívánja menteni a főszereplőt: így jár az mind, aki. Nyilván ez elfogadhatatlan lenne, és nem is feltételezem. A kérdés az: miért néztem végig ezt az előadást? Hogyan tudnék kisajtolni belőle valamit, ami többletjelentéssel bír? A méhek istene sír. Kell neki az ölelés. Nem kapja meg. Ez lett belőle. Vállaljuk a következményeket? A rossz gyerekkor a hibás, ilyen egyszerűen? Különben nagyon szép volt, ahogyan az anya, és ahogyan az apa egy adott kétségbeesési ponton elkezdi a gyermeki gesztusokat mantrázni. Például az ölbe címszó alatt. Ahogyan előbukik belőlük az a zsigeri hiány, az a követelés, ami megnyugvást hozhatna. De nincs megnyugvás. Verbális és fizikai erőszak van, és ahhoz is nyúlnak. A szinopszis azt sejteti, hogy az előadás után lehetséges feldolgozó beszélgetés szülők, pedagógusok jelenlétében a fiatal nézőkkel. Remélem, pszichológus is jelen lesz. És a foglalkozással együtt sikerül ellenpontozni azt a tömény rosszat, amit az előadásban láttunk.

Mindenesetre A méhek istene bővelkedik erős színészi pillanatokban, a főszereplő színész mindvégig nagyon intenzív volt, és nagyon tetszett az utolsó negyedben az a szenvtelen őrület, ami az arcáról sugárzott.

Pontos szavakat, mondatokat is hallottam. Összességében kidolgozott előadás ez, szerintem az alkotógárda is fontosnak érezte ezt a munkát.

De azt hiszem, én nem szerettem az előadást. Bár valószínűleg nem is ez volt a cél.

 

A méhek istene


A méhek istene. Egy ember. Egy hírhedt ember. Egy mindenki által közismert személy, ahogy eddig még senki sem látta, és ahogy még senki nem gondolt rá. Történetünk középpontjában egy háromfős család áll: apa, anya és fiuk összetett, szövevényes lélektani viszonya. A készülő előadás célközönsége alapvetően a 13-18 éves korosztály, de rajtuk keresztül közvetve megszólítjuk a tizenéveseket tanító pedagógusok és a szülők generációját is. Mindezt játékosan, humorosan, de komolyan véve a témát, a történetet, és a történelmet.

Az előadást 14 éves kortól ajánlják. Az előadás időtartama kb. 80 perc szünet nélkül.

Szereplők: Grisnik Petra m.v., Mészáros Tamás, Ruszina Szabolcs, Szanitter Dávid

Dramaturg: Horváth Péter

Látványtervező: Polgár Péter

Zeneszerző: Sulyok Benedek

Szcenikus: Farkas István

A tervező munkatársa: Reymeyer Dóra

A rendező munkatársa, súgó: Vajdai Veronika

Rendező: Kiss Márton