Nem könnyű feladat kis hercegnek lenni

Ez a szöveg a kolozsvári Puck Bábszínház Kishercegszemmel című előadásáról szól. Vadas László rendezte, nyolc éves kortól ajánlott, időtartama negyvenöt perc.

Olybá tűnik nekem, hogy a jelen világ egy része nem tud mit kezdeni az érzelmekkel. Zavarba jön tőle, leblokkol, elhárítja, netán addig stilizálja, amíg már felismerhetetlen, vagy épp ellenkezőleg: túltolja a hányingerig, de ez is torzított kép. Pedig egy érzelem – ilyenek, hogy szeretet, szerelem, harag, bánat stb - pontosan annyi, amennyi. Se több, se kevesebb. Ezt megfogni és megmutatni nem könnyű, figyelni kell az arányokra. Végül is a színház olyan, mint a főzés.

Szóval Kishercegszemmel. Láttam előzetesen pár előadásfotót, és megrettentem, mert konstatáltam, hogy gyerekszereplő is van. Na ne, gondoltam, ez akkora giccs-alert, hogy jáj, de remélem, jól működik majd. Elmondom, hogy működött. Sőt, kezdem az elején.

A kezdés előtt egy mozgókép vetül a behúzott függönyre, mintha csillagpor. Kissé klausztrofób érzés a nézőtéren üln, de hát a Puck Bábszínház sajnos ilyen szűk tér, mindenesetre mikor elénk tárul a színpadkép, ez az érzés megszűnik: remekül tágítja a teret. Egy alulról megvilágított üveglapszerű, alig áttetsző lejtős sík az alsó tér, fölötte a párja, csak az üveglap nélküli szerkezet. Feltűnik a színen az egyik főszereplőnk, a történet szerint pilótának mondanám, de szinte mindegy is, mondjuk úgy: felnőtt ember. Feltűnik: világba vetetten és depressziósan. Aztán jön a társadalom. Arctalan, homogén, gépies egyének sokasága. Árulkodó a jelmez is: elől színes napszemüvegek takarják arcukat; tarkójukon fehér maszk. A felnőtt ember próbál beilleszkedni, nem sok sikerrel. Ez az etűd mozgásszínházi eszközökkel működik, a díjnyertes Balance (1989) című animáció jut eszembe róla. A következő jelenetben megérkezik egy egészen különleges lény. Egy apró kislány, fején hatalmas rókafej. És elkezdődik a szelídítési kísérlet. Egészen megejtő percek következnek, számomra az előadás legmeghatóbb része, ahogyan ez a kishercegnő próbál a maga tiszta, magától értetődő és gyermeki eszközeivel közel férkőzni ehhez a zárkózott, szomorú emberhez. Megértem, hogy a gyerekszereplő a lehető legtökéletesebb választás, ezeket a kissé esetlen gyermeki mozdulatokat egyetlen felnőtt sem tudná reprodukálni, sőt, ezt a makulátlan arcot sem. És a kislánynak tökéletes partnere a felnőttet alakító Urmánczi Jenő színész, mert úgy játszik, hogy nem lesz kínos a gyerek-felnőtt kapcsolat. Az ilyen embereket találja meg egy kis herceg. Kis munkával megtanítható nekik mindaz, amit már hosszú évek során kivert belőlük a társadalom. És a kishercegnő meg is mutatja mindezt: a geográfus minden titkot feltár, számára nemlétező a misztikum, az üzletembereket a kapzsiság hajtja, a szánalmas és nevetséges alkoholistát nem hiába látjuk piros bohócorral; a király a nép megvezetője. A lámpagyújtogató kivétel, ő hasznos, hiszen a fény mindenkinek barátja- sebezhetősége is ebben rejlik. A felnőttek furcsák tehát. Az alapvetően nonverbális előadásban hallunk azért néhány mondatot, pontosabban hangfelvételt, melyek a kishercegnő rövid kommentárjai a világról. Többször halljuk tőle a furcsa jelzőt, amely ítéletmentes egy gyerek számára, míg egy felnőtt ezt hallván önkéntelenül is helyettesíti más, konkrét jelzőkkel. Mert a felnőtt ítél.

A tér a legegyszerűbb eszközökkel alakul át: a geográfus például krétával írogat a tejszerű fényben úszó üveglapon, míg kezekből, hajból animált világot varázsolnak a színészek, stilizált mozgással ábrázolnak állatokat, növényeket. És persze a kishercegnő és a felnőtt ember mindeközben átrajzolják a számításokat, cinkos játékossággal. Ez a szerzett cinkosság az egyik legfőbb érték, amit megmutat az előadás. Ahogyan a kislány felébreszti a felnőttben az abban lakozó gyermeket, a kíváncsiságot, ahogyan használni lehet a körülöttünk lévő világot – szeretettel és alázattal. Az előadás háromnegyedénél megszelídítik a társadalmat is. Lám, a jóság is átadható. És ekkor már mindenki játszik, maszkok és egyéb figyelemelterelések nélkül. Ilyen az élet kishercegszemmel. Ám ezután eljön, aminek el kell jönnie: a kishercegnő búcsúzni kényszerül, átadta tudását a játszótársának, munkája befejeződött. Egyszerűen távozik, ahogyan érkezett is. Itt nincs kígyó, nincs szívbemarkolás. A felnőtt ember hercegi palástot kap, innentől az ő dolga reményt adni a reményvesztettnek. Ez pedig nem könnyű feladat, de a legszebb életfeladat. És nem lehet mindenkit megmenteni – ezt teljes mértékben megértem Urmánczi Jenő gesztusaiból, mimikájából; tulajdonképpen ezen a ponton egy röpke pillanatra közös a gyászunk. Mindenesetre ilyen kishercegeket én szívem szerint receptre írnék fel embereknek.

Visszatérnek a maszkos emberek, újraindul a gépezet, és az új kis hercegnek immár az egyensúly fenntartását kell elbírnia.

Szerettem az előadást, néha szükséges a jóról is beszélni, hogy mi magunk is lehetünk másvalakinek fény, jelzőlámpa, csomó a zsebkendőn. Nem kéne elfelejteni.

 

Kishercegszemmel

Az előadás az emberi útkeresés, a magunkra találás, a bennünk levő gyermeki énhez való visszatérés témáját járja körül. Ötletadó szövegként Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című regénye szolgált. A felnőtt ember a különböző szociális és hatalmi konvenciók és előítéletek rabjaként jelenik meg, ám a történet során sikerül megtalálnia a módját, hogy szembenézzen saját átalakulásával és visszataláljon a játékhoz, a gyermeki én természetes tisztaságához és ezáltal a gyermeki lét könnyedségéhez. Nézőként is feltehetjük magunknak a kérdést: nekünk sikerül-e néha?

Rendező: Vadas László

Előadják: Balogh Dorottya, Bondár Tibor, Domokos Szabolcs, Erdei Emese, Mostis Balázs, Urmánczi Jenő, Jakabfi Ivett m.v.

Díszlettervező: Albert Alpár

Jelmeztervező: Borsos Viola

Koreográfia: Jakab Melinda

Zeneszerző: Domokos Előd

Fotó: Puck Bábszínház/ Nicu Cherciu