Közösség és kultúra

Antal-Bacsó Borbála | 2020-02-22

Január 28-án Ilan Savir, az Israel Puppet Center igazgatója előadást tartott a Budapest Bábszínházban. Előadásában a bábközpont múltjáról, jelenéről és céljairól, legfőbb irányelveiről beszélt.

Ilan Savir gyermekkora óta foglalkozik bábszínházzal, melyről még a sorkatonai szolgálat ideje alatt sem mondott le (tankvezetőként szolgált, de közben a tankban is előadásokat tervezett). A 90-es években számos bábfilmet készített, és immáron 25 éve, a bábközpont megnyitása óta igazgatja azt, illetve rendezőként és oktatóként is tevékenykedik. Igazgatóként azt vallja, hogy nem elég jó művésznek lenni, mellette az üzleti szemlélet is elengedhetetlen. S noha szerinte Izrael még ebben a rohanó világban is egy különösen gyors országnak számít, ha művészetről van szó, lassan, lépésről lépésre kell haladni. Vallja, hogy annak, aki náluk a báb műfaj megítélésén szeretne javítani, végtelenül türelmesnek kell lennie.

Akárcsak itthon, Izraelben is egyenlőségjelet tesznek gyerekszínház és bábszínház közé. (Éppen ezért, hogy hangsúlyozzák a különbséget, a felnőtteknek szóló előadásokat egy ideig ’micro theatre’-nek, vagyis mikroszínháznak hívták. Nem vált be az új elnevezés.) Az Israel Puppet Center esetében ez szoros összefüggésben áll a központ megszületésével. A bábközpontnak otthont adó Holon, egy jellegtelen alvóváros Tel-Aviv közelében, meglehetősen rossz hírnévnek örvendett. Egészen 25 évvel előttig, amikor az új polgármester úgy döntött, megváltoztatja a város arculatát, és gyerekparadicsomot csinál belőle. Azóta számos tematikus mesekert és egy ötemeletes múzeum épült a gyerekeknek, valamint az egyetlen állandó izraeli gyerekszínház. A bábközpontnak helyet adó épület előtte drogterápiás otthonként működött, azelőtt pedig középiskola volt (ez ismerős lehet a Jurányi Házból, ahol két bezárt iskolát nyitottak össze, hogy megszülethessen a közösségi inkubátorház). Jelenleg három különböző funkciójú épületből áll a központ: színház, bábszínészképző, múzeum.

A színház feladatának tartja, hogy elősegítse új bábelőadások születését, valamint a báb műfaj önálló, minden korosztály számára érvényes színházi formanyelvként való elismertségét. Ehhez két terem áll rendelkezésükre: egy nagy színházterem rögzített nézőtérrel, valamint egy kisebb, átrendezhető black box tér. (Ez az elrendezés ismerős lehet például a Budapest Bábszínházból.) Fesztiválokon, vendégelőadásoknál az izraeli bábművészek inkább a stúdiót választják, mivel az intimebb; a színházteremben főleg külföldiek dolgoznak. A termeket ki is lehet bérelni, hiszen, noha a színházat részben városi, részben állami finanszírozásból tartják fent, önálló bevételre is szüksége van a működéshez. (Ez a probléma is ismerősen hangozhat.) Évente átlagosan húszezer különböző korú és foglalkozású látogatójuk van – igaz, a legtöbben a múzeumot látogatják, de az igazgató reméli, hogy azért vannak olyanok is, akiket annyira megfog a bábok világa a kiállításon, hogy egy előadásra is maradnak.

A múzeum természetesen felveti a kérdést: van-e értelme bábokat élettelen műtárgyakként kiállítani? Éppen emiatt, hogy életet vigyenek a halott mozdulatlanságba merevített figurák közé, rövid performance-okat készítenek Gingerrel, a központ kabalafigurájával. Emellett minden évben meghirdetnek egy oktatási programcsomagot, amelyet mindig más óvodai vagy iskolai csoport nyer el. A program több alkalomból áll össze, és szorosan kapcsolódik az aktuális kiállítás témájához. A gyerekek workshopokon is részt vehetnek, mivel fontos, hogy kipróbálás révén is megismerhessék a bábokat, ne csak vitrinben vagy a színpadon nézegetve.

Sajnos, az igazgató saját bevallása szerint, a tanítás a felnőtteknél már nem olyan zökkenőmentes, mint a gyerekeknél. Úgy tartja, az iskola jelenleg a központ leggyengébb pontja, mivel nehéz olyan jelentkezőt találni, aki tényleg bábbal szeretne foglalkozni és komolyan veszi a műfajt. Sokan inkább egyfajta könnyű második karrierként tekintenek a bábszínészetre, hiszen a gyerekek bármit megnéznek, nem kell valódi energiákat fektetni a bábművészet megismerésébe, elsajátításába. S még így is azzal küszködnek, hogy nem jelentkezik elég hallgató a képzésre. Ilan Savir meg is jegyezte, hogy irigykedik a Színház- és Filmművészeti Egyetemen zajló színész–bábszínész képzésre. Persze akad ellenpélda is: van olyan korábbi hallgatójuk, aki ma már aktív bábművész, valamint oktatóként is részt vesz a központ munkájában.

Előadását azzal zárta, hogy elmondta, ahogy a bábközpont három pillére a színház, a múzeum és az iskola, úgy az évente megtartott nemzetközi fesztiválon sincs hierarchia előadás, kiállítás és workshop között. Hiszen nem az a lényeg, hogy ki honnan közelíti meg a bábot, hanem az, hogy rátalál-e végül a műfajra.

Főkép: Ilan Savir, fotó - Sarkadi Bence