Expresszív vetületek

Wehner Tibor | 2020-03-24

A két, más és más alkotóterületen dolgozó, egy szobrász és egy festő munkáiból rendezett kiállításon izgalmas kérdés, hogy milyen azonos vonások, milyen közös jellemzők lelhetők meg a két művész, illetve művészeti törekvései között. Ebben az összevetésben azonos külső és belső jellemző jegyekre, szorosan összefűző mozzanatokra bukkanhatunk.

Azonos meghatározó vonás, hogy bár nyolc év eltéréssel születtek – Szunyogh László szobrász 1956-ban, Balogh István festő 1964-ben –, mégiscsak egy, összekapcsolódó, azonos generáció alkotói ők: a mai magyar művészet középgenerációjának művészei. Mindketten dunántúliak: Szunyogh tatabányai, Balogh győri, és mindketten – az alapos és szerteágazó felkészülési periódusok lezárultával – a vidéki alkotói lét körülményei és lehetőségei között dolgoznak: Szunyogh az 1980-as évektől, Balogh az 1990-es esztendők óta jelentkezik műveivel. És ahogy Szunyogh, Balogh is rendkívül aktív tevékenységet fejt ki fellépése óta: önálló tárlatok megrendezése, és helyi és országos kitekintésű csoportos kiállításokon való szereplések sorozata, elismerő díjak sora, közgyűjteményekben őrzött művek együttese, a munkásságukat elemző, rendszeresen megjelent eszmefuttatások, kritikák fémjelzik működésüket. És mindebben kiemelkedő szerepe van az észak-, illetve nyugat-dunántúli tájnak és településeinek: Tatabányának, Győrnek, Sopronnak – ez utóbbi városban ebben az évben nyerte el (nem először) Szunyogh László a Országos Érembiennálé egyik rangos díját. És persze összefűződő munkásságuk kitüntetett jelentőségű színtere Győr, ahol a mindkettőjük tevékenységében nagyon fontos művészetpedagógiai munkásságukat fejtik ki: Szunyogh László 1994 óta, Balogh István 1997 óta az Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola, illetve ma már a Széchenyi István Egyetem Apáczai Csere János Karának tanárai. E kapcsolódások jegyében tulajdonképpen most két, igen aktív, művészeti jelenlétét évtizedek óta folyamatosan reprezentáló Győr-Moson-Sopron megyei művész mosonmagyaróvári kiállítását köszönthetjük.

 

 

 

 

 

 

E külső jellemzők mellett rendkívül érdekes módon a két különböző alkotóterület, a két művészeti ág ellenére azonos stílus-jellemzők, a művészi kifejezést meghatározó alkotói szemléletet karakterizáló egységet szervező aspektusok is felfedezhetők a két művész tevékenységében, illetve művei között. A formai jellemzők körében regisztrálható, hogy mindketten a klasszikus technikákat alkalmazva dolgoznak – a szobrász mintáz és bronzot önt, illetve fát farag, a festő olajfestékkel vászonra rögzíti képeit –, és a hagyományos műforma-keretek határait – kisplasztika, táblakép – nem lépik át. Az összekapcsoló tartalmi mozzanatokat keresve és mérlegelve, röviden és átfogón tárgyalva azokat az expresszionizmus XX. század kezdetén, az avantgárd áramlatok kibontakozásával párhuzamosan kialakult és az európai művészetben megszilárdult, napjainkig jelen lévő, a magyar művészetben is rendkívül erősen megjelenő stíluskörével kapcsolatban konkretizálhatjuk. Az expresszionista művészet elsősorban a festészetben és a grafikában vált determináns törekvéssé, a szobrászati jelenléte viszonylag visszafogottabb volt. E stílusáramlatban a művész elé táruló jelenségek nyomán az alkotóban kiváltódó belső élmények, érzéki tartalmak, pszichikai mozzanatok, feszültségek kifejezése révén és jegyében fogalmazódnak meg a művészi mondandók, és mindezt roppant szenvedélyesen, érzelmi telítettséggel, indulatokkal hajtva, mintegy spontán kifejezésekkel tolmácsolja az alkotó. Ez az érzelmi telítettség, ez a feszültség, ez az elementáris kifejezési vágy élteti Szunyogh László kisbronzait – nem véletlen, hogy ez az alkotó az expresszionizmus szobrászatáról írta, A Kék lovas csapásán címmel a később Németországban kiadott doktori dolgozatát –, és ezek a művészi szándékok munkálnak Balogh István nem véletlenül sok esetben nagyméretű vásznain is – aki fontos szereplője volt néhány évvel ezelőtt a Danubiana Múzeum jelenkori magyar expresszionizmust áttekintő, a kitűnő győri művészettörténész, N. Mészáros Júlia által megrendezett összefoglaló kiállításának.

 

 

 

 

 

 

Bár Szunyogh Lászlónak áll néhány szabad térbe komponált, az állandóság igényével elhelyezett, monumentális kompozíciója is – főként portrék és domborművek –, elmondható, hogy munkássága évtizedek óta elsősorban két plasztikai ágazatra, az éremművészetre és a kisplasztikára koncentrál. E tárlaton egy fába faragott mű mellett viaszveszejtéses – egyetlen példányban megvalósult – és homokformázásos – több példányban is leönthető – bronzöntési eljárással készült, a 2010-es években született munkáit sorakoztatja fel, azt tanúsítván, hogy nem szakadt el teljesen a magyar plasztika Medgyessy Ferenc és Ferenczy Béni életművével fémjelezhető klasszikus, de ugyanakkor a modernizmussal is átitatott szellemiségétől: a művek a tradicionális megjelenítés elvétől eltávolodtak, de a figurák, a tárgyi világ elemei központi kompozíciós elemekként megmaradtak. A szimbolikus összegzést, a metaforikus kifejezést az expresszivitás és a szigorúan tárgyszerű plasztikai láttatás eszközei, technikai eljárásai fogják egységbe, s egyben ugyancsak a klasszikusokhoz kötik. Szunyogh László szobrászatának egyik legfontosabb jegye a stilizálás: a sűrítés, a lényegre összpontosítás, a tőmondatszerű szobrászi kifejezés: alakjainak nincsenek karakteres egyénítő jegyei, a formarend kerüli a részletezést, nagy, egységes, sima felületek és a teret pengeként hasító élek közé fogott filigrán, törékeny testek jelennek meg. A jelzésszerűségekbe burkolózó testek helyzetéből, fájdalmas meghajlásából, összeolvadásából-áthatásából, akciójából, egymáshoz való viszonyából bomlanak ki a művekbe sűrített mély, az emberi létezés dilemmáit, az emberi viszonyokat, a férfi-nő kapcsolatot boncolgató gondolati körök, mély emocionális tartalmak. Figyelhetünk a formák konfrontációjára is: lágyságok és keménységek ütköznek szenvedélyes hevülettel, kemény élek enyésznek el lágy hullámokban, pattanásig feszült ívek oldódnak fel plasztikai ellenpontokban, pengeszerű síkelemek váltanak át váratlanul dús domborodásokba.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A jelzésszerűségekkel szemben Balogh István művein konkrét figurák és jelenségek megidézései rendeződnek zaklatott kompozíciókká, amelyek motívumai között közvetlen vagy rejtett ikonográfiai utalásokat, szimbolikus jelzéseket, mitológiai párhuzamokat is felfedezhetünk: hivatkozhatunk akár az Angyali üdvözlet, vagy a Salome című alkotásokra. A 200-es és 2010-es évek terméséből válogatott művek körében figyelhetünk a furcsa, váratlan képkivágásokra, illetve a nézőpontok váltakozásaira és szokatlan voltára is, de a legerőteljesebb képi hatóelem a felfokozott, élénk, intenzív hullámokban a kompozíciók atmoszféráját meghatározó színvilág, amely a megszokottnak korántsem nevezhető árnyalatok alkalmazásából, a színellentétek konfrontációjából épül. Mintha minden eleven mozgásban lenne ezeken a munkákon: hullámzásokból, áthatásokból, látszólag kusza kavarodásokból szerveződik a kompozíció. Mindent áthat a túlfűtöttség, a tompíthatatlan nyugtalanság, a szinte mindig a nőalakok szerepeltetése révén megjelenített hajszoltság, feszültség. Balogh István műveinek értelmezéséhez legautentikusabb kalauzunk N. Mészáros Júlia művészettörténész lehet, aki egyik elemzésében megállapította: „Balogh István az ember eredeti, ősi pszichéjét kutatja, hogy önreflexiókat gerjesztve visszaemelje a differenciált tudat szintjére. A nemek szimbolikus reprezentációja művészetében egyszerre követi a hagyományt és próbálja meghaladni azt. Műveiben egzisztenciális értékké változik a nő, mint erkölcsi vétket és eszményit, szépet avagy erényt és kárhozatot akár egyszerre ötvöző szimbólum. Munkásságának további jellemzője az álom és a halál, a születés, a keletkezés és a megszűnés, vagy kioltás tartományának, jelentésének és ábrázolási lehetőségének szisztematikus vizsgálata. A valóság látszata mögött azt a világot faggatja, amely megérinthetetlen: tündéri, démoni, misztikus; ezoterikus, mint amilyen a mitologikus teremtmények világa, amit a festési folyamat öntudatlan mozzanatsorrá oldásával idéz maga elé.”

Szunyogh László meditatív hangvételű alkotásai és Balogh István erőteljes festőiségű, drámai kifejezései ezúttal a Hortus Conclusus cím alatt kerülnek bemutatásra. A Hortus Conclusus régmúltban eredő kifejezésének jelentése körülkerített, idegenektől elzárt, bensőséges atmoszférájú kis kert, a klastromok négyszögletes udvarának zöld területe, a szemlélődő imádság színtere. A köznapiságok zajos, nehezen elviselt világából ide menekült, ide vonult vissza a két művész az értékeket és minőséget megtestesítő alkotásaikkal, de e kert kapui szélesre tártak: elvonultságukban szeretettel várják az alkotók a művekre kíváncsi, a művek

Szunyogh László szobrászművész és Balogh István festőművész közös kiállítása a mosonmagyaróvári Hansági Múzeumban

(Elhangzott 2019. október 4-én, a kiállítás megnyitásán.)

További képek