Otthonról haza- Vámos János kiállítása

Hogyan lehet otthonról hazamenni? És mit visz magával az, aki épp e két pont között ingázik? És mit vinne akkor, ha már nem menne többé haza? És hogy néz ki az otthon? Mi teszi az otthont otthonná? Mi elégséges ahhoz, hogy egy hely otthonná váljon? És mikortól szűnik meg valami otthonnak lenni? Hány otthona lehet egy időben valakinek? És ha több otthona van, akkor valóban mindegyik helyen otthon tudja magát érezni?

Mikor János mesél nekem, aligha van olyan történet, amely csak egy helyet foglalna magába. És pláne az elmúlt heteinek cselekményét, igen nehezen tudnám pár mondatban összefoglalni, pedig fontos lenne pontosan megragadnom a lényeget, hiszen épp erről szól a kiállítás. Szőgyén, Prága, Budapest. Több ezer kilométer vonaton és autóban. Oda – vissza, és még a harmadik, néha negyedik, ötödik hely között fel és le, jobbra és balra. Mesél, mesél, én pedig folytonosan elveszítem a helyet, ahol járunk. Pláne mikor megjelenik a történetben az “otthonróljöttem”, a “hazamentem”, a “hazakellutaznom” kifejezése. Ilyenkor szinte mindig meg kell állítanom őt és kérdeznem. Most melyikre gondolsz? És ő mondja, hogy épp melyikre gondol.

Néhány ember esetében, az “otthon” egészen pontos helyet jelöl. Néhányunknál viszont épp kontextus függő. Például annak a  függvénye, hogy hol vagyunk, vagy épp kivel beszélünk, hogy az ingázás sokszögének melyik pontján haladunk át. 

Néha csak érinteni tudjuk a csúcsokat, mert már indulnunk kell, van, amikor elidőzünk ideig - óráig. Máskor arra gondolunk otthon, hogy amikor hazaérünk, mit fogunk csinálni. De ez nem baj, mert útközben lesz időnk kitalálni. Amikor felszállunk, leszállunk, jegyet váltunk, leülünk, lepakolunk, felpakolunk, átszállunk, várunk, találkozunk, elköszönünk, betesszük, kivesszük, megvesszük, visszaszaladunk, egyeztetünk, elkésünk, megfordulunk, elintézünk, aztán végre lassítunk. 

Befordulunk, benyitunk, ölelünk. Megérkeztünk.

 

 

 

 

 

 

Most épp itt: otthon vagyunk. És ez jó, mert megérezzük, hogy az otthon otthon maradt, amíg máshol jártunk. Nem változott, és ha arrébb is került egy váza, vagy kicseréltek néhány párnát, meg tudott maradni annak, amit magunk mögött hagytunk ideiglenesen egy másik otthonért. 

Máskor viszont, annak ellenére, hogy nem változott semmi, elfogja egy bizonytalan érzés az ingázót. Hiszen hazaért, épp most nyitott be az ajtón, már megölelte azt, akit meg kellett, már megsimogatta a kutyát, az udvar sem változott, ugyanúgy ott van a csirkeól, meg keverő. A lakás ugyanazt az illatot árasztja, a kanapé ugyanott van kiülve, és ugyanaz a koszt fő, ami húsz éve, de mégsem.

Valahogy akkor és ott: nem vagyunk otthon. Mehetnékünk támad, pedig csak most értünk haza. Alig várjuk, hogy elinduljunk. Hova? Hát haza. Haza, ahol van egy sárga fotel, ahová leülhetünk, ahonnan talán már nem kell folyton és folyton, újra és újra elindulunk. 

A kiállítás kutátora: Lantos Csenge

Fotó: Berényi Kornélia, Miglinczi Éva és Vámos János FB oldaláról

Fest - tisztít Galéria_ 2020. 02. 25.

További képek