Megemlékezés, történés és játék – Pacsirták tűzben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen

Kovács Géza Pacsirták tűzben címmel rendezett előadást a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem bábszínész hallgatóival. Két – első pillantásra tűz és víz – szerző párbeszédbe hívásával új báb/színpadi játék született: a forgatókönyvet is Kovács Géza jegyzi.

Szvetlana Alekszijevics 2015-ös irodalmi Nobel-díjának visszhangjában jól hallható volt az a szólam is, hogy nevezhetők-e egyáltalán szépirodalomnak a művei - vagy megmaradnak a maguk nemében nem kevésbé értékes dokumentatív, bár egyedülálló és hiánypótló újságírói teljesítménynek. A szépirodalom vagy tényirodalom dilemmájában nem kell dűlőre jutnunk, amikor a Pacsirták tűzben szövegkönyvét olvassuk (ha egyáltalán), a felvetés itt és most legföljebb azért érdekes, mert Kovács Géza a tényfeltáró újságírói attitűdből kibomló Alekszijevics-világot Pilinszky János világával szikráztatja – vagy inkább simítja, illeszti - össze. Amennyire merész, az eredményt olvasva-látva éppen annyira magától értetődő, heuréka-élménnyel megajándékozó gesztus a Nők a tűzvonalban (Az utópia hangjai című Alekszijevics-ciklus első kötete) és Pilinszky KZ-oratóriumának „egymásra kopírozása”, összejátszatása. És nem csak azért, mert a szövegek (mindkét szöveg) alatt, fölött, mögött és körül kitapintható történelmi idő és közeg – ugyanaz; a nézőpontok pedig könnyen összehangolhatók.

A háborúnak nem női arca van – ez a magyarul Nők a tűzvonalban címmel megjelent kötet eredeti, orosz címe (fordította Földeák Iván, kiadta a Helikon). A magyar cím talán blikkfangosabb, az orosz (a belorusz szerző oroszul ír) azonban pontosabban megvilágítja a lényeget: Alekszijevics olyan nőket szólított meg, keresett föl nagy elszántsággal (aztán már ők keresték az írót), akik maguk is részt vettek a II. világháborúban: az oroszok Nagy Honvédő Háborújában, amely Hitler megállításával ért véget. A fasizmus fölött aratott győzelem köré épülő mítosz azonban férfihangon szól, itt a nőknek nincs – nem volt – helyük. Rokonszenves és fájdalmas az a küzdelem, amely megszüli a nyelvet és a formát, amelyen és ahogyan a háborús női sorsok elbeszélhetők (innen nézve válik fölöslegessé, okafogyottá a szépirodalom kontra tényirodalom szembeállítás). Többszintű ez a küzdelem: nemcsak a szerző, hanem maguk az Alekszijevicsnek megnyíló nők is átesnek a vajúdáson, hogy a némaság évtizedei után megszülethessen a saját, elbeszélt-kimondott szenvedés/történetük. Addig csak a férfiak háborúját – a kanonizált háborút – mesélték, arra voltak szavaik. Ahogyan a 3. lány mondja a Pacsirták tűzben-előadásban: „Nem tudom… nincs hozzá elég szavam… Az én nyelvem… Hogyan írjam le? Pedig le kell… Hogy… Görcsbe rándulok, fojtogat: éjszaka csak fekszem csendben, s hirtelen megrohannak az emlékek. Fuldoklok. Hideg ráz. Hát így állunk… Valahol megvannak hozzá a szavak… Költő kell… Egy Dante…”

Önmagában a lehetetlent kísértő vállalkozás a 430 oldalas Alekszijevics-kötetből úgy kihasítani alig tíz oldalnyi – 50 percnyi előadáshoz való - szellős szöveget, hogy az kompakt és egész legyen. De Kovács Gézának sikerül: az emberi-női lét sarokpontjaira – születés, szerelem, szülés, halál – fókuszáló forgatókönyv mint cseppben a tenger magába foglalja az egész kötetet, amelynek végső soron minden szava „arról szól”, hogy ne legyen háború. Mindeközben a bábjátékos közeg szempontjai sem mellékesek.

A teljesség érzetének megteremtéséhez azonban kell még valami: a KZ-oratórium.

„A szöveg a valóság három síkját érinti, akár egy gyászmise. Megemlékezés, történés és játék: egyenlő érvénnyel hat benne. Ezért a különböző hőfokok is keresztezik egymást: egy-egy drámai kitörést lehűt a megemlékezés liturgiája; egy-egy hűvös mondatát kiemeli, hogy most történik; egy-egy sűrítést megszelídít a játék naiv hangja.

A szereplők: halottak. De mint színészek: élők. Egyek közülünk. Drámájuk – egymás közti drámájuk – lényegében nincsen. Mondataikat egyetemes sorsuk szerkeszti mégis egybe, a közvetlen kapcsolatnál szigorúbb kapcsokkal. Montázs-dráma, montázs-mondatokkal. De ezek a mondatok mégse szürrealisztikusak, morbidan-frivolak, hanem inkább egy középkori iskoladráma naiv szókimondását, darabosságát idézik. (…)

Ezek a szereplők olyanok – utasításnak talán a legszemléletesebb -, mint a múlt századi fényképek. Mindegyikük önálló. Pontosságuk, magányuk (s az is, hogy egymás mellett állnak), rajzuk merev, monoton tisztasága: realitás és irrealitás egyszerre.” Ez Pilinszky bevezetője, alapinstrukciója a hangjátéknak készült KZ-oratóriumhoz. És azért muszáj majdnem teljes egészében idézni, mert ennél pontosabban aligha lehet fölvázolni, kitapintani a KZ-oratórium - és a Pacsirták tűzben - szerkezetét, működését/működtetését. (Ezen az elven működik A Dohány utcai seriff című Mohácsi János-előadás is: tökéletes sötétségben, mintegy hangjátékként – változat a KZ-oratóriumra.)

„Montázs-dráma, montázs-mondatokkal” – mondja Pilinszky. „Az élet hangjai” – mondja Alekszijevics és montázs-regényt ír.

„Mint a múlt századi fényképek” – mondja a száz éve született Pilinszky. A megírás pillanatában a múlt századi értelemszerűen a 19. századra vonatkozott, a jelenkor kontextusában a múlt század a 20. századot jelenti. Kis elmozdulás – és örök visszatérés. Minden változik – és minden ugyanaz.

A Pacsirták tűzben-szövegkönyv a KZ-oratórium szereplőinek (az Öregasszonynak, R.M.-nek és a Kisfiúnak) helyére az Alekszijevics-kötetből emel be szövegeket-szereplőket: három lányt (három nőt). A KZ-oratóriumból átemelt szövegrészek pedig tényleg átemelik az előadást: kapcsolatba hozzák egy másik dimenzióval. És hogy még erősebb legyen az átemelés, megemelés gesztusa (és érvényesüljön a Pilinszky-bevezetőben rögzített valóságsíkok mindegyike, a megemlékezésen és a játékon túl a történés is), bekerül az előadásba az Introitusz című Pilinszky-vers. A Pilinszky-szövegekkel – mintegy tartó- és védőhálót szőve – a negyedik szereplő, Darvas Emőke röpdösi, röpteti be az időt és a teret. (Amikor Darvas Emőke fölemeli a jobb kezére – talán a mutatóujjára – erősített kismadarat, olyan, mintha a tenyere is madár lenne.) A Madár az előadás metaforikus és valóságos lelke, összekötő kapocs ég és föld között: Pilinszky világából való.

De a madár fontos motívuma az Alekszijevics-kötetnek is: a Pacsirták tűzben Madarát talán az Alekszijevics-könyvből való pacsirta-motívum hívta életre, elindítva a jelentésképződések finom játékát az emlékezés-felejtés hullámzásában. „A háborúig annyi pacsirta volt, ám a háború után vagy két évig senki nem hallotta őket, a földet mélyen felszántottuk (…). A pacsirták csak a harmadik esztendőben jelentek meg. Hol voltak addig? Senki sem tudta. Csak három év múlva tértek vissza a fészkelőhelyeikre. Csak azután, hogy az emberek újjáépítették a házakat” – a KZ-oratórium dramaturgiáját követő bemutatkozás („Én Szmolenszkből való vagyok. Én Minszkből…”) után ezzel a felütéssel, az emlékezésből indul el a történet. A pacsirta-képzethez eleve hozzátartozik a vertikális mozgás, a lebegés: a föld és az ég összekötése.

A pacsirták visszatértek, az élet újraindult, a háborús emlékeket földolgozatlanul, kibeszéletlenül eltemették. Itt következik a „hogyan írjam le” kínzó kérdése – itt kezdődik a fájdalmas, tisztítótűzként is fölfogható emlékezés (tűz: háború; tűz: purgatórium). A Madár pedig az Introitusszal bejelenti: „A bárány útra kelt.” A felejtésből előhívott emlékek pedig tapinthatóbbak, mint valaha.

Az előadásnak – a szövegkönyvvel összhangban és a szövegkönyvön túl – nyilván szintén meg kellett találnia a maga nyelvét.

A szikár, csupasz fekete térben fekete székek. (Mintha Bernarda Alba házában lennénk.) A három lány óhatatlanul, reflexszerűen Csehovot idézi – és ennyi elég is. Nem baj, ha egy suhanás erejéig az ő árnyaik is itt vannak velünk: Alekszijevics szóra bírt hősnői nem is olyan sokkal fiatalabbak az emlékek senkiföldjén bolyongó Olgánál, Másánál, Irinánál. A hazáért tűzbe menni kész Másák, Olgák, Irinák. A könyvben van, az előadásban nincs nevük: a megemlékezés, a történés és a játék hármassága kívánja így.

A fehér Madár talpig feketében segíti át a szereplőket az emlékezés szakadékai fölött. A három lány – Gidófalvi Imola, Erdős Orsolya, Vincze Tímea - a föld színeiben hitelesen képviseli: a mégis-mégis örömre törekvő, síró és dalra fakadó életet. (Itt érthető módon elmozdulás van a Pilinszky-instrukciókhoz képest, Alekszijevics „javára”.) Az előadásban megjelenő (játszó) néhány tárgy, eszköz legfőbb ereje a puritánságában, takarékos használatában rejlik. Az ölelésből lehanyatló, akkurátusan összehajtogatott kabát egyfelől tökéletes bábként viselkedik, másfelől tökéletesen jeleníti meg az ember (az elveszített vőlegény) hiányát. A lavór, a kancsó, a babakocsi, a fásli; a víz, a vér, a piros szín – innen élet, onnan halál -, a bőröndnyi bonbon és a vágyott keksz meg a vágyott éneklés – mind az „ehess, ihass, ölelhess, alhass” alapvető emberi parancsáról tudósítanak. Vagyis: „a mindenséggel mérd magad” – mondja József Attila, és éppen ezt a mindenséget mutatja föl az előadás.

Szvetlana Alekszijevics könyvében Tamara Sztyepanovna Umnyagina így fogalmaz: „Nem lehet két szíved, az egyik a gyűlöleté, a másik a szereteté. Az embernek csak egy van, s mindig azon voltam, hogyan mentsem meg a szívemet.” Ezek az előadás utolsó mondatai, mielőtt a bárány végigkocog az üvegtengeren – és megnyitja a könyvet.

 

Pacsirták tűzben – Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, Stúdió Színház, online bemutató: 2020 február

Szerkesztette és rendezte: KOVÁCS Géza

Játsszák és zenéjét szerkesztették: Darvas Emőke, Erdős Orsolya, Gidófalvi Imola, Vincze Tímea