Energiacentrum
... avagy a lebegő képek keretfeltételei Miksa Bálint Sötétedés című kiállításához.
A kép szögletes. Akár ezzel a normatív kijelentéssel is kezdhetném Miksa Bálint Sötétedés című kiállításának megnyitóját. De inkább így mondom: Miksa Bálint képei régebben szögletesek voltak. A derékszögekből induló és oda érkező egyeneseken – a kereteken – belül zajlottak nála, az ő festményein az események. És ez így volt rendjén, ezek között a keretfeltételek között léteztek, esetenként nyújtózkodtak, vagyis nyújtózkodva, sőt a nyújtózkodásban léteztek az ő képei – és ebben, a nyújtózkodásban, ha most innen nézvést belegondolok, azért már volt valami nyugtalanító. De ezek a nyújtózkodó képek még mindig a kereteken belül nyújtózkodtak. Esetleg érzékelhettük úgy, hogy belülről tolják ki a keretet, hol a világtájak egymással ellentétes pólusai szerint, hol a földtől az ég felé. Úgy is mondhatnám, hogy viszonyultak. Ebben a viszonylatban léteztek.
Emlékezzünk az iskolai térképek nézegetésére. Balról jobbra: nyugat–kelet. Jobbról balra: kelet–nyugat. Lentről fentre: dél–észak. Fentről lentre: észak–dél. Ezek a keretek, a keretfeltételek, a viszonylatok, az irányok, a feszültségek. Ahogyan érzékeljük és értelmezzük a világot. Vegyük csak ezt a két folyóiratcímet: Nyugat és Kelet Népe (noha Ignotus lapindító cikkében még együtt állt a két fogalom, azután meg már egyre inkább külön). Kozmopoliták és nemzetiek. Hígak és mélyek. Írástudatlanok lázadása az írástudók ellen. Észak Dél ellen. Eszkimók és bozótlakók. Szőkék és barnák. Melankólikusak és szangvinikusak. És így tovább, a legalpáribb változatokig…
Másfelől viszont, hála Kolumbusznak, Magellánnak és társaiknak, a síkbeli térkép mellett volt azért földgömböm is. Mi több, olvastam a regényt: Utazás a föld középpontja felé. A kétfelé (le és fel) vagy négyfelé (észak, kelet, dél, nyugat) irányultság érzete tehát kiegészült és felfokozódott a centrifugális és centripetális erőknek való kiszolgáltatottság szédületével. Átbillentem a kettőnél több dimenziós létezés terébe. Illetve hangsúlyossá vált, hogy eleve ott vagyok. Úgy is mondhatnám, most már mindannyiunk nevében, hogy a vertikális dél–észak és a horizontális nyugat–kelet végső soron otthonos keresztjére szegezve, a felszegezettség magabiztos pátoszával sem úszhatjuk meg a létezés rafináltan többdimenziós szédületét. Magánemberként sem. Állampolgárként sem.
És festőként sem. Vagy éppen festmények nézőjeként sem. (Zárójeles meghatározás: a festő olyan magánember, aki állampolgároknak fest, akik viszont maguk is magánemberek, és persze mindkét minőségükben szédülékeny lények.) Miksa Bálint sem a megúszásra játszik. Mi több, a megúszás ellenében úszik. Ebben, a nem-megúszásban utazik. Így volt ez a tíz évnél korábban festett képeivel. És így van ez a legutóbbi tíz évben keletkezett képeivel is. Ahogyan ő mondja: a lebegő képekkel.
A lebegés szó szerint és metaforikusan értendő. Megvannak a technikai és az ontológiai lételméleti, létbeli összetevői. De nem a technikaiból következik az ontológiai. Hanem fordítva. Amennyiben a kép radikális létezésmódja – nézzenek szét a teremben! – megkívánja a maga technikai feltételeit. Anekdotikusan mondva: amikor a nyugtalan természetű Miksa Bálintnak elege lett a szögletes, keretes képekből, vagyis egyre inkább korlátnak kezdte érezni a keretet, megszületett benne a vágy, elkezdett benne fészkelődni a gondolat, gomolyogni a vízió – és ehhez kísérletezte ki azt a technológiát, amelynek köszönhetően el tudja nekünk mondani, meg tudja nekünk mutatni, hogy a képben csak egyvalami adott biztosan: az energiacentrum. Az összes többi: a szín, a forma, a kiterjedés, a méret… – csak ennek a centrifugálisan vagy centripetálisan működő energiacentrumnak a következménye. Az energiacentrumból induló festés gesztusa válik azután amolyan tárgyiasult indulatnyalábbá, miközben azért mégiscsak festményről, festményekről beszélhetünk.
Azt azért most hozzá kell tennem, hogy én lényegesen gyávább, jóval kényelmesebb ember vagyok, mint Bálint. Korlátozott tudattal és keretes látásmóddal. Ugyanakkor igyekszem kilátni a kereteken túlra is. Ezeknek a képeknek a keretezetlen és talán keretezhetetlen idegenségére. Érzem, hogy miért, és értem, hogy miként. De nem érzem a kizárólagos szükségszerűséget. Ugyanakkor amennyire idegenek nekem ezek a képek, annyira izgatnak is. Egyfelől ugyanezt az ontológiai erőt érzékeltem a korábbi, keretes képeknél is, vagyis számomra ugyanolyan telítettségű vizuális események zajlottak azokon is, mint ezeken. Másfelől nem nevezném pusztán formális trükknek az új képek lebegő és árnyékot vető keretnélküliségét. Miksa Bálint nem trükkmester. Nem formalista. És nem is koncepcionalista. Illetve az, a jobbik fajtából. Koncepciózus festő, aki gondolkodik és fest, fest és gondolkodik. Gondolkodva fest és festve gondolkodik. Az agya követi a kezét (és a szemét). Követő és következetes koncepciójából fakad a különleges forma. Ha nem így volna, ha nem ezt éreznénk a képei láttán, akkor még dekoratívnak is érzékelhetnénk és nevezhetnénk azokat. A dekorativitás veszélyét azonban magabiztosan elkerülik ezek a képek. Eleve is, ahogyan és amiből születnek. Meg alkalmilag, visszafogott tematikusságukban is. Most például azzal a hívószóval, hogy sötétedés.
A festészet hagyományos kereteitől, korlátjaitól koncepciózusan szabaduló Miksa Bálint tehát nem korlátoltan konok koncepcionalista. Nekem például a Sötétedés című válogatás nem is egy képéről történetesen a világosodás szó jut eszembe. (Meg egyébként is: minél sötétebb az éjjel, annál közelebb a virradat.) A sötétségből a világosságba, a világosságból a sötétségbe: ilyen történések, ilyen események zajlanak ezeken a képeken. Mindkét irányú folyamatra megvan az érzékenységünk, nekünk, sötétség és világosság váltógazdálkodásában létező teremtményeknek, „sárkányfog-vetemény” voltunktól szenvedő lényeknek. Ezt az örök folyamatot érzékeljük mindnyájan, több szinten, kis- és nagyléptékben. Például a közéletben és a politikában – de ezt most hagyjuk. Továbbá egzisztenciálisan és vizuálisan – ennek tapasztalatát viszont ne hagyjuk ki. Hiszen a legjobb helyen vagyunk: Miksa Bálint Sötétedés című kiállításának terében.