ERDÉLY VONZÁSÁBAN

Wehner Tibor | 2022-04-11

A magyarpolányi grafikai és szobrászati alkotótelep kiállítása.

A Dunántúlon, a Balatontól egy ugrásra, a Bakony délnyugati lejtőin elterülő, erdőkkel övezett, festői település, az alig több mint ezer fő lakost számláló Magyarpolány immár nemcsak gyönyörű barokk kálváriájáról és páratlan szépségű népi építészeti emlékanyagáról nevezetes, hanem arról is, hogy az ezredfordulót követő évtizedekben nem is egy, hanem két művésztelepnek: egy grafikai és egy szobrászati alkotótelepnek adott otthont. N. Mészáros Júlia művészettörténész leírásából tudható, hogy Magyarpolányon Csabai Tibor grafikus- és Diénes Attila szobrászművész, valamint Grőber József polgármester településfejlesztő szándéka találkozott össze és hozta létre a falu eme kortárs művészeti fórumait. Diénes Attila Erdélyből áttelepülvén Magyarországra 1989-ben Magyarpolányon találta meg azt a természeti környezetet, ami leginkább szülőhelyére emlékeztette, ezért a szívéhez tudott nőni, s otthonává vált ez a megkapó szépségű bakonyaljai táj. A következő évben megépítette azt a bronzöntő műhelyt, ahol szobrászművészek alkotásai valósulhatnak meg, majd meghívta néhány művészbarátját, hogy együtt dolgozzanak, s ebből a kezdeményezésből nőtt ki a bronzöntő és a famegmunkáló művésztelep.

A másik fontos előzmény 1998-hoz köthető. Ebben az évben Csabai Tibor megalapította a községben a Művészeti Alapiskolát, és a helyi közoktatási intézmény vezetője lett. Csabai Tibor az Ajkai Grafikai Műhely Egyesület vezetőjeként nyaranta nemzetközi művésztelepet szervezett, melyet – amint megvalósultak a feltételei – 2003-tól Magyarpolányba vitt, és az alapiskola számára is szervezett nyári alkotótábort, melyek koordinálását is maga végezte. A grafikai és a szobrászati művésztelep a kezdetektől több szempontból is előnyösen egészítette, egészíti ki egymást. Egyrészt a szobrászat mellett a rajz-, a festészet és a grafika is teret kapott az alkotómunkában, ezáltal a kortárs művészet szélesebb spektruma és sokféle törekvése lehet jelen a község nyári művészeti életében. Másrészt az erdélyi és Erdélyből származó – kiemelten az egykori és jelenkori MaMű, a Marosvásárhelyi Műhely alkotói –, valamint a hazai szobrászokon és grafikusokon kívül ajkai, Balaton környéki, veszprémi, budapesti és más magyarországi településeken élő művészek is

dolgozhatnak itt.  A két művésztelep és a MaMű szoros együttműködése – s itt ismét N. Mészáros Júlia megállapításaira hivatkozunk – a Bakonytól a Balatonig és még távolabb, a határon túli magyar településekig terjed, és több ország művészetével kapcsolódik. Mindez új perspektívát nyithat a helyi sváb hagyományok kortárs művészettel való megtermékenyítésére, s nemzetközi – pl. szlovák, román, szerb, osztrák és német – művészeti kapcsolatok építésére is. Mindkét művésztelepre jellemző, hogy összeszokott alkotóközösség dolgozik itt, melynek tagjai rokon szemléletűek, egymáshoz közeli művészeti elveket vallanak. Közös a tradícióőrzés és a tradíciók folyamatos megújítására irányuló törekvés, a modern, a korszerű szemlélet. Fontos jellemző az is, hogy előszeretettel fogadja Magyarpolány az Erdélyből származó, a diktatúrák évtizedeiben a trianoni határok közötti anyaországban otthonra lelt, valamint a ma is az erdélyi közegben dolgozó alkotóművészeket – vagyis most a kiállítók körében több, az alkotásaikkal szülőhelyükre visszatérő, és a most is hazai pályán tevékenykedő, de az anyaország művészetével szoros kapcsolatokat ápoló művészt köszönhetünk.

A grafikai művésztelepek terméséből válogatott munkák a klasszikus műformákról és az azoktól való elmozdulásról egyként tudósítanak. A kollekció egyik legjellemzőbb vonása a sokszólamúság: a változatos, az egyedi és a sokszorosított lapokat éltető technikai megvalósítás. A klasszikus grafikai eljárások alkalmazása révén megvalósuló, a fekete-fehér kontrasztjára építő kifejezés már többnyire a múlté: a színek itt is a művészi mondandók fontos tolmácsolói. A tartalmi vonzatok viszonylatában, a tematikák megfogalmazásának módozatában, a stílus terén – miként más ágazatokban – itt is az elvont képi nyelv a domináns, de a tradíciók szellemében megjelennek természetelvű kompozíciók, valamint a stilizált megjelenítés különböző fokozatai is. És hogy ez a két nyelv a konkrét és elvont kétágúság révén mégsem alakul ki monotómia, annak a törekvések, a látásmódok, az egyéni hangvétel megannyi – realista, szürreális, expresszív, konstruktív, lírai abszrakt – árnyalata a garanciája.

A kimondottan szobrászatra koncentráló alkotótelepek múltja nem olyan jelentős és nem olyan mély, mint a festészet, vagy a más művészeti ágak állandó vagy időleges jelleggel működő, a művészek közös munkálkodására alapozó, nemegyszer azonos művészeti célokat kitűző, vagy közös stilisztikai eszményeket valló alkotók műhelyeié. A szobrászati telepek Magyarországon – kis fáziskéséssel követve a nemzetközi kezdeményezéseket és folyamatokat – a múlt század hatvanas-hetvenes évtizedeinek fordulóján szerveződtek először Székesfehérváron, majd Villányban, hogy aztán a különböző anyagok, művességek, technikák és műfajok szerint profilt öltve behálózzák Magyarország, Erdély és a Felvidék térképét. Villányban a kőfaragók, Dunaújvárosban a vas és acél szobrászai, Nagyatádon a faszobrászok, Nyíregyházán az éremművészek és kisplasztika-alkotók, Mezőtúron a bronzöntők dolgoztak, de figyelemre méltó alkotások születtek a gyergyószárhegyi műhelyben is. Ezek az ezredfordulóra, vagy az új évezred kezdetén fokozatosan kifulladó vagy működésüket felfüggesztő, esetenként véglegesen megszűnő, de teljesítményük révén a XX. századi magyar művészet történetében megkerülhetetlen művészeti fórumok örökségét vitte, viszi tovább a napjainkban is funkcionáló tatabányai tábor és a Kecskeméti Acélszobrászati Szimpozion rendkívül magas színvonalú munkássága, s a festők mellett szobrászokat is foglalkoztató gernyeszegi kastély-művésztelep, amelyekhez folyamatos tevékenységével szervesen kapcsolódik a magyarpolányi szobrászati és grafikai alkotótábor is, amely most, a 2020-as évek terméséből válogatva mintegy negyven művész alkotásait vonultatja fel Marosvásárhelyen, s ezáltal mintegy áttekintő metszet, látlelet rajzolódhat meg a jelenkori magyar művészetről.

A Diénes Attila vezetésével Magyarpolányban dolgozó művészcsapat tagjainak tevékenységében – mint ez a tárlat is tanúsítja – a famegmunkálás és a bronzöntés, és annak is a varázslatosan finom, érzékeny kivitelezési és formai lehetőségeket teremtő viaszveszejtéses eljárása az elsődlegesen alkalmazott technika. Ezek az eljárások egyszersmind megnyitják a lehetőséget a különböző anyagvariációk előtt, a komplex technikaalkalmazás, leggyakrabban a fém- és a famegmunkálás ötvözésének, de esetenként a szobrászat és a festészet összeolvadásának lehetőségét is. A sokszínűség és a változatosság természetesen nemcsak technikai téren, nemcsak az anyagalkalmazást mérlegelve regisztrálható, hanem a kifejezés szférájában, a stílus tartományában is, amely a modern szobrászat jelenkori áramlatainak szellemi vonzásában már régen nem az ábrázoló-megjelenítő, az emberi alakot, a figurát kiemelő és a mű központi problematikájaként hangsúlyozó kompozíció, hanem a stilizálás és az elvonatkoztatás különböző lépcsőfokainak bejárását

tanúsító, legtöbbször az absztrakció, a teljes elvonatkoztatás köreiben kalandozó, öntörvényű plasztikai megjelenítés. A műveket a technika, a tömegalakítás szemlélete, a térszervezés a hagyományhoz, a klasszikus plasztikai tradíciókhoz köti, de a kifejezés mineműsége, a fogalmiságokba emelkedő tartalmi vonzatok mintegy áttételesen már a modernizmus szellemiségét tolmácsolják. Általában nincs kézenfekvő, közvetlen üzenet – régi fogalomhasználattal nincs közérthetőn kódolt eszmei mondanivaló –, hanem helyette valamifajta szellemiség-megtestesülés, gondolati tartam-hivatkozás, utalás, sejtetés, esetleg formaidézet tárul elénk. Mindezek más és más térbeillesztési metódussal, változatos tömegalakítással, szerteágazó tartalmi körök vonzáskörében kidolgozott olyan művek megszületését indukálják, amelyeknek alkotói attitűdje más és más szólamokat hangsúlyoznak. S mindezek mellett a szobrászati kollekciót – mint egy nagyszabású zeneműben az egymásnak feleselgető hangszerek – szépen ellenpontozza, bensőséges megszólalású művekkel gazdagítja a grafikai kollekció: a részletgazdagsággal, a míves kidolgozással, az érzékenységgel a keményebb és harsányabb szobrászati kórusban megszólalhatnak a lírai, halk, finom hangok is.

A magyarpolányi szobrászati műhely termése a tradicionális kisplasztika és a kisszobor, a kiállítási plasztika kategóriájába illeszkedő művek kollekciójaként, a grafikai alkotótelep a különböző képalkotói eljárások alkalmazását tanúsító, formailag tradicionális művekből felfűződő együttesként áll előttünk. Miként Villány egyik szinonimájává vált a jó bor mellett a XX. század utolsó harmadának szobrászatát reprezentáló szoborpark, miként a dunaújvárosi Duna-part városképe immár összeolvadt a monumentális acél- és vas-szobrok látványával, és ahogy a Nagyatád városszéli patakpartja mentén és a városban otthonra lelt faszobrok a település arculatát meghatározó művészeti objektumok, s ahogy Makó városának neve összeforrt egykori progresszív grafikai telepének működésével, ugyanígy válhatnak Magyarpolány védjegyévé a korszerű, magas kvalitást reprezentáló, korszerű szellemiséggel áthatott szobrászati, valamint grafikai munkák. A műveknek meg kell születniük – és úgy vélhető, ezeknek a műveknek Magyarpolányban kell, kellett megszületniük –, mert a műveknek dokumentálniuk kell, tükröztetniük kell megszületésük korát és meg kell fogalmazniuk a kor lényegét. Ennek a beteljesülésnek lehetünk tanúi a magyarpolányi művésztelep marosvásárhelyi kiállításán.

(Elhangzott 2022. április 8-án, a marosvásárhelyi Kultúrpalota Art Nouveau Galériájában, a magyarpolányi grafikai és szobrászati alkotótelepek kiállításának megnyitóján.)

 

Főkép és galéria: Diénes Attila - Idegenek, Futózápor, Lóg az eső lába és Mértani test elmozdulása egy szubjektív térben című művei.

További képek