A VALÓSÁG MEGESZI LENINT, DE A HÁROMKIRÁLYOK NEM NÉZIK TÉTLENÜL

Art Limes | 2022-05-08

Ferenczi Gábor "Kánononkívüléstúl" című kiállítása elé.

Rafinált csavarral húz be minket a művész már az elején, amikor még kvázi a képeket sem biztos, hogy láttuk, itt bizonyosodik meg, hogy már a nyelvvel is kezdeni akar valamit. A cím így egybeírva: Kánononkívülésbelül, na ezzel kezdjen rögtön valamit a befogadó. Először is, hogy így egybe vannak tolva a szavak, máris felgyulladhatna az a villany, hogy ez így helytelen. De teszem fel a kérdést, biztos? És kinek? És nem létezhet olyan tér, olyan referencia, amikor így a helyes? Ferenczinek egyébként régi játéka ez a szavakkal, ami azért egyfelől a neovantgárd hagyományra való reflektálás, másfelől meg nem tudom, hogy micsoda, és ez benne szép. A Vajda Lajos Stúdió szellemisége, már ahogy a fennkölt sznobok mondják, végigvonul az egész kiállításon, még jó hogy végigvonul, mert kánontagadó emberünk is sok szállal kapcsolódik a szentendrei szent őrültekhez (is).

 

 

 

 

 

 

Ja igen, a cím, hogy itt a Nagy Kánon van problematizálva kérem szépen. Az alkotó mindjárt a margóra pozicionálja magát, nemhogy az úgynevezett művészeti kánon kívülre, hanem túlra, ahová lássuk be, nem sokan szokták. Mindenki befelé szeretne menni és ott határozni meg magát, de Ferenczinél nincs befelé, egyszerűen hiányzik, esetleg majd a befogadó fogja megteremteni. Persze érdekes kérdés, hogy a kánonban vagyok vagy sem kérdését megfogalmazhatja-e a művész, vagy az a közönség és az ítészek dolga? Ahogy Pollágh Péter tatabányai születésű költő barátom szokta volt mondani, mindenki teremtsen magának saját kánont, és akkor mindjárt jön egy könnyűzenei poén a Kutya vacsorájától is, hogy „mindenkinek saját plázát”. De hogy még beljebb menjünk, jelesül az irodalomtudományba, Szegedi-Maszák Mihály egy mondatát hadd idézzem most: „A kánonok lényegéhez tartozik, hogy már megalkotásuk pillanatában érvényüket veszítik.” Szóval nem csodálom, hogy festőnknek gondja van vele.

Ferenczi Gábor punk hevülettel és iróniával áll neki a művészetnek: amit kell szétbontja, elemeire szedi, majd újra összerakja, esetleg csak félig rakja össze, vagy ki tudja. Mert bizony sokszor zavarba ejtő dolgok jelennek meg a vásznon és túl. Nekem a módszere leginkább az avantgárd jazz hercegéére, John Zornréra hasonlít, aki a komolyzenét, a jazzt, a pop-ot, a hardcore-t és hörgős death metált is képes így egyben lenyeletni, majd ki is köpetni a közönségével, ha úri kedve úgy kívánja, úgy hogy mindenki élvezi közben.

Az ember fia és lánya Ferenczinél is kapkodja a fejét, hogy most éppen az értelmezés melyik tartományában kell mozognia, és bizony hatalmasat kell ugrania a látomások és univerzumok között, hogy ne vesszen el benne. Bár elveszni is nagyon jó Ferenczi sajátos gondolat-erdejében, ahol színes patchwork-kabátban leülhet mellénk például Lenin, sajátosan megfosztva a Leninségétől, és ha akarjuk, ha nem, diskurzusba kerülünk vele. Persze távolról szinte megoldhatatlan ez a Lenin-dekonstrukció, de a bajóti művésznek mégis sikerül, a jelentés legalábbis a politikai, kiüresedik és „csak” egy Lenin-fejű színes kabátot hordó nagypolgárral nézhetünk farkasszemet. Ráadásul Ferenczi nem gravírozza rá erre az aktuálpolitikát, pedig milyen könnyű lenne, de ettől a referenciális értelmezéstől megmenekíti magát és a közönséget is. Így az a Lenin-szerű valami saját jogon lesz nyugtalanító és nem azért, amit a történelmi ismereteink és tapasztalataink által rávetítünk. Persze a bigottak rögtön elkezdhetnek sikoltozni, ugyanis Valadmir Iljics mellett megjelennek az agyalok és a háromkirályok is idecitálva akár az ikonfestést is és megmutatva, hogy itten kérem szépen, a spirituális töltet is meg van mozgatva rendesen. Biztos lenne olyan beteg elme, jelesül az enyém, ahol a nagy proletárt angyalok tépik széjjel, de hagyjuk is.

 

 

 

 

 

 

Ellenben vegyük észre, hogy az alkotó milyen hangsúlyosan tűnik fel időnkét: van, hogy csak úgy kidugja a fejét a festékrétegek alól, hogy megnézze, miként és hogyan állunk az értelmezéssel, hogy mennyire sikerül kibogoznunk a tárlat őstörténetét. Több önarcképet is láthatunk e sajátos eklektikában, Ferenczi hol Klimtként jelenik meg macskával a kezében, hol vízhulla-kékbe öltözik vagy éppen pop-artosan gondolkodik, rájátszva a híres szoborra ugye, vagy éppen a saját torkát vágatja el. A lényeg, hogy szinte minden pillanatban egyfajta szellemi lendületben tart minket, valami újat mindig meg kell „ugranunk” vagy éppen el el kell fogadnunk, hogy hol Rippl Rónaisan, hol Joan Mirósan görgeti tovább a fantázia szekerét. És hogy mindez milyen jól áll neki.

Egy szó mint száz: az Önmagukat Felszámoló Forradalmárok Kulturális és Anti-kulturális Bizottságának nevében szeretettel ajánlom figyelmükbe ezt a mai kiállítást. Agy ne maradjon szárazon!

Fotó: Dallos István

Bánhidai Alkotó Ház- BAH39

További képek