97 éves korában meghalt Peter Brook

Art Limes | 2022-07-03

"Akik rögtönözve dolgoznak, azoknak alkalmuk van arra, hogy ijesztően világosan lássák, milyen gyorsan érhetők el az úgynevezett szabadság határai."

"A kegyetlenség színházával" kapcsolatos nyilvános gyakorlataink rövid idő alatt elvezették a színészeket arra a pontra, amikor álmukból felkeltve is azonnal képesek változatokat produkálni a maguk — akárcsak Marcel Marceau figurája, aki egyik börtönből kitör, csak hogy egy újabban találja magát. Kísérletet végeztünk például egy színésszel: kinyitja az ajtót, és valami váratlan dologgal találja szemben magát. Néha gesztussal, néha hanggal. néha sminkkel kellett reagálnia a váratlanra. Biztattuk, hogy ezt az első önként adódó gesztussal fejezze ki — kiáltson, csapjon lármát. A gyakorlat eleinte csak a színész szokvány-modorosságát hozta elő. Leesett az álla a meglepetéstől, rémülten hátrált: vajon honnan származtak ezek az úgynevezett spontánreagálások? Az igazi, spontán, belső reakciót megakadályozta valami, és az emlékezet villámgyorsan valamilyen egyszer már látott forma utánzatával helyettesítette. A festék használata még leleplezőbb volt: az elfehéredés előtti rémület, és nyomában a megnyugtató, megmentő előregyártott elképzelés. Ez a „Holt” Színház mindannyiunkban ott bujkál.
A próbák folyamán történő színészképzésen az improvizáció és a gyakorlatok célja mindig egy és ugyanaz: hogy távol kerüljünk a „Holt” Színháztól. Az improvizáció nemcsak azt jelenti — mint a kívülállók gyakran hiszik hogy a színész egy idő után a
magabiztosság örömmámorában lubickol; az a célja, hogy a színészt újra és újra elvigye személyisége határaihoz, addig a pontig, amikor az újonnan talált igazság helyére egyébként hazugságot helyettesítene be." (Üres tér részl. ford.: Koós Anna)
 
__________________
 
PETER BROOK-  IDŐFONALAK (részl. ford.:Koltai Tamás)
 
"Ha lenne egy színiiskolám, a munkát távolról sem a jellemmel, a szituációval, a gondolkodással vagy a viselkedéssel kezdeném. Nem próbálnánk anekdotákat fölidézni az életünkből, hogy ezáltal olyan véletlen eseményekhez jussunk el, amelyek, meglehet, igazak.
Mélyebbre ásnánk: nem az eseményt, hanem a tartalmát keresve: az érzelem lényegét, amely a szavakon túl, az események mögött van. Azután elkezdenénk tanulmányozni azt, hogy hogyan kell leülni és fölállni, hogyan kell fölemelni a karunkat. Nem tanulnánk koreográfiát, sem esztétikát, és nem tanulnánk színészmesterséget. A színháznak ez a meg határozása, hogy ' 'két szál deszka és egy szenvedély”, megfeledkezik a színészről. Egy
ember mozdulatlanul áll a színpadon, és magára vonja a figyelmünket. A másiknak nem sikerül ugyanez. Nekem csak ez a különbség számít.