De mi a helyzet a növényekkel? – Lassú tánc a Szombathelyi Képtárban

Ölbei Lívia | 2022-08-06

“(…) nem szabad belemenni az erdőbe és a végén ott van.” (Tóth Kinga)

A növényeket teszi meg főszereplőnek a Westwerk egyesület Slow animals című csoportos kiállítása a Szombathelyi Képtárban. A kezdeményezés jelentősége a tárlat júniusi megnyitása óta napról napra nő, a jelentések sokszorozódnak. Ahogyan “szárba szökken” egy növény.

A képzőművészet legkülönbözőbb területeiről érkező alkotók által 2015-ben megalapított szombathelyi Westwerk Művészeti Alkotóműhely Kulturális Egyesület nemcsak deklarálja a párbeszéd és együttműködés fontosságát, hanem folyamatosan lehetőséget is teremt az együttműködéshez és a párbeszédhez.  És bár a kezdeti alapvető célok időközben némiképp módosultak (a közös munka hangsúlyai átrendeződtek), a Westwerk folyamatosan jelen van Szombathely képzőművészeti életében, ráadásul sikerrel tompítja, sőt szünteti meg a “kis kontextus” és “nagy kontextus” különbségeiből adódó feszültségeket. Ez utóbbira jó példa a Szombathelyt igazán nagy kontextusba helyező, vagy inkább a nagy kontextus lehetőségét fölkínáló Bloomsday alkalmából megnyílt Slow animals című meghívásos kiállítás, amely erős, kor-szerű, aktuális – az embert mint embert azonnal megérintő - tematikus hívószóval kínál utakat a kortárs képzőművészethez a közönségnek. A tárlat két kurátora Baki Orsolya és Farkas Imre; mindketten Westwerk-alapítók, Baki Orsolya jelenleg az egyesület elnöke. És ha a Slow animals (a.m. “lassú állatok”) a növényeket állítja a figyelem középpontjába, nem lehet véletlen az sem, hogy éppen a Bloomsday adott alkalmat a tárlat megnyitására (sőt: a világ aktuális és szó szerint egyre égetőbb problémái mellett talán magát az ötletet is ez a nap adta).  Ma már talán nem nagyon kell magyarázni, hogy James Joyce úgy tette rá Szombathelyt a világirodalom térképére, hogy kánonokat fölforgató regénye, az Ulysses egyik hősét, Leopold Bloomot, vagyis Virág Lipótot innen származtatja. A fikció és a realitás Szombathelyen a Fő téri Blum-házban ér össze: nem lehetetlen (bár tulajdonképpen nincs ennek jelentősége, a fikció úgyis erősebb), hogy az egykori szombathelyi Blum család valamelyik képviselője (vagy legalább a neve)  volt Leopold Bloom modellje; ahogyan “a világok pusztulását” megtapasztaló, világok pusztulását kísérő vándorlás is messze mutató, közös létmodell.

Virág Lipót metaforikus értelemben ott van a kiállításon, mondjuk Mátyási Péter Növényportrék sorozatában. Tényleg, mi lenne, ha a békebeli (“polgári”) nyugalmat árasztó, lomboserdő-tapétára, erdőszalonban fölaggatott, egyedinek föltüntetett növényportrék - Lenfojtó Aranka, Lenvadóc, Fürtös Lizinka és a többiek - között Virág Lipót képmása is föltűnne, ovális keretben. (A lenfojtó aranka különben a lenvetésben tesz kárt, föltekeredve a “gazdanövényre”.)

A kiállítás címének magyarázata – amelyben a bemutató gondolati megalapozottsága is benne foglaltatik - a tárlathoz készült használati utasításként értelmezhető:  “A ‘slow animals’ fogalma Jack Schultz ökológus nevéhez fűződik, aki szerint a növények látnak, hallanak, szagolnak – és reagálnak. A növények nem mások, mint nagyon lassú állatok. A növények valójában nagyon sok biológiai funkciót osztanak meg az állatvilággal, ideértve az ellenség érzékelésének és reagálásának mechanizmusait, sőt a viselkedést is. Mivel sokféle módon kell kölcsönhatásba lépniük az állatokkal, a növények számos olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amelyek egyedülállóan alkalmasak az állatok és az emberek befolyásolására is. A kiállítással szeretnénk hozzájárulni a növényvilág sokoldalú megközelítéséhez, jobb megismeréséhez, és az olyan automatikus percepciók lebontásához, amelyek ezt akadályozzák.”

A “milyen érzés növénynek lenni” kérdésre is van válasz: “A növények dinamikusak és rugalmasak, bensőséges kapcsolatban élnek környezetükkel. A legújabb neurobiológiai kutatások szerint a növények érzékelik a külvilágot és célirányosan cselekednek. Ha hosszabb ideig figyeljük a növényeket, figyelmesen tanulmányozzuk őket és tudatosan elsajátítjuk viselkedési szabályaikat, életmódjukat, átalakulás kezdődik bennünk is. Gondolkodásunk gördülékenyebbé és dinamikusabbá válik;

ráébredünk, hogy miként vagyunk beágyazva a világba; érzékennyé válunk azokra az összefüggésekre, amelyekkel találkozunk; és megtanulunk boldogulni a változó világban. Ezekre a tulajdonságokra van szüksége kultúránknak ahhoz, hogy fenntarthatóbb, életet támogató kapcsolatot alakítson ki környezetünkkel.”

A növényvakságnak (“plant blindess”) a kiállításhoz mellékelt definíciója talán a legfontosabb a befogadás szempontjából: “A ‘növényvakság’ az a jelenség, amikor képtelenek vagyunk látni vagy észrevenni a növényeket a saját környezetükben. Amikor nem, vagy csak nagyon nehezen teszünk köztük különbséget. Az állatokról alkotott mentális képeink általában sokkal élesebbek, mint a növényeké. A ‘növényvakság’ azt is jelenti, hogy hajlamosak vagyunk alábecsülni a minket körülvevő flórát. Ennek nemcsak a környezetre, hanem az emberi egészségre és az emberiség jövőjére is katasztrofális következményei lehetnek. Az állatok alapvetően érdekesebbek és láthatóbbak, mint a növények. Emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel őket, neveket adunk nekik. De mi a helyzet a növényekkel?”

A kiállítás terébe belépve mintha lassú tánc kezdődne (mint a slow fox – lám, ott is egy állat). Az erdő- és nyugalomérzést madárcsicsergés erősíti, bár a tárlat  részben éppen azokat a “romantikus” természet-sztereotípiákat bontja le, mozdítja el, amelyek első pillantásra és hallásra hozzájárulnak a reflexszerű elandalodáshoz. A kiállítás erdejében való bolyongás azonban megerősíti azt az alapérzetet, hogy itt folyamatosan történik valami. Hogy a kiállítás – esemény.  És nem csak azért, mert a kiállított művek között filmeket, videóinstallációt is találunk; sőt Nemes Z. Márió költő maga is megszólal (csak az odakészített fejhallgató kell hozzá).  Az irodalom (a szó) beemelése a Slow animals világába tudatos döntés. Horváth Márk és Lovász Ádám, “az ember a világ ura” szemlélet korrekciójára törekvő  poszthumanizmus – Horváth Márk révén ráadásul szombathelyi kötődésű – hazai apostolai A növényi lét filozófiája című 2022-es esszé passzusaival vannak jelen: “A növény összetett elrendeződés.”

Deres Kornélia Növényidő című verse szitén a kiállított művek között a falon olvasható: “(…) Amikor Noé meghajóztatta a természetet, a fákat hátrahagyta, mert nem volt rájuk ideje. (…)”  Szurcsik János Invasio-installációja fekete csónakokon fekete fákat utaztat – fekete terepasztalon.

A bibliai történet megidézése azért is érdekes, mert például Tóth Norbert Empty promises című alkotása (agyag, víz, üveg, mag) az elültetett mag szárba szökkentésének folyamatát, lehetőségét (mint üres ígéretet?)  modellálja. Amikor a képtárban jártunk, Baki Orsolya épp felfedezte az egyik dunsztosüvegben a mozgást. Az elhaló, feltámadó mag több vallás megalapozója, a kereszténységé is (innen a meghaló, feltámadó isten analógiája/metaforája). Szabó Eszter Ágnes Ültetvénytányér című kompozíciójának közepén kis zöld növény ágaskodik-kókadozik (mit szólnánk egy emberkiállításhoz). Módra Bettina betonból és a beton réseiben megtelepedő, a betont áttörő mohából hozta létre az Életerőt – mint a jellegzetes városi flora esszenciáját.

Dénes Nóra betonketrecbe szorított fák maradékaiból komponált izgalmas sormintát (Urban trees, digitalis fotó, print). Géczi János Dekollázsának alapját az időjárás és az ember által szétroncsolt természetvédelmi plakátok adják. Horváth Zsófia Szövet sorozatának kiállított, Fésületlen című darabján (papír, ceruza) mitologikus élőlény a növény. Martin Henrik Holdnövénye másféle fiktív élőlény – kimerészkedve a síkból (méhviasz, vas, fa). Söptei Eszter Bozsoki levelek címmel tervezett zöld-fekete szövetének mintáját egy bozsoki Westwerk-táborozás inspirálta.  Tóth Kinga sorozata hulladékból komponál különös “szépségű” műalkotásokat. (Tóth Kinga a Móra Könyvkiadó zöld meséskönyvében is szerepel: Amikor a kukák világgá mennek címmel, Mai mesék a zöld jövőnek címmel 2020-ban jelent meg a tematikus meseválogatás, ugyancsak meghívásos alapon. Most, a Slow animals viszonylatában válik láthatóvá, hogy a mesékben tényleg többnyire állatok tűnnek föl. Egyedül Tóth Kinga tesz meg beszélő szereplőnek növényt -  a csípős csalánt. Pacskovszky Zsolt meséjében, A virágvadászban  virágok jelzik az új életet – és itt jelenik meg a mágikus, piros gyümölcsöt termő fa is. Csak most Évu nem szakít belőle.)

Szántó István Kollektív ornamentikája a tárlat megnyitóján alakult ki, a közönség közreműködésével: 15-ször 15 centiméteres fekete-fehér matricákat (ornamenseket) ragasztottak föl minimum hatosával a falra felrajzolt rácsozott mezőbe, helyben kigondolt sorminta szerint. Baki Orsolya Krumplik sorozata (digitális fotó) is sormintát ad ki: a szokott környezetükből kiemelt krumplik felfedik formájukat – mint holdbeli kőzetek vagy különös élőlények. Nagy Csaba ember és környezete viszonyát vizsgálja a Tájhamisítás (print, akril) által, az “embertelen” tájban az ember nyoma mint seb – mint irritáció jelenik meg. Farkas Imre felfüggeszti a fényt: póknak épít műtermet (videó), egy rétivöröshangya-fészek életét a körülötte lévő gyomok változásaiban ragadja meg (digitalis fotó, print).

A Slow animals finisszázsára (szeptember 4-ére) elkészül a tárlat digitális katalógusa. Kis Róka Csaba azt írja: “A számomra legérdekesebb dolgok akkor születnek, ha olyan képeket tudok létrehozni, amelyek túlmutatnak saját elvárásaimon, mind a festmény motívumait illetően, mind a festés metódusában. Fontos, hogy meglepetéseket eredményezzen az alkotási folyamat. Ezáltal olyan, sokszor emberi léptékkel sötét szegmensei tárulnak föl a világnak, amik akaratlagosan megismerhetetlenek, de ami a legfontosabb, a verbalitáson túliak. A festészet és bármilyen fajta képzőművészet legbelsőbb magja, energiája önmagában rejlik. Sokféle módon interpretálható, de megismerni csakis önmaga által lehet, a mű sajátos nyelvrendszerének befogadásával.”  (És ezen a ponton a tematikus szempont is érvényét veszti.)

Ezért vonzó a Slow animals. De ezért jut pont most eszünkbe a Csipkerózsika is, amelyben a királyfinak évszázados, dacosan ellenálló bozóton kell átverekednie magát, hogy eljusson az alvó hercegkiasszonyhoz. (Hányszor akadályozza a mese hősét hirtelen támadó, áthatolhatatlan növényzet! A hétfejű sárkány meg olyan, akár az indázó bozót.)

Ezért ötlik föl bennünk a birnami erdő, amely előbb-utóbb elindul.

És ezért marad a fülünkben és a szemünkben a lombot átjáró Szélzaj. Áfrány Gábor gyönyörű, fekete-fehér, loopolt animációja a pillanatot és az örökkévalót játszatja össze: szétesik, újraépül, szétesik. Újraépül. 

(Slow animals – Szombathelyi Képtár. Kiállítók: Áfrány Gábor, Baki Orsolya, Binder Izabella, Bonyhádi Károly, Börcsök Anna, Igor és Ivan Buharov, Dénes Nóra, Deres Kornélia, Farkas Imre, Gerhes Gábor, Géczi János, Grubánovits Attila, Horváth Dániel, Horváth Márk, Horváth Zsófia, Kassai Ferenc, Karácsonyi László, Kis Róka Csaba, Ledersberger-Lehoczky Elisabeth, Lovász Ádám, Martin Henrik, Masszi Ferenc, Mátyási Péter, Módra Bettina, Molnár Mercédesz, Nagy Csaba, Nagy Róbert, Navratil Judit,  Nemes Z. Márió, Orr András, Pálfi Gyöngyvér, Rasperger Dávid, Söptei Eszter, Süveges Anita, Szabó Eszter Ágnes, Szántó István, Szirmai Nóra, Szurcsik-Wallenta Andrea, Szurcsik János, Sztranyák Zsófi, T. Takács Tibor, Takáts Fruzsina, Tóth Kinga, w. Horváth Tibor)

 
Fotó: Szendi Péter/vaol.hu