Yngvild Aspeli a Hamvaktól a Draculáig

Marek Waszkiel | 2022-11-15

„Az én munkám lényegét – írja művészi kiáltványában Yngvild Aspeli – a bábok használata jelenti, de a történet átadásának ugyanolyan fontos eleme számomra a színészi játék, a zene jelenléte, a fény és videó alkalmazása, a tér kihasználása is.”

A norvég színész, bábszínész és rendező, Yngvild Aspeli alig több mint egy évtizedes színpadi jelenlét után találta magát a nemzetközi színházi elit képviselői között. Előadásai: Cendres (Hamvak), Chambre noir (Fekete szoba), Moby Dick, Dracula megragadják a figyelmet, hangos tőlük a média, fesztiválok rendezői versengenek értük. A 20. és 21. század fordulóján ekkora sikert kevés bábművész tudhat magáénak.

Yngvild Aspeli bátran mozog a különböző művészeti ágak között. Bábokat épít, színészi-bábművészi minőségben lép színpadra, saját szólóelőadásokkal készül, és mióta 2011-ben Franciaországban életre hívta a művészeti irányítása alatt működő Plexus Polaire nemzetközi társulatot, mindenekelőtt rendez. A Plexus Polaire alkotók kötetlen szövetsége. Bár különböző országokból, sőt kontinensekről származnak, eszme- és művészetbéli közösséget éreznek Yngvild Aspelivel.

Yngvild Aspeli szövetségének tagjait több közös tulajdonság látszik egymáshoz kapcsolni. Először is, függetlenül származási országuktól, mindannyian gazdag nemzetközi tanulmányi és művészi tapasztalattal bírnak. Másodszor, valamennyien annak a három oktatóközpontnak valamelyikében tanultak, ahol Aspeli művészi profilja is kialakult. A művész legrégibb baráti kapcsolatai még Norvégiában születtek. Húszévesen a párizsi Jacques’a Lecoq színművészeti képzését kezdte látogatni. Yngvild Aspeli, miután a Lecoq kurzusát elvégezte, 2005-től 2008-ig Charleville-Mézières-ben tanult tovább.

Aspeli későbbi társai közül sokat ismert meg franciaországi tanulmányai során, vagy hasonló képzéssel rendelkező művészek között. Yngvild Aspeli és néhány társa közös tapasztalatának harmadik eleme az elmúlt évtizedek nagy francia művészével, Philipp Genty-vel való munka volt. Maga Yngvild 2012-ben csatlakozott a Compagnie Philippe Genty-hez, amikor Genty úgy döntött, hogy húszéves szünet után újra színre viszi egyik leghíresebb előadását, a Ne m’oublie pas-t (Ne felejts el), ezúttal Norvégiában. Yngvild Aspeli a rendező asszisztense volt, és többéves közös munkájuk alatt lehetősége nyílt megismerni Genty stílusát, mely különféle kifejezési eszközöket kapcsolt össze: a színészetet és a táncot, a bábokat és a képzőművészetet, a zenét és a látványeffektusokat. 2012-re az alig harmincéves Yngvild Aspeli egy egész sor, fiatalok számára vezetett bábtervezői, animációs művészeti, árnyszínházas műhelyfoglalkozást tudhatott maga mögött. Bár a mai napig nem mondott le a francia, norvég, japán, orosz, amerikai, brit, finn művészekkel és színházakkal való együttműködésről, Yngvild Aspeli fokozatosan a Plexus Polaire imidzsét kezdte el kialakítani.  

A Plexus Polair (északi fonat)[1] név – úgy gondolom – egyrészt arra a területre utal, ahonnan a művész származik, másrészt azonban interperszonális, valamint művészeti jelenségek egybeesésére is. Innen a kevés színházi csoportra jellemző változatosság a (Kanadától Dél-Koreáig, Romániától Norvégiáig) különböző kultúrákból származó és hagyományokhoz kapcsolódó alkotók között. Innen az állandó érdeklődés az újabb és újabb színházi kifejezési eszközök iránt.

Az én munkám lényegét – írja Yngvild Aspeli – a bábok használata jelenti, de a történet átadásának ugyanolyan fontos eleme számomra a színészi játék, a zene jelenléte, a fény és videó alkalmazása, a tér kihasználása is. Pontosan ezeknek a kifejezési módoknak a találkozási pontjában jön létre egy kibővített nyelv, amely nyit a több érzéket megszólító narrációra. A történetet nemcsak szavak, hanem tapasztalatok, hangulatok által is értjük; az anyag- és színválasztás érzelmeket tükröz, a hangok által érzékelhető lesz a hangulat, a mozgás jellege állapotokat fejezhet ki. A bábszínház mindig változó forma, nem engedi magát osztályozni. Nem csupán forma és technika, hanem kinézet, nyelv, elmeállapot is. Amikor egy előadáson dolgozom, gyakran indulok ki irodalmi alkotásokból, ezeket próbálom vizuális nyelvre lefordítani, hogy a történet fizikai tapasztalattá váljék, és mindenről beszámolhasson. Megalkotni egy kiterjesztett valóságot, amelyben a történet néhány párhuzamos síkon adódik át; egy dramaturgiát, amely egymásra tevődő rétegekből épül fel, inkább függőlegesen, mint vízszintesen. Belépni egy konkrét helyzetbe vagy állapotba, és azt prizmaként használni: ez a történet, és ez minden történet.”[2]

Ezek a szerzői reflexiók szélesítik a művész alkotói tevékenységére való rálátásunkat. Nem befolyásolják a színházi mű végső értelmezését, de lehetővé teszik, hogy tágabb kontextusban vizsgáljuk azt, megértve az alkotó intencióit. És – ami ugyanilyen lényeges –, hogy végigkövessük munkametódusát. „Fontos számomra – folytatja Yngvild Aspeli –, hogy hozzáférjünk az alternatív történetekhez. Hogy különböző nézőpontokkal és tevékenységi módokkal szembesüljünk. A különböző művészi kifejezési módok keveredése kulcsfontosságú az előadásaim megkonstruálásában. A Signaux előadás élőben létrehozott rajzait a vizuális művészet által alkalmazott kódok inspirálták. Az, ahogy a videóvetítés a Cendres-ben megjelenik, mozis utalásokat tesz lehetővé, a legújabb előadásom, a Chambre noire pedig valahol a bemutató és a koncert között található félúton. Izgalmas számomra a tények és a fikció között meglapuló ködös tér. Ez az, ami a történetet a valóságban köti le, de megengedi a nézőnek, hogy társsá váljék az alkotásban, hogy meglássa és megértse saját történetverzióját...”

2011-ben Yngvild Aspeli szólóelőadásának, a Signaux-nak egy kibővített változatával kezdődött a Plexus Polaire működése. A Jelzések egy olyan művészi pálya kezdetét jósolták, amelyet érdemes lesz követni. Két évvel később a Plexus Polaire az Opera opaque premierjével lépett színre Aspeli rendezésében. Újabb sötét hangulatú, kabaréstruktúrával rendelkező történet volt ez, amelynek főhőse madame Silva és az ő morbid látomásai. Az előadás, amely egyértelműen felkeltette Yngvild Aspeli és a Plexus Polaire iránt az érdeklődést, a 2014-es Hamvak (Ashes) volt. Ez alkalommal a rendező (és a bábok egyik alkotója) az irodalomhoz nyúlt. Az előadás Gaute Heivoll norvég szerző Mielőtt elégek című regényén alapult. Ez egy norvég kisvárosban, Finslandban (Heivoll szülővárosában) lejátszódó valós történetet beszél el: 1978-ban a városban leégett egy ház, majd rögtön ezt követően gyújtogatások sorozata vette kezdetét, iszonyt és rémületet keltve a helyi lakosságban, és illusztrálva a csakhamar leleplezett, saját személyiségével viaskodó, a mindannyiunkban ott lapuló démonoktól szabadulni próbáló piromán belső drámáját.  A Hamvaknak semmi közük a lineárisan haladó elbeszéléshez. Két történet összecsapását ábrázolják: a gyújtogató és az eseményeket pár évtizeddel később felhasználó író történetét. Az előadás leglényegesebb eleme a többszintes képalkotás. A színpad mögötti horizonton videóvetítést látunk kis, egymástól messze álló épületekről, pajtákról, istállókról, és a bennük kitörő tűzről. Ez a háttér egy cseppet sem erőszakosan rajzolja meg az események helyét és jellegét. Az első síkon történik a legtöbb dolog. Ott találkoznak az előadás hősei, az anya, az apa – a helyi tűzoltóegység főnöke, és maga a gyújtogató.

2017-ben elkészült Yngvild Aspeli újabb alkotása, a Chambre noir (Fekete szoba). Yngvild Aspeli ezúttal egyedül van a színpadon. Ez az ő játéka. Aspelit Ane Marthe Sørlien Holen, vokalista és az előadás zenéjének szerzője kíséri. Ez nem előadáshoz írt zene. Ez a zene önmagában hoz létre egy előadást, a vokállal együtt dramaturgiát alakít ki, színpadi cselekményszálat rajzol meg, az időnként szólóban, időnként az animátorral duettben felhangzó ének eltávolítja a cselekményt, és néha kifejezetten a koncert erejével hat.

De természetesen Yngvild Aspeli van előtérben. A tánc, vizuális művészetek, zene és hang bűvöletében élő, a fényjátékot érzékenyen kezelő művész mindezeket a műfajokat egy Valerie Jean Solanasról szóló elbeszélésben fűzi össze. Az előadás ezúttal a svéd szerző, Sara Stridsberg Álmok sivataga című regényéből indul ki, Solanas költőien abszurd történetéből, amely azonban a színpadi kísérletezéshez és improvizációkhoz csupán inspirációt szolgáltatott.

Yngvild Aspeli hajlamosnak tűnik előadásait az irodalom által átalakított, ám mégis valós, vagy legalábbis valószerű eseményekre felépíteni. Így történt a Hamvakban, a Fekete szobában, de ezzel találkozunk a Moby Dickben és a Draculában is. Az autentikus szereplők és események beindítják képzeletünket. Minden szereplő, a díszlet minden eleme kimondhatatlanul természethű, sőt naturalista. A hús-vér színészekkel összehasonlítva alig ismerjük fel a bábokat. Utóbbiak mégsem valós személyek másai, hanem a művészi fantázia termékei. A Chambre noir bábjainak alkotói: maga az animátor, valamint Pascale Blaison és Polina Borisova. Az animáltak többek, mint a személyek, akikről mintázták őket. Univerzális tulajdonságokra tesznek szert, általánosítják a problémákat, még akkor is, ha felismerjük rajtuk például Andy Warhol vonásait. Valerie Solanas erős, népszerű, néha megfontolatlan, az igazukért harcoló, állandó társadalmi nyomás alatt élő, így magányos, elhagyatott, legyőzött, már csak saját fóbiáik és hallucinációik ellen küzdő nők egész seregét képviseli. Ahogy a többiek is. A Chambre noir szép és szomorú előadás. Okosan átgondolt, és ebben nagy szerepe volt a társrendezőnek (Paola Rizzának, aki a Jelzések és a Hamvak létrehozásánál szintén jelen volt) – mert még a legjobb színésznek is szüksége van egy rendezőre. Egyrészt hatalmas erővel hat – főleg most –, másrészt lehetőséget ad találkoznunk a kortárs színház két fiatal művészével: Yngvild Aspelivel és Ane Marthe Sørlien Holennal.

A Plexus Polaire és Yngvild Aspeli főműve kétségtelenül a Herman Melville tizenkilencedik század második felében íródott regényén alapuló Moby Dick, amely az ötödik premierjük, és – a legújabb előadással, a Draculával együtt – megkoronázta a társulat tevékenységének első évtizedét. A Moby Dick premierjére hónapokat vártunk. Az előadást 2021-ben Norvégiában mutatták be néhányszor, de igazán csak később kezdték folyamatosan játszani a darabot.

Az Yngvild Aspeli Moby Dickjével való találkozás bebizonyítja, hogy a művészi képelőerő néha túltesz a néző legvakmerőbb várakozásain is. Porrá rombolja azokat, és szinte minden jelenetében lenyűgöző, a nézőt a szépség és a művészet elbűvölő tájaira utaztató színpadi univerzumot épít fel. „A Moby Dick a bálnavadászatok történetét beszéli el, de a megszállottságról, az élet megfejthetetlen titkai után való kutatásról is számot ad. A tengeri utazás egyszerű története új dimenzióra tesz szert Melville elragadóan izgalmas narrációjának köszönhetően, és az emberi lélek legmélyére tett őrült utazásra kalauzol minket. Yngvild Aspeli hét színésszel, ötven bábbal, videóvetítéssel, a cselekményben szerepet vállaló zenekarral, és egy bálnaméretű bálnával viszi színre a Moby Dicket, az irodalom pompás szörnyetegét.” A tér, amelyben az előadás játszódik, hatalmas: a szín tizenvalahány méter széles és tíz méternél magasabb. Ez az első meglepetés. Megszoktuk a lakályos, kevésszereplős, az animációsművészetre, a színész és báb közötti kapcsolat aprólékos kidolgozására koncentráló előadásokat. Ehhez képest itt egy huszonötszemélyes csapat hoz tető alá egy olyan showt, amelyet alapvetően nem a bábszínházzal asszociálnánk – egyúttal azt is demonstrálva, hogy a bábszínház rendelkezhet egyetemes dimenzióval. „A Moby Dickben azt vizsgálom – állítja Yngvild Aspeli –, hogy a szín-és bábművészet, zene és videó, szöveg és látvány milyen módon találkozhatnak, kerülhetnek egymással fedésbe, mesélhetnek egymással párhuzamosan, egyesíthetnek és alakíthatnak ki egy kibővített nyelvet vagy fizikai tapasztalatot, amelyben az „egész” szólal meg.” Yngvild Aspeli Moby Dickje kivételes mű – furfangos, ragyogó vizuális hatásokra és tüneményes bábművészeti tudásra épülő. Életemben talán először láttam ilyen óriási bábelőadást. A szerepeket egyébként több színész játssza váltásban. És mindenhonnan, ahol az előadást bemutatják, kizárólag pozitív visszajelzések érkeznek. Valóban ritkaság, hogy egy olyan fiatal színésznek és rendezőnek, mint Yngvild Aspeli, sikerült ennyi személyt és intézményt meggyőznie a produkcióhoz, mert a Moby Dick társproducereinek listája meglepő és impozáns.  

És mielőtt még kihűltek volna a Moby Dick kavarta érzelmek, Yngvild Aspeli színpadra állított egy újabb előadást. Ez alkalommal a Plexus Polaire és a német Puppentheater Halle koprodukciójáról van szó, a Dracula – a sötét erőkről, amelyet Bram Stoker ír szerző tizenkilencedik századvégi regénye inspirált. A regény mindmáig az erdélyi vámpírkultusz bibliájának számít, és számtalanszor írtak belőle forgatókönyvet különféle művészeti ágak számára. Aspeli adaptációja különbözik az eddigiektől. Yngvild Aspeli a közismert mesére hivatkozva újra a saját elbeszélését szövi a gonosz erőkről, amelyeket tökéletesen ismer már gyerekkorából, az erdők, a hosszú telek és a trollokról meg mágikus teremtményekről szóló hátborzongató adomák országából.

A Dracula nem fröcsög a vértől, nem brutalitása és nem az erőszak által sokkol, bár egy kalapács, mint egy karó – és egy fokhagymafüzér – feltűnik benne. Az ágy koporsóvá alakul, az erdő mélyéről farkasok vagy kutyák falkája lép elő és vonyít, Dracula gróf pedig szertefoszlik. Csak a mítosz marad utána, de immár nem a filmbéli rémképekkel és horrorral, hanem azzal a művészi ábrázolással kiegészülve, melyet Yngvild Aspelinek és Plexus Polaire-béli társainak köszönhetünk.

Yngvild Aspeli néhány héttel a Hallei bemutató után átköltöztette a Draculát a Plexus Polaire-ba, és várhatóan a francia átdolgozás kerül majd hamarosan a nemzetközi színpadokra. A következő tervezett előadás pedig az Ibsen drámája által inspirált Une maison de poupée (Babaház). „A Babaház, amit csinálni szeretnék – ígéri a művész –, rengeni fog és összemorzsolni, és kiszabadítja a régi szellemeket. Színészek, bábok, illúziók és valóság nyugtalanító keveréke lesz, körülötte halott madarak és betört ablakok.” Az előadás 80 percet fog tartani (ezt már 2021 őszétől tudjuk!!!), a premier pedig 2023 elején várható. De ennél korábban, már 2022 második felétől négy évre átveszi Yngvild Aspeli a Norland Visual Theatre művészi igazgatását. Az európaiak körében ez a leghíresebb norvég produkciós ház, amely sok színháznak ad otthont, és számos nemzetközi bábos projektnek partnere. Ó, nem fogunk egyhamar unatkozni – hiszen Yngvild Aspeli még negyvenéves sincs.  (Rövidített változat.)

 

Fordította Papp-Zakor Ilka

 

[1] Utalás a plexus coeliacus, hasi idegfonat régi megnevezésére, amely franciául plexus solaire. (A fordító megjegyzése.)

Minden idézet a színház honlapjáról származik, saját fordításomban: www.plexuspolaire.com (utolsó látogatás: 2021.12.18.) (A szerző jegyzete)