És nem is rózsaszín – Tóth Réka Ágnes első verseskötetéről

Az ultraibolya az, ami emberi szemnek már láthatatlan. Metaforikus és ironikus értelemben talán épp ellenkezőleg: ami nagyon is látható. Tóth Réka Ágnes Ultraibolya című kötete mindkét értelmezésnek enged – és mindkettőnek ellenáll.

                                                                                    “az eltérés parányi görbe”

                                                                                                        (Károlyi Amy)

Álmoskönyv (a magyarázat az olvasóé), felnövéstörténet, fotóalbum és filmdráma (mozdulatlan és úton lévő), rész és egész (tajték és folyó), rejtőzködés és megmutatkozás, tánc az emlékezés és felejtés között feszülő kötélen. Könyvtár és labirintus – ki ül a közepén? A “teremtett” és “épített” természet találkozása az emberben: a költészet változatos, testetlen, mégis plasztikus, furcsán távoli, egyszersmind eleven, üres és dzsungelszerű tereiben (a kert, a ház, az út, a madár, a száj, a szó, az étel, az édes összefüggései).  A tökéletes – mert saját – nyelv keresése, ami voltaképpen egyenlő az önkereséssel, se nem kicsi, se nem nagy, pont akkora – és pont olyan (“még mindig nem tudom, milyen vagyok”).  Küzdelem a megszólalásért; abban az értelemben is, hogy lehetséges-e az érvényes megszólalás  és mi az (“arra kelsz hogy a szavak használnak téged”).  Az átváltozások könyve (“Ne rettenjünk meg a mítoszoktól”); főleg, ha álomról van szó. Tükör és ablak (mindig másnak az arca). Ablak és ajtó. Tört és egész. Mindig eredeti és mindig másolat. A tájban felejtett ember – belesimul vagy kimered.

Az Ultraibolya titokban talán nem más, mint az Ultraibolya megszületésének története. És ha elfogadjuk (Pavel Florenszkij nyomán), hogy az álomban visszafelé halad az idő, az ébredés kimerevedő pillanatában az álomidő és a reális idő összeér: “Kihúzod a tűt a lepkék hátából, /fekszel helyükre” – és megint elölről.

Tóth Réka Ágnes – ahogyan az Ultraibolya-fülön is olvasható – 2020 óta a Weöres Sándor Színház dramaturgja, és ebben a minőségében sok más mellett fordít, színpadi átiratot készít (legújabban a Kivilágos kivirradtig című Móricz-regényből), a művészeti tanács tagjaként pedig a szombathelyi színház műsortervének, évadkínálatának, művészi arculatának alakításában is részt vesz. Különben is beskatulyázhatatlan. De ha a “megfejtéséhez” a kulcsszó a színház, akkor: dolgozott rendezőasszisztensként,  színészként a Radiális Szabadidő Színház csapatával töltött el két évet, bábszínházi és kőszínházi szerző, de rendezett is (a saját Csinszka-monodrámáját), a színművészeti egyetem doktori iskolájában az Orfeo csoportról (a politikai bábszínházról) írt disszertációjával szerzett PhD-fokozatot. Hogy mindennek mi köze van – van-e köze – az Ultraibolyához? A zsigeri válasz: az égvilágon semmi. És mégis. A színház – a történet, a dráma, az átváltozás - kulcs lehet Tóth Réka Ágnes kötetéhez is, amelynek feszes dramaturgiája van. Az egész több, mint a részek (a versek) összessége.

Kicsi és  szép könyv az Ultraibolya (a borító Szabó Imola Julianna munkája): vonzza a tekintetet. Fölnyitásra váró boríték. A tenyerünkben elfér. Tóth Réka Ágnes kötetének színe – az ultraibolya címen túl -  inkább pink vagy rózsaszín. A borítón elnyújtózó Gallai Judit Ágnes-festmény minimum kettős természetű mitológiai lényt ábrázol: női fej - nagymacskatesten. A festmény címe – Nocturnal narratives 1. – akár az Ultraibolya titkos, palimpszeszt-címe is lehetne: “Éjszakai elbeszélések” (nem láthatók, láthatóvá tehetők, előhívhatók). De a pinkben-lilában világító kötet színe az erős sztereotípiának is megfelel, egyúttal provokálja is: egy rózsaszín könyvnek kizárólag női szerzője lehet (“és nem is rózsaszín”).

Van néhány vers, amely más női alkotók inspirációjára készült (például a címadó vers is), a Gyapot dedikációja Jancsó Noéminek szól. De hogy a versekben ki a megszólaló és ki a megszólított, többnyire nehezen eldönthető. (Itt léphet közbe az olvasó.) A kötetben tobzódó színeket külön elemezni kellene – az álomban, amely fekete-fehér. Ahogyan azt is, hogy az egyéni versvilágon, a szabadversek szövetén hogyan üt át – sokszor csak mint egyetlen villanás a hullámzó víz felszínén – az egészen másféle   irodalmi hagyomány. Csak néhány példa: Tojáshéj nincs Tojáséj (Weöres Sándor) nélkül, és akkor megint az éjszakánál, az álomnál, az egynél és a kettőnél, a tenyérbe zárt végtelennél vagyunk, a bársonypuha és a törékeny feszültségében. “Lilás tónusban kezdenek / világlani a dolgok” – mondja az Amazonas két sora, és máris fölmerül az emlékezetben a Világló részletek (Nádas Péter). A kötetet strukturáló, lélegzetvételnyi pihenők szinte József Attila-módra “mellékdalok” (ahogy “a lusta vadállatok a mellkasodban” is József Attilát idézik). De van Kispál és a borz-variáció is: “igyekezz / az ég az most nincs bezárt”.

Az egész kötetet pedig mintha áthatná, egybefogná valami különös, szelíd, izzó és hűvös, egyszerre idegen és ismerős tekintet, amely megbontja növény, állat, ember és a tárgyi világ szokott hierarchiáját, másféle kapcsolódásokat hoz létre. Ha nem akarunk ennyire elkalandozni, Tóth Réka Ágnes (finoman, de határozottan) térképet is mellékel utazáshoz: Alice-t rendeli mellénk útitársnak. Jó, akkor mostantól meséld így.